Téli

Fátyolos árnyakat
álmodott a szél
átázott szobákban
átosont a tél
Magára húzta az
őszt hogy ne fázzon
visszanézett oda
honnan jött hogy várjon
tavaszig élvezve
hatalmát amit
kapott a Föld felett
s sajátjának hitt.

Ábrándos arcunkkal
nézzük ahogyan
elénk tárul hóval
fagyal burkoltan
Mosolygunk rajta
mert ezt ismerjük
tettetett haragját
s épp így szeretjük.

Egy ficsúr szonettje

Fintorok arcomon ha látom
mennyire élvezzük sorsunk
de ununk mindent a világon
mit ingyen jutalmul csórtunk
Kényes kedvünk magunkra öltjük
mint fényes kabátot amit
a koldus álmodik míg lökjük
elé a hazug valamit
És állunk a tömegben megint
elégedetten mert tudják
hogy nekünk mindez csak annyi, mint
egy új cipő vagy új kabát
Léhaság és földi hiúság csak
Nem is érdekel az ócska vacak.

Itt az idő?

Bátortalan hangokat

és éles ízeket

voltam kénytelen

Szűk utcák porát

tág terek tömegét

láttam eleget

Szép arcok mosolyát

természet örömét

hinni remegve

Lázadó üvöltéseket

és haldokló nyögést

tagadva boldogan

Hazug szavaitokat

igaz szobraink

borzongás közben

Lobogó tüzemet

néma árnyadat

szédülni porban

Foszlott ruhám kényelmét

vagy feszes eleganciát

átélni újra

Viadal

Bedobtam

mindig újra

kezdeni akartam

lépni előre

még egyet

visszanézve

és hegyeket

megmozgatva

átívelni

világokon.

Lerogytam

semmi többet

nem akartam

elérni ma

holnap is kell

újult erővel

felállni reggel

kicsi kerülővel

utakat találni

magunkon.

Felfogtam

nem az enyém

csak egy lehetőség

ha elérem

és bízom benne

hogy nem merem

hagyni ha menne

és felismerem:

visszatérni

amíg lehet.

Lassú tűzön...

Lassú tűzön, apró hangok
    táncos lábunkon a lélek
visszanéz arcunkba a jelen
    ahogy elmúlik: félek
nem jön vissza többé semmi
    Csak vágyak tálja tátong
üresen a mosatlan edények között
    vedd fel a kötényt, kesztyűt
vagy készülj bárhogy, legyen kész
    s legyél kés velük együtt.
Egyél magadnak hegyeket
    varázsolj gyomrodba elég ételt
tárd ki a karod, őrizd a legyeket
    nyitott ablakod előtt: el ne
        szálljanak a ködben
    Csillámporos arcodon
mosoly-fény se csillanhat
    többször mint a könny
csak vigyázz még ha kell
    hogy lásd a szív-halált
        vagy a léthatárt
        a ködcsatát
        a szómagányt
        a hitfalánkok
        színcsodáját.

Amit még értek

Nem egy szóval
    s nem is hosszúra
    nyúló mondatokkal
de egy-egy pillantással
    vagy őszinte mosollyal
Mert ennyi kell
    hogy értsem
És ennyit ér
    ha ismerem
Van még titok
    és van ismeretlen
van még rejtély
    és van érthetetlen
felfedezetlen, sötét folt
    de mindenre
fény derül egyszer

S ami titok marad
    az legyen titok
attól lesz érdemes
    (abból lesz cél)
hogy megmaradjak
    mindvégig.

Üres szavakkal?

Nem magányosan

    csak egyedül vagyok

mert mindenki másnak

    van hová mennie

Én maradtam itt

    nézem a semmit

bámulom a csönd ködében

    a hangok ábrándképeit

Útjaimon lépések nyomát

    kerestem ugyanígy

mint most a fénytelenség

    üres titokzatosságának

        bármilyen lehetőségét

Te meg annyit se szóltál

    hányszor látsz még

        örömmel viszont.

