Szavait másoljuk

Szépen csendül a hangja
magára húzza kedvét
és megreped haragja
annak is kit bánt a lét
        mint mélység
        a reményt

Rajzolj az égre tervet
tükröt mutató kékség
és dobj le minden terhet
napszínbe fojtott kétség
        mámoros
        mint a sors

Terjeszd ágaid fölénk
zöld ponyva levélfalak
között bújunk és közénk
jön kegyelem dallama
        átölel
        felemel

Vízcseppek arcon: úszunk
az érzelmek tavában
tisztára így mosódunk
kapaszkodunk szavában
        sajátunk
        mondatunk.

Éjjel is ugyanúgy várunk (kép és vers)

Fénycseppek, élményhomály
érzékek csendje mélyül el
szárítom lelkem: távolság
közelben csendesül el

Széthasadt álmaink
mosolyt árasztó tükrömben
visszatáncoló árnyékok
a mámorkincs szívkörben

Bátorságot színlelnek
káros szavaikkal hősök
kik titkosan összehozzák
a lélek szemeit ‒ ősök

Távolság lebegése
tisztul magába indulat
sötétben lobogva várja
a hajnali színfalat

Bonthatja hajnal az éjt
fényt szülve lábaink elé
színt dobva be a gödörbe
álljon a sötét elé.

Fék

Engedni
puszta
félelemből
rohanni
álmos
végtelenből

Távozni
tiszta
lendülettel
hazudni
végső
rémülettel

Átkozni
minden
tisztaságot
Áthozni
hozzám
boldogságot

Megnyerni
harcot
sérületlen
elvenni
kedvet
mérhetetlen

Tagadni
tervet
távolságért
találni
tábort
támpontokért

Rettegni
végső
reménységből
éledni
izzó
rettegésből

Virrasztás

Mert a másik ablakban
az arcom visszfénye
s a szobában mi ketten:
én és a távozás reménye
            gyertyafény
            csöndhomály
s tartaléka még a szívnek
       újra látni enged
            gyertyafény
            csöndhomály

És a távoli létben

visszanézek erre

az arcomra, hátha

újra rátalálok a tervre

            gyertyafény
            csöndhomály

most csak emlékkép a szívben

        de remélni enged

            gyertyafény
            csöndhomály

De semmit nem tagadhat

többet bennem a rossz

s én maradtam magamban:

minden köt a boldogságomhoz

            gyertyafény
            csöndhomály

s halk rebegése a szónak

        újra hinni enged

            gyertyafény
            csöndhomály

Villanások (XII.)

Valamit még mondanom kell: a csönd nem terem magától, de megteremthető, s a megteremtett csönd maga is termékeny természetű. Ezért nem kellett soha attól rettegnem, hogy a némaság (ami szerves részévé vált életemnek, mint akár a levegővétel) elpusztít vagy legalább úgy maga alá temet, hogy mozdulni sem bírok tőle. Az egyetlen félelmem most már csak az, hogy egyszerre csak elvesztem azt a képességemet, hogy csöndet tudok teremteni magam körül.

Fűszálak között csillog a hajnali harmat, üveggyöngyök és tükörcseppek: hátha meglátja arcát egy-egy felhő vagy maga a nap. Úgy lépek meztelen talpammal a vizes gyepre, hogy ne haljon meg minden csepp alattam. Ez egy reggeli kert, amit úgy találtam meg, mint titkos érzelmeket vagy végtelen igazságokat: kerestem éveken át, pedig itt volt előttem, s csak egy pillanat kellett, hogy végre felismerjem. Egy bátortalan mozdulat lehet csak annyira meggyőző, hogy a végtelen létezést ne tagadjam többet. Színfoltok egy lélek tükörképén vagy botladozó álmok egy elmében. Semmi nem haragszik többet arra, aki alkotta, ha nem tagadja le létezését, s vele a sajátját is. Most csak morzsákat hullajtok a földre, mert abban bízom, nem kell végleg távoznom, de talán eljön az idő, amikor nem az lesz a fontos, hogy van-e még visszatérés, van-e még lehetőség arra, hogy újra megpróbáljam – hanem az fog majd igazán számítani, hogy vársz engem, s vártál már eddig is. Nem én vagyok az egyetlen, aki ismeretlen ösvényeket követ biztos léptekkel, biztosnak hitt célok felé mindaddig, míg rá nem ébred, hogy valójában csak egyvalami (vagy egyvalaki) adhat bizonyosságot. A fénynyomok a szemedben megmutatják nekem azt az utat, amin el kell indulnom, s a cél sem ismeretlen már. Az első lépéseket is megtettem, így biztos lehetek benne, hogy nem tévedtem el és nem is fogok. Most már csak idő kérdése, hogy egy újabb biztos helyre érkezzem meg, amit ismét magaménak és véglegesnek gondolok majd.

Nem egyetlen terved volt, felkészültél minden eshetőségre, és valóban nem ért váratlanul semmilyen fordulat. Arra azonban minden gondos tervezés mellett sem számítottál, hogy a találkozásunk tényleg nem pusztán sikeres vagy eredményes, de kifejezetten élvezetes lesz. Talán a lelked mélyén valahol remélted, hogy így lesz, de fel sem fogtad. Annyi kellemetlen élmény után ez persze nem meglepő. Most már inkább az a fontos, hogy itt vagyok, s hogy meggyőződhetem arról, jó helyre, sőt helyemre kerültem. Persze ezt már sokszor éreztem, s nehéz lenne eldönteni, hogy korábban valóban tévedtem, vagy pedig mégis igazam volt, s az adott időben éppen az volt a helyem. Most is az a legfontosabb, hogy milyen érzések motoznak bennem, s nem az, hogy külső, objektív okok alapján értékeljem helyzetemet.

Szentendre

Mert a régi képeken
összebújnak a házak
és közöttük homályos
sikátorok romantikáznak

De ma mindez csak
nosztalgikus máza
a városnak amely
önmaga csontváza

Vagy lehet, hogy csak
én látom ilyennek a helyet
mit magára hagytam
a kitartás helyett!

Vagy csak én érzem
hogy csillogása talmi
de tévedek, mert
találkozásunk alkalmi?

Nem tudom –
nemrég itt éltem
ma csak hazajárok
és távolról féltem.

Villanások (XI.)

