Ahogy a csillogó víz felületén úszik a mámor, úgy jelenek meg most újra: váratlan, szokatlan, elfeledett hangon egy régi mondat utolsó szavát mormolom: tudom.
Megérkezik az ébredés. Megkaptunk mindent, hogy ne hagyjuk magunk elpusztítani: kezeket, amik fognak, s szemeket, amik adnak; szájat, ami hallgat, s fület. Állunk az ég fénye alatt: szakadt rongyok, amik valaha gyönyörű ruhák lehettek bár, mára csak ócska foszlányai egy valaha-voltnak. Mindenki a tegnapról álmodik, s senki sem látja, hogy itt a holnap: ébredni kell, s indulni újra, mert elpattan a hangunk, amikor a leginkább szükségünk lenne rá, s nem kapunk többet semmit, amivel szabadon élhetnénk.
Mondd, miért szerettelek? Mondd, miért ragaszkodtam hozzád, s miért van, hogy megvetettelek? Miért nem vagyok ma is ugyanaz, mint egykor, s miért taszítottalak el magamtól, te ismeretlen és sohasem volt tegnap?
Egy ablakot látok a szemközti falon. Az ablakon rács őrzi álmomat: bent van a szív, s kinnreked a gondolat: pumpám pihen a párnán, ahol fejemnek lenne helye. A vizespoharak tükörképe csillogva emlékeztet ma mindenkire: itt vagytok mind, akik valaha porszem-kacagásotokkal töltöttétek be a perceimet, hogy ne emlékezzek a reggeli ködre és a szélfútta, havas, fojtogató és összetört szivárványra, amit valaha még epedve vártam.
Képek táncolnak arcom előtt: galéria az élet, s a kiállítás még nyitva van: megtekinthető hétfő kivételével mindennap. Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Arcok folynak össze, egymásra lépnek a lábak, zene szól a háttérből, s az ablakon befúj a szél. Egy mohos fő három szót szól, ami megmarad, s elvész; felkavar és összead. Itthon vagyunk, s ez a gondolat már majdnem jól esik: a fekete öltönyök idejének tényleg vége. Jöhet a madárfészek-dalolás és a holdvilág-talány.
A minap táncoló esőcseppek olvastak elfeledett szavakat a szívemben: sajnos nem lehettem jelen, így lemaradtam, pedig érdekeltek volna az összegyűjtött betűmarkok. Ami mégis eljutott hozzám, az csak a feledés mocska, ez viszont újult erővel tör rám majdnem mindennap…
„Hahó! Ki van itt mellettem? Ki adja ki ezt a szívszorító hangot?”
(S a fekete lassan átmarja a minden gondok pirosát, hogy elodázza a feladatok tékozló fiújának önsanyargató lelkiismeret-furdalását. S elkékül most végleg a szív, mert hódolni akar a hatalomnak, mely az egyetlen meghatározó és mértékadó lehet ezen a földön. Én vagyok a szín a vonakodás mögötti értelemben – nyissatok rám ablakot!)
Folyóvizek szelleme tapad most kezemre, elhúzza előttem a függönyt, s nem hagy látni: csak arra hagyatkozhatok, amit már valahonnan tudok. De mi van, ha az nem igaz? Mi van, ha eddig mindenki tudatosan csak félrevezetett, s az egész csak álmok álma bennem?
Én leszek az álomfaló álomadó, aki folytatja az álmok ősi időkben megkezdett, de mára már elhanyagolt szövetét.
Csónak a csónaktengerben.
Megérkezik az ébredés. Megkaptunk mindent, hogy ne hagyjuk magunk elpusztítani: kezeket, amik fognak, s szemeket, amik adnak; szájat, ami hallgat, s fület. Állunk az ég fénye alatt: szakadt rongyok, amik valaha gyönyörű ruhák lehettek bár, mára csak ócska foszlányai egy valaha-voltnak. Mindenki a tegnapról álmodik, s senki sem látja, hogy itt a holnap: ébredni kell, s indulni újra, mert elpattan a hangunk, amikor a leginkább szükségünk lenne rá, s nem kapunk többet semmit, amivel szabadon élhetnénk.
Mondd, miért szerettelek? Mondd, miért ragaszkodtam hozzád, s miért van, hogy megvetettelek? Miért nem vagyok ma is ugyanaz, mint egykor, s miért taszítottalak el magamtól, te ismeretlen és sohasem volt tegnap?
Egy ablakot látok a szemközti falon. Az ablakon rács őrzi álmomat: bent van a szív, s kinnreked a gondolat: pumpám pihen a párnán, ahol fejemnek lenne helye. A vizespoharak tükörképe csillogva emlékeztet ma mindenkire: itt vagytok mind, akik valaha porszem-kacagásotokkal töltöttétek be a perceimet, hogy ne emlékezzek a reggeli ködre és a szélfútta, havas, fojtogató és összetört szivárványra, amit valaha még epedve vártam.
Képek táncolnak arcom előtt: galéria az élet, s a kiállítás még nyitva van: megtekinthető hétfő kivételével mindennap. Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Arcok folynak össze, egymásra lépnek a lábak, zene szól a háttérből, s az ablakon befúj a szél. Egy mohos fő három szót szól, ami megmarad, s elvész; felkavar és összead. Itthon vagyunk, s ez a gondolat már majdnem jól esik: a fekete öltönyök idejének tényleg vége. Jöhet a madárfészek-dalolás és a holdvilág-talány.
A minap táncoló esőcseppek olvastak elfeledett szavakat a szívemben: sajnos nem lehettem jelen, így lemaradtam, pedig érdekeltek volna az összegyűjtött betűmarkok. Ami mégis eljutott hozzám, az csak a feledés mocska, ez viszont újult erővel tör rám majdnem mindennap…
„Hahó! Ki van itt mellettem? Ki adja ki ezt a szívszorító hangot?”
(S a fekete lassan átmarja a minden gondok pirosát, hogy elodázza a feladatok tékozló fiújának önsanyargató lelkiismeret-furdalását. S elkékül most végleg a szív, mert hódolni akar a hatalomnak, mely az egyetlen meghatározó és mértékadó lehet ezen a földön. Én vagyok a szín a vonakodás mögötti értelemben – nyissatok rám ablakot!)
Folyóvizek szelleme tapad most kezemre, elhúzza előttem a függönyt, s nem hagy látni: csak arra hagyatkozhatok, amit már valahonnan tudok. De mi van, ha az nem igaz? Mi van, ha eddig mindenki tudatosan csak félrevezetett, s az egész csak álmok álma bennem?
Én leszek az álomfaló álomadó, aki folytatja az álmok ősi időkben megkezdett, de mára már elhanyagolt szövetét.
Csónak a csónaktengerben.