Siess, hogy megtaláld

    a vékony pókfonál

    azt a messzi percet

ami visszaadja az élet titkát

    vagy a halál értelmét.

Mutasd meg, kinek köszönnél

    mutasd meg, hová szöknél

mert én akkor is megkereslek

    és meg is talállak

    ha azt sem tudom

          ki vagy.

Úgy tagadom meg...

Úgy tagadom meg, mint a halál
úgy szeretem meg, mint aki fél
úgy ragadom meg, mint a viszály
úgy keresem meg mind, aki él

Nem felemelvén kéri imám
nem kitalálván hozza elém
nem szabadítván rám a hibám
nem fenyegetvén tartja elém

Mindenem ázott hajnali csend
bennem a lélek hús odabent
tervem a porban tegnapi rend
így leszek érték majd odafent

Szakítsd ketté...

Szakítsd ketté ordítva

tüntesd el a szépet

irtsd ki a gyümölcsöt

a gazzal együtt

Kiáltsd világgá ahogy

nem érted őket

csak tologatod

megad előtt

S rombolj le mindent

mit eddig építettél

ha valamit még

megtalálnál

Foszd meg magad

mocskos kincseidtől

mik elárulnak a csöndnek

a porba visszalöknek.

Szavakat oldok fel...

Szavakat oldok fel

folyékony hangokká

Hangokat írok le

darabos szavakkal

Oda – Vissza

S közben újra meg újra

egyetlen tényt hirdetek

hogy élek, félek

kérek és remélek

Kint – Bent

Titokba áztatott

hittel borogatom

tűzforró homlokom

magamtól féltem

saját tükörképem

csengő szilánkok

potyognak belőlem

a földre

Csak kérdezem

Honnan tudhatnám
miért voltam itt
s hogyan érthetném
azt amit megtanít
nekem ez a nap
vagy egyetlen perc
vagy akár az élet
Nem én vagyok
aki a megértést
a felfedezést
vagy a visszaszerzést
el tudja érni
Nem én vagyok
aki megtalálhatja
kiszámíthatja
vagy újraírhatja
azt ami voltam
S honnan tudhatnám
hogy mennyiből áll
vagy hogyan láthatnám
hogy mennyit is ér
Ha minden idegen
kicsit sem új
vagy magától is fél
s a szépre visszatér
ha minden eleven
magának való
újra meghazudtol
s annyit se szól
minek maradt a porban
ha semmi nem volt igaz
akkor én miért legyek az

Élénkebb árnyalatok

Csak egyetlen felemelő

      felszabadító vagy

          tiszta perc

Csak egyetlen elhihető

      megtisztító vagy

          fényes terv

Csak magányos hitetlenek

      porba hulló vad

          halála

Csak bánatos ihletszemek

      szállnak széllel nagy

          sohába

Csak félősen ártatlanok

      kiáltanak mind

          hiába

Csak élénkebb árnyalatok

      hiányoznak mint

          hibásak

Odakint

Hiánytalan vagyok

de nem találom

egyetlen dobbanásban

sem a bezártságot

és nem érem el

egyetlen kopogásban

sem a magányba oltott

felszabadíthatóságot.

Akkor miért induljak

s hová lépjen bennem

a láthatatlan érdem

a felfedezhetetlen

de megtagadható

isten-értelem?

S ahonnan visszanézek

csak egy út van

morzsák mutatnák

ha látnám, amit

magamból potyogtattam

végig amíg jöttem.

S mégis egész valómban

állok most a fényben

mutatnám, amim van

de megállít egy szem

hogy letegyem a múltam

minden darabját

s ami marad ezután

talán abban vagyok magam.

Egyszerre mindent

Bizonytalanságot

és megoldásokat

Igazságtalanságot

de hiányosságokat

        egyszerre

        mindent

Letagadhatatlanul

és megtisztulással

Felszakíthatatlanul

de megtanulással

        egyszerre

        mindent

Megszakítottságban

és felelevenítésért

Felfoghatóságban

de elfelejtettségért

        egyszerre

        mindent

Mert nem magamnak

s nem is szent célért

Nem a hazámnak

s nem is a létért

        De: egyszerre

        mindent!