Beleremegtem, s nem hittem már a szavaknak sem, amik pedig most is úgy vettek körül, mint a legjobb barátaim: csendes kandallófény és kedves zenék között mosolyogtak rám – én azonban már nem találtam bennük semmi ismerőst. Ha a hajnal nem bátorít, akkor nem hozom vissza a mámoros évek aranyát, vagy a padokon alvó szakadt arcok reménységét. Csak magamra tudok gondolni, s attól rettegek, hogy valami nem úgy sül el, valami nem sikerül, s évekig megjegyzem, ha egyszer elpirultam. De miért nem tudok úgy felejteni, hogy ne fájjon más, csak a jövendőért való aggódás? Miért nem tudok hiszti és rágalom nélkül végigmenni azon az úton, amit magam választottam saját magamnak?

A borzongás percei nem ragadnak rajtam örökre, csak egy-egy mozdulat kell, hogy lerázzam magamról. Éppen úgy, ahogyan a kutya szabadul meg a szőrén ülő vízcseppektől: végig rázza egész testét (néha lefröcskölve akár saját gazdáját is). Az, amit hallok, s az, amit látok, többé nem riaszthat el attól, hogy megismerjem a végső erőket, s magát a személyt, aki visszaadja nekem a percek igazi értelmét, a dallamok igazi lejtését, a színek igazi fényét. Nem attól kell félnem, hogy felismerem őt, hanem attól, hogy hátha elszalasztom, vagy nem leszek elég felkészült. Ki tudhatná, hogy mikor jön el a pillanat, amit pedig mindannyian születésünk óta keresünk, mert valami boldog hazatérés lesz, valami olyan várva várt találkozás, amit addig csak egy tükrön keresztül (homályosan?) láttunk, vagy inkább csak elképzeltünk, de akkor majd valósággá válik, s felfogjuk, mint most a fényt vagy az esőt az arcunkon.

Mámor ez? Vagy csak nem találom meg azokat a szavakat, amiket visszafelé jövetben kerestem magamban, hogy felfedezzem a hibás pontot, ahol feltehetően a másik irányba kellett volna fordulnom. Azaz, ahol elrontottam. Már ha egyáltalán van ilyen. Nem biztos. Amit most igazán nem értek, hogy miért játszom olyanokat, amiknek nem ismerem sem a szabályait, sem a célját. Egy távoli illat nyomán is el lehetne indulni, csak nem vagyok olyan tehetséges, hogy megérezzem azt, ami nem itt van. Pedig lehetnék kutya, ami szagot fog, s nekilódul a bozótnak: hiába is próbálná visszahívni a gazdája, addig nem nyugszik, amíg a szaglása nem hagyja cserben.

Ne mondjak most már semmit el, amit legközelebb megbánhatok – ez a legfontosabb. A többi csak türelem és állhatatosság kérdése: mindent ki tudok bírni. Ha próbálkoznak is bennem azok az elfajzott gondolatok, hogy félre vezessenek – tudhatom, hogy képes vagyok legyőzni őket, s felülkerekedni rajtuk. Minden csak az időn múlik. Az idő pedig nekem is régi jó cimborám, noha nem énekeltem róla.

Megemlékezés

Megmagyaráztam már
rengeteg tervemet magamnak
s azt is indokoltam
mit hazudtam, mások tagadnak

Letagadtam én is
mint oly sokan mások a korban
mi voltam, lehettem
így lettem egy elem a sorban

Táncoltam ha kellett
fütyültem amíg mások járták
télen tavaszt vártam
lestem mit jósolnak a kártyák

Nem hazudni jöttem
most sem a tükröm magányába
épp csak elmondani
hogy bújtam a lét talányába

Maradhatnak bennem
még eltitkolandó mondatok
miket letagadhat
a lélek ha megmaradhatok

Villanások (X.)

A téren megálltál, s visszanéztél az út túloldalára, hogy megnézd, ott vagyok-e még. Mosolyogva intettél, s indultál tovább. Amikor megérkeztél a csarnokba, alig volt néhány percre szükséged, hogy teljesen átitatódj azzal a meghitt csenddel, ami ott fogadott. Hiszen végül is ezért jöttél éppen ide. Szerettél volna megszabadulni nem csak a világ zajaitól, de a lelked tomboló viharától is, ami nem engedte, hogy meghalld a benned is lépten-nyomon visszhangzó szelíd hangot. Könnyed és csendes dallam is lehet vagy halk szózat: néha mindenki elfelejti, hogy miként is ismerheti fel magában, és újra meg újra fel kell fedeznie.

Győzni akarsz. A legjobbnak lenni valamiben. Legyőzni nem csak a világot, de magadat is. Avagy nem csak magadat, de a világot is. De amikor megvan a siker, rájöhetsz, hogy maga a győzelem is csak egy lépés valami távolabbi cél felé. Elmondhatod, hogy megfutottad a pályát, de azt még nem, hogy ezzel véget érne a megmérettetés vagy a verseny. Újabb és újabb kihívások várnak rád. S magadnak (is) kell ezeket keresned, hiszen ha nincs újabb állomás, amit elérni vágysz, akkor nincs hová menni: megáll az élet, s végérvényesen elmúlik. Újabb és újabb tervek, álmok és vágyak hajtanak előre téged is, hogy a legvégén elérd azt a célt, amiért tényleg itt vagy.

Kövek kopognak lépteid nyomán. Árnyékok táncolnak körülötted, ahogy áthaladsz a téren. Tiszta mozdulatok irányítják most a lelkedet a homályból a fény felé. A vihar elcsendesedett, a halk dallam újra felismerhetővé vált, s most nyugodtan térsz vissza az emberek arcai és harcai közé, hogy megmutasd mindenkinek: nem a végtelen az, ami ijesztő, hanem a visszafelé törekvő hatalom. Az az erő, ami mindent a nemlét fekete semmijébe taszítana vissza, csak azért, hogy bebizonyítsa az igazát valamiről, aminek lényegét soha nem értette, s mostanra már el is felejtette. Nem tudhatod persze, hogy neked mennyi időd van, s mi a szereped abban a nagy tervben, aminek egyetlen apró eleme vagy. Egy tollvonás vagy egy számadat. Egy lendület vagy egy mozdulat. Csak azt ismerheted meg, ami mindebből rád tartozik. Megtudhatod és teljesítheted a küldetést. S miközben ezt teszed, tudod és hiszed, hogy ennek része egy-egy számodra kedves ember, némely fontos élmény, vagy bizonyos hely. Azonban a nagyobb összefüggéseket, a miérteket nem neked kell megértened. Legfeljebb csak megsejtened.