Mennyi

Mennyi szót hagyunk a porban

egy-egy elfelejtett verssorban?

Mennyi tervet rajzolunk újra

amíg rálépünk az elhagyott útra?

Mennyi arcot ismerünk meg

amikből összeáll az az egy?

Mennyi fájdalmat tűrünk el

szavak nélkül türelemmel?

Mennyi tűznél kell melegedni

hogy végleg fel tudjunk engedni?

Mennyi szózatért lelkesedhetünk

mielőtt újra elkeseredünk?

Mennyi este, ködös reggel

várja szívünk fagyos hideggel?

Mennyi eső utáni tiszta ég

ébreszt reményt bennünk még?

Mennyi marad bennünk

mielőtt tényleg megérkezünk?

Mennyit ér a lélek idebenn

ha kívülről csak idegen?

Nekem ne

Nekem azért nem mondhatod

hogy a szívem mindig hazug

nem hiheted nem vallhatod

hogy kopottabb vagyok mint az út

Nem én voltam bolond szabad

esőbe öltözött okos hiány

nem én vagyok rohanó vad

féltésbe oltott silány magány

Tovább amit úgysem hihetsz

korábban őriztem már szemed

mint a csend a lelkemet – nevetsz

ha hallod ezt az éneket

Kitalálom, miért nem

megpróbálom, hová tűnt

felfedezem, honnan jöhet

eltitkolom, hová mehet.

Szívbe dobálva...

Szívbe dobálva reggeli cseppek
porba potyogtak mind a szemek
télbe alázott hajnali rongyok
lógnak az égből mint a korok

Sírba dobáltam mind a csodáját
sorsba daráltam ím a saját
lelkemet is mindazt, ami lennék
szép szavakért, miket észre se vennék

Füstben a pontokat átalakítom
létrehozom majd azt ami nyom
szórom a szélbe a pontos irányt
s vágom az erdőn át a magányt

Botlik a lábam kőre ha lépek
lobban a láng, ami bentről eléget
festem a képet az ablakomon mert
megmaradásom útja levert.

Holnaptól...

Holnaptól csak a szememet fogadom el igaznak

s magamra nem gondolok semmiért jobbat

s nekem nem hazudhat többet a szombat

s nem kopoghat ajtómon semmilyen illat

Holnaptól csak azokat a szavakat hiszem el

amiket bensőm mélyéből magam fejtettem fel

amiket senkitől nem várhattam soha el

amiknek értelmét senki nem magyarázhatja el

Holnaptól nem látok semmit kedvesebbnek annál

mint amit csak maga a holnapi szívtelenség kínál

s amit csak a tegnapi mámoros kedv nem bírál

s amit minden lendület visszafelé inspirál

Holnaptól csak attól a látványtól nem ijedek meg

amit nem felejtek el sohasem, s nem hat meg

ami nem fojtja bennem el a fellegeket

ami nem rázza fel előttem a szemetet.

Nem magamnak

Festett üvegeken

lecsöppenő fénycsóva

csurog végig mint

a könnycsepp az arcodon

csak ma láthatod,

ahogy tükröződik

ahogy lágyan rajzolja vissza

arcod kedves vonásait

emlékképpé fotózva

az egykor látottakat

Fénytelen lelkemben

semmi nem tükröződhet

csak titkos indulat

pezsdítheti fel bennem

az elnyomott vért vagy vágyaimat

s az emlékképeket mind kitörlöm

Kattogó ritmusok tombolnak

agyam tágas termeiben

zsúfoltak és levegőtlenek

mint délutáni szerelmesek

magukért sem tudnak

remélni – élni – meghatni.

Számold meg

Számold meg hányszor ébredsz még

s számold meg mennyi ideig tart

a napsütés, a hajnalodás

a szél vagy a lombhullás

Számold meg hány percet élsz még

s számold meg mennyi nyomot hagysz

magad után a homokban

s mások előtt a sorsukban

Számold meg hányadik az a nap

s számold meg mikor érsz el oda

ahol már otthonra lelhetsz

ahonnan már tovább nem mehetsz

Foltokban...

Foltokban ragyogva
mégsem elevenen
csak magamat okolva
és nem engedem
nem voltam soha másik
nem voltam soha jobban
nekem a csend se ásít
csak nyomokban

Átkozott képzelet
nem remeg, nem habog
csak mosod két kezed
amíg a szív dobog
nem voltam soha féreg
nem voltam soha álnok
nekem a lét a méreg
nem kell más ok

Képtelen mosolyok
komolyan kacagnak
arcomba homokot
dobnak, és szaladnak
nem voltam soha sem kert
nem voltam soha szólam
nekem féltett sikert
ígér a hang

Kiért vagyok magamnak hazug
magamról írott verseket dadogó
szájon át a szív maradna még
idebent mondd meg kiért teszem

Hibákat irtó...

Hibákat irtó

két kezeddel

talán a végső

képzelettel

Simára súrol

ismerettel

maguknak való

istenekkel

Világosságot

miszlikekre

üvegszilánkon

tükröződve

Barátaimmal

szembe nézve

halálomat megtalálni

feléledve

Imákat mondó

szép szavakkal

szabaddá válni

fény-alakkal.

Nem fogadom el

Sosem maradtam

talányba burkolt

magányos éjjel

tanácstalan

Sosem találtam

futásba fojtott

sajátos álmot

határtalan

Csak a széllel, a porral

az igaz csatákkal –

csak a vízzel, a korral

az örök hibákkal –

Csak a szívben, a sorsban

a feles szobákkal –

csak a vérben, a gyorsban

az üres babákkal –

Sosem találom

kabátba öltött

gombok között a

halálomat

Sosem hihettem

szabadban őrzött

virágokért a

hiányodat

Kinek hazudjak?

Fojtott hangokat tagadsz

magadnak se hazudj

visszafogott haragot

színlelsz, csak magadat

tudod becsapni

csak te hiszed el

hogy nem volt más út.

Bújtatott hangokkal

énekelnéd az igazat

de hamis a dal

ha nem maradsz magad

ha másnak látszani

úgy szeretnél

mint gondtalan polgárok.

Tisztított arcaitok

magát teszi tönkre

felfedve a mocskos

s elrejteni kívánt

magáért beszélő

egyetlen igazi bűnt

a hazug árulást.

Vádolj engem is

hátha megnyugvást

találsz néhány

odavetett szóban

vagy egy szépen csiszolt

otrombaságban.

Dadogó szavak az éjszakáról

Éjszaka

csak halk zene szól

nem marad

bennem sem olyan

amit elmondani

vagy énekelni

vagy átadni kellene

Éjszaka

csak a lágy percek

indulat a fénybe bújva

s botladozó

félszavakban

elmondott vallomás

feszít most falakat

Éjszaka

vágyak és álmok

minden együtt

fáradt tagokkal

fekszik rám

a sötétség

s homállyal takarózik

Éjszaka

felejteni kell

csak nem akarok

s van hová

eltenni

megnyerni

az eltitkoltakat

Éjszaka

baglyok titka

vagy macskák

idejének ereje

nem félhetsz

nem ijeszthetsz

rám a szavakkal

Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy miért

van színtelenség a lélekben.

Én nem tudom, hogy miért

nincs bátorság a végtelenben.

Én nem tudom, hogy a vég

honnan látható elsőként

és nem tudom, hogy az ég

mikor veszít elég fényt.

Én nem tudom, mit kapunk

mennyi percet, mennyi hangot

s azt sem, cserébe mit adunk

szót, lelket, félelmet, rangot?

Én nem tudom, honnan jön

bármi, ami rossz, ártalmas vagy öl

s mi az, ami megmenthet a földön

ha szabadulni akarunk ettől.