Most – mikor visszafelé sétálsz a téren – mindez teljesen világos számodra, s rájössz, hogy ez voltaképpen megnyugtató érzés. Tudod, hol a helyed, és – ami talán még fontosabb – ott is vagy a helyeden: összeállt a mozaik, kirajzolódott a kép, s valami végre világos lett. Nem minden, csak egy-egy apró részlet. Hiszen éppen ez az, ami megnyugtatott: nem kell megértened mindent, elég ha csak a közvetlenül tapasztalható részletekről van valami feldoglozható és elfogadható képed. S mikor visszatérsz hozzám, egyből láthatom én is, hogy valami helyére került benned, ezért én is tudhatom, hogy velem sem lesz ez másként.

Találkozások

Csak egyszer jöttem
a többi már emlék
s a képek között
megmaradt a nem-lét

Végtelen a csend
mit a szó megtalál
magába rejt vagy
kitaszít a halál

Színpompás határ
öleli körül a
magányos lelket:
a nagyvilág zaja

Várjunk együtt egy
jobb időt nagy tervet
álmodva ott bent
hátha titkon nyerhet

Csak egy lehettem
a tömeg arcában
egy vonás, ránc vagy
szemvillanás másban.

Villanások (IX.)

Nem mentem túl messzire, hogy megismerjem a saját világomat? S ha mégis sikerült megismernem legalább saját magamat, akkor nem az volt-e épp a kulcs, hogy minden egyes megtett lépés ugyanúgy távolított és közelített a célhoz? Holnapra mindent megint egészen másként fogok látni, s megint minden új fénytörésbe kerül, hiszen éppen ez a lényege a fények játékának, amely minden percemet meghatározza. Nincs olyan, ami ismeretlen, csak olyan, amit nem vagyunk hajlandóak elfogadni, vagy felfogni: kizárjuk magunkból a világ egy-egy szeletét, hátha ezzel megmenthetjük a lelkünk, a boldogságunk vagy bármi olyasmit amit identitásunknak érzünk.

Hajnalban a szél felerősödött, s a paplan alól kilógó lábam fázni kezdett a nyitott ablak mellett. Egyetlen mozdulat kellett, hogy ezt az apró problémát orvosoljam, de az alvás bénultsága egy pár percig erősebbnek tűnt, mint az akarat lendülete. S a hajnali pillanat ellenére mosolyogni támadt kedvem, mikor észleltem, hogy mi játszódott le bennem az imént. Egy-két órával később újra felébredtem. Addig azonban különös és megmagyarázhatatlan álmok futkároztak elmém emlékekkel beszórt pályáin. Egy társaság egy nagy házat mos. Lefektetik a szobában, s tisztogatják a falát, majd mikor elég tisztának ítélik, újra visszaállítják a helyére. Az egyikük talán én vagyok, de nem látom pontosan (vagy csak nem akarom). Fekete cseppek remegnek az esti szürkületi fényben a fák levelein: épp elállt az eső az ablakomban állsz, és nézed. Ami maradt, az csak egy gödör a szív helyén és a rettegés üszkei a lélek romjai között.

Felkeltem, mikor végiggondoltam zavaros álmaim, s kinéztem én is azon az ablakon, hátha mégis láthatok valamit. De csak a mozdulatlanságba merevedett világ köszönt vissza rám valami különös fénnyel, mint mikor egy titokzatos arcon alig észrevehető huncut mosoly villan, s ha sikerül felfogni, rögtön tudhatod, hogy minden rendben, nincs ok aggodalomra. A külvilág is így kacsintott rám ezen a reggelen: változatlansága már nem okozott bennem remegést, mert tudtam, hogy nem lehetek türelmetlen. Az alakulás be fog következni, csak nem egyik pillanatról a másikra.

S indul a megszokott hétköznapok rutinja, a monotonitás, a végtelennek tűnő szélmalomharc, vagy nevezzük bárhogyan, ahogyan évszázadok óta hívjuk és megéljük. Engem azonban már nem tud elrettenteni a végtelennek látszó ismétlés, mert tudom, hogy valahová haladok, haladunk, s tudom, hogy nem az itt maradásunkban rejlik a lényeg, hanem az indulásban és érkezésben. Át is élhettem már hasonlót, s tudom, hogy vár is még rám olyan formában, amit most elképzelni sem tudnék.

Egytől egyig

A tánc, amit jártál
tükörkép az égen
látomás, térkép, ábránd
biztos pont a létben

A szó, ami éltet
fénypont a sötétben,
remegés, remény, átok
távolság a színben

A kert, ahol éltél
mámora a fáknak
izgalom, látvány, hajnal
virága a tájnak

A kor, amit átlépsz
vigasza a múltnak
jövőkép, élet, botrány
otthona a jónak

A lét, ami ébreszt
hajnala a fénynek
felejtés, pompa, érték
mit a percek érnek.

Villanások (VIII.)

Mentél lefelé az utcán, s nézted, ahogyan előtted kibontakozott az ismeretlen város apró házaival és utcáival. Majdnem olyan volt, mint amit otthon megszoktál, de mégis idegen, s szokatlan. Először nem is értetted, hogy mi benne a furcsa vagy különös, de lassanként feltűntek apróságok: a házaknak alig volt utcára néző ablakuk, vagy ha mégis, azok is többnyire inkább csak apró, már-már lőrésszerű nyílások. Az utcára mindössze egy-egy ajtó vagy kapu nyílt, s azontúl a csupasz falak, amik azonban a legkülönbözőbb színekben virítottak. Némelyiken még díszítések, virágminták, angyalok, s más festett figurák is változatossá tették a házak látványát, s ezzel együtt magát az utca képét is. Befordultál jobbra egy sikátorba, aminek a másik végén apró teret értél el, közepén szökőkút állt víztelenül, mert már közeledett a tél. A tér másik oldalán egy kicsiny bolt előtt álldogált egy ember kalapban és öltönyben. Pipázott és mogorván nézett maga elé: úgy festett, mint aki egy évszázaddal ezelőtti regényből maradt itt, s abban is inkább valami negatív mellékszereplő lehetett volna inkább: mondjuk egy matróz vagy egy kocsmatöltelék. Te legalább is így képzelted el, ahogy keresztülvágtál a téren, s szemed sarkából láttad, hogy a kalapja karimája alól az idegen tekintetével követte lépteidet. Még a sarkon túl is úgy érezted, mintha szemei a hátad közepét bámulnák, csaknem átszúrva azt.