Én nem tudom, mennyit ér

a lélekbe mártott ujjam, amivel

írom e szavakat, sem azt, kiért

teszem magamat szabaddá, s kivel.

Én nem tudom, hányszor

kell megtenni a jót, vagy elérni

a kitűzött célt, vagy százszor
elég-e mondani, kiáltani vagy kérni.

Valahol valamit...

Foszlott reggeleken ültem

tenyeremben a tegnap porával

s mosolyogtam magamban

szembesülve a létmorzsával.

Ásott földjei között a fénynek

táncot jár a végtelen érték

űzött lélegzetben, szívós lélekkel

újra meg újra alakul a mérték.

Csendes padok között, zajos parkokban

ebédelnek az öreg városi galambok

asztalt terít eléjük az élet

amit tegnap a város itt hagyott.

Fegyvertelen fenyegetőzéseimet

most mégis megtartom magamnak

nehogy megfertőzzék a csendet

nehogy akaratlanul ártsak magamnak.

A léttalány, mi úgy öleli át szívem

mint hajnali köd a szerelmes fákat

már nem is tűnik megoldhatatlannak

csak meg kell találni az elszórt morzsákat.

Hová lettek...?

Bolond bajokat oldok fel magamban

mint szélben a megremegő levelek

nem maradok csak egy pillanat a falakban

s indulattal nézem vissza a meg nem történteket

csak csend van, s nincs hová menni

csak szín van, s nincs miért megmutatni

de olyan vagyok mint a tejbe mártott lábak

mint a szóba oltott gátak.

Van egy bilincs, mi itt tart

s nem engedi, hogy mozduljak

nem feszít, nem fáj

nem tilt

csak visszahív, ha elmennék

Van egy bátorság, ami visszafog

ami megtanít arra, hogyan lássak

van egy átforgatott virágkehely

amin táncolnék, ha lenne hely

Van egy szobám, benne székek

falakon, padlón, polcokon képek

mert idebenn nem én vagyok az úr

nem én vagyok, aki rendez

nem én vagyok a magáért való

nem én vagyok, aki tervez

nem én vagyok, aki kitalálja

nem én vagyok, aki elfelejti

nem én vagyok, aki hazudik

de aki igazat mond, az sem lehetek.

Bugyuta sorokat kaparok

körömmel a porba

hátha olvassa rajtam kívül

még valaki elvonulva.

Ezekkel a szavakkal élek együtt

most összeszedtem őket mind

s ha egyszer még visszaadjuk

magunknak, ami lehettünk

talán egy listát találunk magunkról

amit gyakorolnunk kell

mint egy szótárfüzettel

mikor nyelvet tanultunk.

Régi sorok

integettem de nincs válasz

lépteim zaja az egyetlen hang

senki nem lát és nem is fáraszt

magával ránt a távoli harang

egy lépés és másik újra

minden a tiltott almafáért

a visszaérkezés öröme

és a búcsúzás reménye

nem voltam soha senki hőse

csak ijedt gyerek a kertek alatt

nem vagyok a legelső se

utolsók közt is hátul maradt

csak a szív dobbanása

csak a lélekzet zaja

és a mormogás a fejemben

ami elmondja, hogy itt voltam

olyan ismeretlen vagyok

akit mindenki láthat

mindenki érteni vél

és mindenki másnak

szavaiban ott élek én.

Nem vagyok

Nem vagyok mondat

könyvbe zárt gondolat

Nem vagyok jelszó

hangosan ordító

Nem vagyok kérdés

kimondott kétely

Nem vagyok érzés

letagadott rejtély

Nem vagyok minta

követni való sablon

Nem vagyok tinta

leírni a hangom

Nem vagyok fáradt

ismeretlen vándor

Nem vagyok száraz

levél a fákról

Nem vagyok isten

hegyen lakó zseni

Nem vagyok idegen

titokzatos semmi

Nem vagyok lábnyom

utat mutatni a porban

nem vagyok mámor

feledtetni ami van.