Végre elérted a címet, melyet ellenőriztél is egy eddig zsebedben tartott cédulán: egy piros ház, szürke kapuval, a falat ezüstös festéssel cirádák díszítették. Mielőtt a kapuhoz léptél volna, az utca túl oldaláról szemlélted egy darabig a mintát. Aztán a kapu mellett megnyomtad a csengőt: hallottad a berregését valahonnan a házból. Néhány perccel később már bent álltál egy előszobában, s a kabátodat, cipődet vetted le – ekkor fogtad fel végre, hogy megérkeztél. Itt vagy. Nem egészen tudod, még, hogy ez mit is jelent, de azt már sejted, hogy valami bizonytalanságnak és határozatlanságnak vége van. Elérted a célt. Legalább azt, ahová legutóbb indultál. Ismerős arc fogad, s látod, hogy örül neked, de mindez még kicsit szokatlan, hiszen az elmúlt hónapok az utazásról szóltak, rengeteg idegennel és fura szokatlan hellyel, melyekről csak egyet tudhattál biztosan, hogy sem nem a magad mögött hagyott élet szereplői és színterei, sem nem az új kezdet elemei, csak valami köztes állapot mozaikdarabjai, vagy egy-egy lépcsőfok valamihez, amit eddig legfeljebb csak részben ismertél, noha vágytál már rá nagyon.

Magadba szívod a lakás minden illatát, szívedben elraktározod a képeket, amik eléd tárulnak: a szobák fényét, az ablakokon túl látszó kertet,  a bútorok formáját, a színeket. Valahol mindez ismerős, hiszen már sokszor elképzelted, mégis új és ismeretlen. Egy valami nem az: ő maga, aki várt téged, aki most itt van, s fogad, s akinek lassan kezded felfogni a szavait is, s tudod, hogy csak arra várt, hogy végre megérkezz, s elfoglald a helyet, melyet neked és kedved szerint készített. Asztalhoz ülsz, ételt kapsz, s egyre jobban érzed és érted, hogy tényleg hazaértél. Nem abba az otthonba, amit eddig annak hittél, s ami ennek ellenére mégis annyi kényelmetlenséget és fájdalmat okozott neked, hanem egy olyan helyre, ahol megtalálhatod a jövőt és benne magadat. S tudod, hogy a következő napok, hetek vagy ki tudja mennyi idő mind ezzel fog eltelni.

Minden időben

Fázik a hajnal a ködbe ragadva, de fordul az óra
Ébred az ég és átmelegít: csak reggeli forma
Szedjük elő most télikabátunk hogy melegítse
szívünk minden rejtett sarkát így szelidítve

Álljon előtted múltkori példa mi akkor erős volt
szálljon a kedved vissza az égbe hol érzed a jobb kort
Színes a másnap míg ragyogása titkos igéret
szürkül a fénye azonnal, ahogy majd végre eléred.

Tiszta a terv és érzed a kedvet tenni amit kell
fogva se tarthat most a világod vágyrebegéssel
Botlik a lábad mégis előrébb hajt ma a lélek
így alakítod szíved a szóra mit hisz a télnek.

Villanások (VII.)

Ott ültél a kertben, fehér műanyag széken. A táj előtted feküdt, mint egy ébredező gyermek, kinek bőrén még érződik az álom illata. Az öledben könyv hevert, de épp nem olvastál: csak vártad, hogyan bontakozik ki előtted a táj minden kincse az esti fény folyamatos játékában. Ébredés és elalvás egyszerre? Hogyan lehet ez? Éppen valami ilyen gondolat futott át elméden, de nem kezdted el törni magad, hogy megfejtsd a megfigyelés képzavarát. Ha hajnalig itt ülnél, akkor sem jutnál többre, hiszen az érzelmeket magyarázni meddő próbálkozás lenne. Csak csöndesen nézted, hogy miként alakul előtted az este. Majd egy bizonyos idő elteltével, lassan becsuktad az öledben heverő könyvet, felálltál, s elindultál a házba, hol már várt az asztalon egy pohár bor, s kenyér, paprika, sajt, vacsorára. Meg persze egy kedves arc is, aki mindezt eléd tette. Együtt ültetek csendesen a nyári estében, falatozva, iddogálva. Nem sok szó esett köztetek, de nem is volt rá szükség, hiszen az este úgyis mindkettőtöket átölelte, mi másról beszélhettetek volna még. Hiába kezdenétek el mesélni egymásnak a nap eseményeit, sehová sem vezetne, hiszen változtatni rajtuk már úgysem lehet, s szebb átadni magatokat a pillanat örömeinek. Így is tettetek. Távoli zajok jelezték, hogy mások is élvezik a nyári estét: ki csöndesebben, ki hangosabban.

A fények játéka az ablakon keresztül is ugyanolyan érdekes, mint egy kerti székről nézve. Hideg lesz a szem, ha nem marad meg bennünk a szépség, vagy nem hozzuk magunkkal a vágyat arra, hogy megtaláljunk valamit, ami felvidít. Az asztal porában is rajzolhatunk, de talán maradandóbb, ha ugyanezt egy papíron tesszük. S hangokat is nyöghetünk az éjszakai csöndbe, de ha dalba fűzzük mindazt, ami bennünk feszül, vagy amit az élet boldog percei szülnek, akkor énekelhetünk életünk végéig, s ezáltal mindig felfrissíthetjük lelkünket. Jönnek a végtelen tehetetlenségnek olyan napjai is, amiket nem tudunk megmagyarázni, de mindig hihetjük, hogy van egy holnap, ami más lesz. S minden gyöngéd harmatcsepp megmossa egy-egy levél arcát, hogy felfrissítse és felüdítse magát a fát: az arcunk nem csak a mienk – valaki másnak is tagjai vagyunk, s ha fájdalmakat élünk át, neki is fáj, ahogy felfrissülésünket és örömünket is velünk együtt éli át.

Integetsz a távolodó busznak, pedig nem ül rajta senki, akit ismernél. Nem búcsúzol senkitől, de a tény, hogy vannak emberek, akik távoznak, valamilyen különös módon mégis meghat. Éppenséggel lehetnél te is a távozók, vagy akár az itt maradó búcsúzók egyike. Ha így volna biztosan más lenne még maga a mozdulat is, vagy a busz pöfögése. Nyári este, konyhaablakból nézni a távozást sokkal jobb, mint átélni az elválást – világos tény, persze, de ettől még igaz.

Szeánsz

Akit még érdekel
a lábnyomok tisztasága
vagy a porba hulló
fénycseppek lázadása
jöjjön most közel

Akik még megértik
a színlelés bátorságát
vagy a fennmaradó
létezés háborgását
jöjjenek közel

Akinek más se kell
mint gyáva lelkek szemete
vagy a sárba húzó
hitetlenek teteme
most távozzon el

Akiket a sötét
sem riaszthat többé vissza
vagy akiknek a fény
sem lehet elég tiszta
távozzanak el

        Mert nem világ
        de távolságban élő
        és nem világosság
        de örökké remélő
        lélek, ami kell

Villanások (VI.)

Madárcsicsergés, távoli dolgos kezek munkás zajai, s a konyhában a megnyugtató zörgések, amik jelzik, hogy itt vagy. Nem csak egy gonosz szellem álomjátéka volt az este és az éjszaka öröme, hanem a valóság (vagy, amit annak hiszünk születésünktől kezdve). A hangok meggyőznek arról, hogy tényleg élet, ami körülvesz, aminek részese vagyok. Nem hihettem el mindig, hogy nem a puszta létezés a sorsom, hanem a valódi, s mások által is annak nevezett élet. Jöhet most már bármilyen vihar, tudom, hogy van hová bújnom ellene, vagy – ha kell – képes vagyok szembeszállni vele, s felülkerekedni rajta. Nem kell hát rettegnem semmitől, csak a holdas éjszakák lélekrázó ridegségétől, vagy a határozatlanság ijesztő koboldjaitól.

Nincs most titok, amit ne lennék képes legalább megsejteni a maga valójában. S két kezem ott pihen az ölemben, mert most nem kell semmit emelnie, sem szerszámot, sem téglát, hogy épüljön a lélek birodalma. Csak bele kell nyugodnom végre a pillanat adta örömökbe és érzésekbe. Fel kell tudnom fogni mindazt, ami átölel, vagy amit kaptam; nem kell mindenáron megértenem, vagy megmagyaráznom, csak átadnom magam nekik, hogy belém csöpöghessen az élet minden egyes percének frissítő itala.

Hol vannak már a kétely percei? Hol vannak az aggasztó lenyomatok, mik hosszú éjjelek álmatlan perceit tömték tele, megnehezítve magát a létezést is? Hová tűntek el a rémisztő hangok, vagy a hátborzongató gondolatok? Mikor és hová osontak el észrevétlenül mindazok a gyötrelmek, amik megnehezítették a mindennapokat abban a felfoghatatlanul távolinak tűnő múltban, amiről igazából pontosan tudom, hogy csak egyetlen hét választ el tőle? Most tehát nem a fájdalom lesz az az erő, amely perceim előregördülését adja, hanem valami új és ismeretlennek tűnő, valójában azonban mégis jól ismert érzés.

Grammonként hullik le vállamról a múlt sötétje és szörnyű terhe; egyre könnyebbnek érzem magam, s egyre inkább tudhatom, hogy van még hová mennem, hogy lehet reménykednem, s van értelme újabb lépteket tenni a cél felé. Most már nem a rettegés, hanem a vágy az, ami a holnap felé vezet. Igazán rám talált valami, mert rátaláltam valakire, akitől elválasztott a saját hitetlenségem és a saját kétkedésem.

Párvers (harag nélkül)

Tele van az éjjel
magasabb sem lehet
megnyeri, kiirtja
ami benned eleven
ez lesz a sorsod
és ez az enyém is

Megtöröm szeszéllyel
a végtelen teret
elrejti, kibírja
ami sajog lelkeden
így lesz a korod
végül az enyém is

Feledem a hajnalt
hátha nem érint meg
kiforgat, megemel
s visszaadja ami volt
nem hozza a jövőd
de az enyémet se

Keresem az új dalt
talán megérinthet
elválaszt, megnevel
s felemészti ami holt
nem öli az erőd
de az enyémet se.

Villanások (V.)

Hajnalodik, de nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy valaminek vége. S közben tudod azt is, hogy valami épp most kezdődik. Pont ezért nem tudod álomra hajtani a fejed, hiába forgolódsz ágyadban, s küzdesz órák óta az enyhet adó álomért. Az ablakod előtt már felhangzott a madarak éneke, s pontosan tudod, hogy ez a titokzatos és mégis megnyugtató hang valami visszafordíthatatlannak a jele: valami végérvényesen változásnak indult, s ha akarnád, se tudnád megállítani. Persze ha őszinte akarsz lenni magadhoz, akkor rájöhetsz, hogy soha nem is akartad. Felkelsz az ágyból – most már nem számít.

És emlékszel, amikor a repülő ablakából kinéztél, s nem csak az új nézőpont hatására született meg benned a megértés és megismerés frissítő érzése. Most ugyanígy nézel ki szobád ablakán a hajnali világba, hátha valami új tárul fel előtted, de egyedül a hajnal megszokott szépségének képe táncolt elméd csarnokaiban, hogy mégis felvidítson. Így tudtál végül tovább lépni, s hátad mögött hagyni a tegnapi fáradtságot minden pihenés nélkül. Éppen itt is volt az ideje, hogy készülődni kezdj, hiszen korán kellett indulnod: várt a vonat, ami elvitt valahová, amely hely egyszerre jelentette számodra a küzdelmes hétköznapok szörnyű monotonitását, a nehéz munkát, de azt is, hogy végre újra együtt lehetsz vele, s ez már önmagában is felemelő gondolat. Utolsó simítások az útra kész táskán, s a kevésbé kész saját magadon. Indulás.

Reggeli fények, folyópart, sétány. Egy-egy ember, akik talán szintén hosszú útra indulnak e korai órán, autók, s egyre több jele annak, hogy véget ért a végtelennek tűnő éjszaka. Ez a nap nem az utolsó, de talán nem csak neked jelent fordulópontot. Hiszen sosem tudhatod, hogy a szembejövők milyen sorsokat teremtettek maguknak, s abban éppen mely lépéseknél járnak. Pedig a világ tele van a tiéden kívül is változatos életekkel és változással: valósítsd meg tehát most végre a sajátodat.

Egyre csak fogy...

Hosszú percek tánca
az ujjaim körül
ez az élet ránca
már az arcomra ül

Szilánkos talánya
a létezésünknek
letagadott árnya
a fényes szívünknek

Mondatok között a
legutolsó csöndje
átölel ahogy a
lámpám sárgás fénye

Szavaim engemet
úgy visznek el háton
mint vonat a szenet
egy távoli tájon

És ami élteti
még bennem a vágyat
öli, feledteti
szívem mélyén az árnyat.

Villanások (IV.)

Egy harmatcseppen keresztül nézted a napfényt, ami még nem volt bántóan erős sem meleg. Neked sem fájt hát, hogy nézd. Viszont a levélen üldögélő vízcsepp egyre jobban érezhette (volna), hogy közeleg a vég, a visszafordíthatatlan elpárolgás, amit senki nem kerülhet el, hiába ilyen gyönyörű vagy lenyűgöző. Pedig minden reggel sok száz levélen sok ezer hasonló csepp születik és múlik el, de ha mi nézzük őket, valahogy nem a saját vagy a világ mulandósága jut róluk eszünkbe.

Nézted tovább tehát az egyre csökkenő harmatcseppet, s benne a napfényt, s érezted, hogy most minden rendben van. Nem sürget az idő, s nem kell számolnod a perceket, hiszen aki most elmegy, majd visszajön néhány hónap múlva, s újra együtt lehettek. Tökéletes érzés volt; tökéletes pillanat, amiket a filmek rendezői szeretnek ábrázolni, lágy, megnyugtató zenei aláfestéssel.

Hol vannak az indulat bogarai, amik felzavarják a kedélyt? Hová lettek a hangoskodó repülők, amik nem hagyták nyugodni az embert? Minden elcsendesedett végre, mert nem lehet mindig zaj. Most csak a természet halkabb zajai éledtek meg, s töretlen erővel újították meg mindazt, amit az ember el akart és el is tudott pusztítani: saját magát. Nincs többé rideg semmi a gödrök mélyén, csak holnapba bújt álmodozás, amit nem lehet magunktól megvonni, mert sérülne a lelkünk és a szellemünk. Távolságba bújt a hála és távolságba bújt maga a rettegés is. Most nem a holdfényes éjszakák vagy a finom hangulatok tartják ébren a hajnalt egészen addig, amíg valaki fel nem fedezi őket. Most magától történik minden, aminek kell, s nem a végtelenbe oltott magány cselekszik a világ vagy annak ura helyett. Az átlagember ezt úgy mondaná, hogy minden visszatért a rendes (normális) kerékvágásba. S valóban, érezted te is, hogy a kerttel együtt most minden kicsit közelebb került a rendhez, s benne a saját helyéhez; még te is.

Csak belebotlik a lélek a halálba, s nem ragaszkodik hozzá túl sokáig. Túllép rajta, mint ember a pocsolyán, amit csak utolsó pillanatban vett észre az utcán, magába mélyedő sétája közben. A pocsolya is csak egy hosszabb lépés, egy ugrás, nem kell tőle rettegni, nem valami végzetes és végleges helyzet, csak egy a lépések sorában, még ha különleges is a többihez képest. Hát ennyi: lépjünk mi is egyel nagyobbat.

Tagadó kántálás

Száraz az ajkad
a szél melegétől
borzad a lelked
a lét hidegétől

        Ugyanaz maradok
        ugyanott tagadok
        kitalált alakok
        szabadabb szabadok

Lázad a reggel
az éjjeli széllel
fárad a harcos
a jó gyökerével

       Idegen csapatok
       idebenn hazudok
       befedett tavaszok
       kitakart kamaszok

Sáros a lélek
a bűn agyagától
reszket a szíved
a vég igazától

       Belehal ami van
       leszakad ha rohan
       felemel ha zuhan
       kitaszít boldogan.

Villanások (III.)

Az eső elállt, de látod az ablakodon kinézve, hogy még nem távoztak el a felhők. Mert minden pillanatban lehet valami rossz, de nem a félelem, ami meghatározza napjaid. Eső. Frissítette a földet, arcodat mosta. Az emberek visszahúzódtak otthonaikba, fedett helyekre. Majd örömmel rajzottak ki újra az utcákra, mint korábban maguk az esőcseppek a felhőből. Újra birtokba vették a tereket, s várták, hogy mi történik a nagyvilágban. Te pedig ablakodból nézed most is, ahogy megtelik élettel az utca, a város – nem csak te maradtál otthon, de te nézed egyedül a kinti világot. Közben odabent számolod a perceket. Már nincs egy teljes nap a szabadságodból hátra, s vissza kell indulnod a rácsok és barakkok, fegyverek és hátborzongató zajok idegen és gyilkos világába. Most érzed meg igazán, hogy egy ízed sem kívánja többet ezt az életformát. Ami valaha vonzó volt, amit kihívásnak éreztél, s vártad, hogy végre megkezdhesd, most idegen sőt egyenesen ellenséges világgá vált. De tudod, hogy most már nem adhatod fel, nem hagyhatod cserben azokat az embereket – csak ez az utolsó nap olyan nehéz. Inkább magadba burkolózol és csöndesen várod az indulás pillanatát.

Kopog a cipő az utcaköveken, poros lámpafény mutatja az utat valahová előre. Csendes esti utca, épp csak a léptek kopogása zavarja meg a némaságba bújt falak nyugalmát. Minden zaj olyan hideg ilyenkor, mint a távoli tájak ridegsége azoknak, kik soha nem jártak még ott. Bolondulhatnak az égiekért mind, akik ma ragaszkodnak a semmihez, de nem lehet már visszaadni a helyeket a múltnak. Nem vagyunk egyedül a világban, s nem vagyunk együtt a többiekkel, csak halott arcokat rajzolunk a homokba a tükörképek alapján, amik előttünk táncolnak egy-egy fázós reggelen. Te sem ismered a mámor vágását, csak a lehelet rettegő földre hullását, amit minden este megöl, hogy hajnalra feltámadjon és újult erővel hozza vissza a büszkeség perceit. Látod a játékot az ablakod előtt és minden hirtelen továbbgördül, mint mikor új fordulatot tesz a vonat kereke: észre sem veheted, mert ahhoz túl gyors, de valahogy mégis érzed a szíved mélyén.

Jobban leszel, ha nem távolítod el magadból a remény csíráját. Talán még kinőhet belőle valami, amit most nem is hihetsz el, hiába is magyarázza neked a boldogságban úszó világ. Te neked inkább csak az maradt, hogy arcodat az esőbe mártod néhanap, s ebből tudod, hogy még mindig élsz.

Mert nekem nem

Engem a lét nem ölel
de nem a szó ami kell
csak egyszerű percek áznak
s napsütésre várnak

Nekem a kéz nem elég
de nem a szépség a vég
csak végtelen rajzok forrnak
míg a falra hazudnak

Bennem a szín nem remeg
de nem a fény rezeg
csak különös árnyak futnak
szememben halásznak

Értem a hit nem beszél
de nem zavart a szél
csak börtönben élve állnak
akik én rám várnak.

Villanások (II.)

Öröm és ujjongás, mámor, s boldog arcok. Végre együtt vagyunk mind, s ünneplünk. Mert olyan történt, amit nem is vártunk, nem is reméltünk, s nem is hihettünk. S végre tiszta érzelmekkel öleljük egymást a végtelen boldogságban, mint háborodott bolondok az őrültek házában. Én pedig felhajtom kabátom gallérját, s úgy indulok tovább ismeretlen utamon, mert érzem, hogy valami – vagy inkább valaki – hív. Visszatérő köreim most nem érdekelnek, nem zavarnak – tisztán látom a célt, legalább azt, ami közvetlenül előttem áll, s arra indulok el. Megyek, mint valami fékevesztett megszállott, ha érzi, hogy fejében valami űzi előre.

Tiszta a szél, ami arcomba vág, szemembe dalol, s hátam mögött tovább fütyül. Nem kell hát félnem, s nem is tétovázhatom a következő napokban. Hová repülsz? Hol állsz meg? Egyáltalán, miért jössz szembe velem? Miért nem maradsz ott, ahonnan indultál? Vagy miért nem fordulsz vissza, s indulsz el magasabb régiókba, felfelé lassuló lebegéssel, de mégis végtelen kitartással és távozó hangoddal fülemben?

Beleremegnék, ha mindent értenék, s mindent látnék a világban, ami körülvesz. Bátortalan hangjaim nem lázadnak fel a mindenség erői ellen, csak értetlenül állnak a titkok ajtaja előtt. Ha belépek, akkor valami elmúlik és örökre eltűnik, mert ide többet nem térhetek vissza. Vannak még bennem kérdések, de nem hozhatok rossz döntést. Halálom sem lehet annyira fájdalmas, hogy itt maradjak, s ne induljak el végre én is felfelé. Oda ahol nem ismerek semmit, de valahol mélyen érzem, vagy tudom, hogy nem lehetek egyedül, sőt hallottam hírét, hogy valaki vár.

A hajnal már nincs messze, a fények is visszaadják arcom vonásait a sötétséget legyőzve. Seregeik diadalmámorban ünneplik a győzelmet, s nem maradnak ártatlanok, amikor mindenki más is örül. Végtére is miért ne lehetnék én is boldogabb, mint az elfeledett és szürkeségbe burkolt napokon voltam? Most már megtaláltam, csak őriznem kell a kincset, ami meghatározza további létezésem indulatát és hangulatát – minden percemet. Te ismered ezt? Láttad? Talán magad is őrizted? Remélem. Nem maradhatsz el ettől az örömtől, mert akkor kevesebb lennél, mint én, s azt nem szeretném. Már csak azért sem, mert fontos vagy nekem, szeretlek, s mindent odaadnék neked, ami nekem jó volt valaha.

Ragyogjon arcunkon a napfény, s az öröm mámoros tökéletessége adja vissza a sötétségben a hihetetlen reményt, amit – úgy tűnt – elveszítettünk, de most újra a mienk, s élhetünk vele és benne, mint boldog gyermekek, vagy még boldogabb és nyugodt (bölcsnek látszó) öregek. Járjunk lassú, méltóságteljes, mégis örömteli táncot.

A város súgja meg

Jólesik most a séta
újra csöndbe bújva
járni a várost végre
helyemet találni
ami nekem adatott
ahol élnem lehet
ahol megtalálhatom
magammal együtt a
rég elfeledett jövőt

Átölel most a remény
a holnap terveit
visszaadja a hitem
nem kell keresgélnem
csak ismerős utakat
végigjárni bátran
mert megtaláltam most a
lét melegét ami
átmelegíti a kedvet

Csak a lépteim tompa
kopogása jelzi
hogy nincs minden a helyén
nem lehet még teljes
a boldogság ameddig
újra meg újra a
mélybe rántja lelkemet
s szétszedi majd újra
összerakja a magány.

Villanások (I.)

Azért mosolyogtál magadban, mert úgy érezted, hogy végre összeáll a kép, s minden a helyére kerül. A tavasz, a tiszta éjszakák, a kisimult napok és a remény. Már csak annyi hiányzott, hogy ő is megérkezzen és együtt tölthessétek az időt. Nem csak úgy, mint akárki más is a világ bármely pontján, hanem éppen úgy, hogy azáltal ti magatok legyetek végre. A felhők között átsütött a nap, s értetted, hogy minden rendben van, elkészült a mozaik.

Holnapra már nem maradt teendő, s a ma még olyan hosszú lehet, amilyennek csak szeretnéd. Ennyi az ajándék, amit kaptál: idő. S a tény, hogy nem kell attól rettegni, milyen gyorsan múlik. Nem kell többé számolni, mennyi telt el, mennyi maradt még, mert ami van, az a tiéd, s gazdálkodhatsz vele. Apró szellők borzolják arcodat, mint a lelkedet a hangok, amik körülvesznek, mint a magját a gyümölcs: tudod, hogy nem vagy soha többet egyedül; tudod, hogy célja és értelme van a jelenlétnek. S nem csak a tiédnek, de minden másénak is.

Bátran állsz ki most az útra, s várod a pillanatot, amikor már nem hezitálsz tovább, s elindulsz. Elindulsz valahova, amit most még nem is ismersz, s amiről csak egyetlen dolgot tudsz: azt, hogy ő ott vár már most is. S lehet, hogy nem látod előre az odavezető út minden lépését, minden kanyarját, de nem is kell: csak az első a fontos, a többi már jön egymás után. Mi tehát a gond?

Pakolsz, készülődsz az útra. Gondosan felméred az összes lehetőséget, s minden eshetőségre felkészülsz. Nem hagysz ki egyetlen szempontot sem; tervezel, mint egy mérnök, aki tudja, hogy munkáján mennyi minden múlik, s mekkora a felelősség. Te sem akarsz életeket kockáztatni – legfőképpen a sajátodat nem.

S mindeközben valahol a szíved mélyén tudod, hogy csak halogatod az indulást. Persze, fontos a készülődés, s fontos, hogy mindenről gondoskodj – mondhatnád magadnak –, de tudod azt is, hogy semmi baj nem érhet. Az út már alaposan kitaposott, csak te nem jártál még rajta. Számtalan embert követhetsz, hogy elérd a célt, s számtalan segítséged adódik útközben is. Ne félj! Holnap – nem, még ma – elkezdődik valami, amit ismersz, de titokzatos; amit vársz, de mégis félsz is tőle; valami, amit igazán nevezhetünk életnek, nem úgy mint azt a puszta létet, ami eddig jellemezte mindennapjaid.

Összeáll a kép. Elkészült a mozaik. Az utolsó darab is helyére kerül, s minden tiszta és világos lesz. Már csak az első lépés kell...

Merre menne?

Vissza az űrbe a
lét melegébe a
szív közepébe
a nyárba a télbe

Vissza a sárba a
lábtagadásba a
semmi se szépbe
a lét közönyébe

Vissza a kertbe a
nyámnyila vérbe a
régi mesékbe
a szívtelen éjbe

Vissza a télbe a
híg remegésbe a
távoli nyárba
a végtelen ágba

Vissza a fénybe a
vég közepébe a
megmaradásba
a vércsobogásba

Vissza a tájba a
mámoros árnyba a
szél küszöbére
a reggeli rétre.

Vársz és várlak

Rólad mesél minden
csepp eső az arcomon
tisztára mossák mind
a ráncokat perceid

Hangodat zengeti
minden újabb énekem
s úgy keresem részek
között megbújt egészet

Nem ismerem újabb
arcodat de sok régit
őrzök emlékeim
homályos szobáiban

A tükröm sem engem
mutat, csak egy arcot ha
nézem alig tudom
mi belőle az enyém

S az ablakomban állok
várom hogy a szél hozza
elém a lépteid
visszhangos kopogását

A hangra megmozdul
a remény űzött fázó
szarvasa hogy védje
bozót a csalódástól.

Június 19.

Tegnapi hangfoszlányok
még a füledben
reggeli ébredéskor az
álommorzsák elmédben
Szinte semmi sem
árthat neked ma:
minden a helyén
van te leszel a
legújabb arca a fénynek
a nyári napsütésnek
vagy a parton ülők
visszatérő hangja
– a dalban.

Reggeli mozdulatok
ébredés utáni
hosszú sora a készületnek
hogy indulhassunk,
visszajuthassunk a
tegnapi örömök bűvkörébe
ami nem lehetetlen
nem is egyértelmű
csak a vágyak
tükrének újabb megcsillanása
a percek fénymosásában
vagy a pillanat ismétlése

– egy dalban.

Utolsó este

Ezt vártam, ezt a napsütést
az sem zavarhat most
hogy épp a szemembe süt
nem sok idő már úgysem
utolsó napsugarai ezek
a mai napnak és én is
itt hagyom ezt a helyet
s holnap ezt a várost is

Minden változásban van
semmi nem zavarhatja
meg azt a biztonságot
amit a jelen és a jelenlét
adhat nekem és a világnak

Szembe sütő napfény
még ezüstös fényhíd a
Dunán, mely lassú
színváltásban lesz vörös
mint maga a nap képe
előttünk eltávozóban.
Mi pedig maradunk,
de megyünk is mert
semmi nem állhat
a végtelenségig egy helyen
lassanként indulni kell,
továbblépni vagy visszatérni
valami megszokotthoz, biztoshoz.

Túl a vízen

Ha egy hajón utazhatnék

végig a nyáron, fel majd

vissza az öreg Dunán

Én is így könyökölnék

a korláton ráérősen

amíg a matrózok serényen

dolgoznak a kikötéskor

hogy partra szállhassunk

ebben az ismeretlen külföldi

városban, ahová érkeztünk

s ahol a vízről alig látni

a házakat, csak néhány

embert, akik a parkban

sétálnak, üldögélnek vagy

épp talán verset írnak.

Kiszállók, beszállók, új utasok

idegenek, ismerősök, turisták

S a túlparton a lemenő nap

Aztán csak várjuk a percet

amikor továbbindulunk,

a pincérek hozzák a következő

fogást, nem érdekel, hogy odakint

mi van, hogy ebben a városban

épp ki mit eszik vacsorára

sem a hídon közeledők

vagy az hogy hova mennek.

Dombtetőről

Előttem kinyílik

a táj lenn a völgyben

odalenn az élet

változatlanul megy

kezdet óta nincs új:

láttam az ősöket

s látom az utódot

mert itt állhatok

fenn e dombtetőn

Árnyékom nyugalmat

adhat a vándornak

mielőtt belépne

a lenti lét sűrű

és folyton kavargó

masszájába mi oly

idegen és furcsa

számomra mindig:

nem az égre tör

Bennem minden élet

arrafelé mutat

és minden ízemben

érzem a létezést

mit a mélyből kaptam

de tovább kell adnom

hiszen nem az enyém

csak összekötöm

ami lent és fent

És ha szél borzolja

idegeim tudom

hogy választ kaptam az

ég felől, hol sorsom

világos kép éppen

úgy mint minden élő

lehetséges útja:

nem egyedül csak

magamban vagyok.

Biztató sorok

Bátorság! Mert nem

a távozás a lényeg

nem a tagadás

vagy az elmúlás

nem is a rágalom

az átkozódás

nem a gúny ami

utólag is éget.

Egyedül a visszatérés

ami számít, az,

ami csak a csend után

a végtelennek tűnő

magány nyomában

harmadik napon

jöhetett el, hogy

bennünk végre

megtörjön minden

mi a régi ember

s felszabadulhasson

az az út az

égi felé

ami vár már.

Ne csüggedjen hát

a lélek homályba

bújó fázó képek

között, mert nincs már

halál, mi győzhetne

fölötted.

Lombjainkban

Árnyék, vágás, színek

borzongó indulattal

magának való lélek

Vágyak, érzék, tájak

háborgó lendülettel

tagadásra nyíló szájak

Kétség, másnap, kérdés

lázongó szemlélettel

bizonyosságot kérés

Fojtott béke – távol

megbotló támadással

induló bátor

Napfény, hangok, tények

magukért beszélhetnek

a bezárult remények.

Mitől félnék

A mozdulat, amit

megőriztem, egyszerű

Nem hivalkodik

nem is látványos

de olyan sokat ad

mint maga a lét

A távolság, amit

legyőzhetek, nagyszerű

Nem végtelen

nem is átkozott

de mégis megmarad

mint valami híd

A félelem, amit

nekem adtál, elszakad

Nem támadhat meg

nem is segíthet

de annyit teremthet

mint maga a szó

A bátorság, amit

hátrahagytál, már szabad

Nem rejtett titok

nem is távoli,

de annyit emelhet

mint valami jó.