Ha valamit még (zene)

Itt is közzéteszem:

https://soundcloud.com/szuromi-tam-s/ha-valamit-meg-1

Néha úgy érzem, van valami, amit mindenképp el szeretnék mondani, aztán...

Semmit. De azt egészen.

Mintha... mindent messziről

csak kérdés, érzés

ébredés

szikár szavak szabad

százada

A mondat túl tág

a hang szűk és halk

           Nincsen

Semmit. De azt egészen.

Mint máskor, ezúttal – is.

De visszafele

vigasz vele

titoktalan talány

talán a

rejtett jelentés

jelentéstelen

KERESEM

Mert a pohár bor (vagy a nyolcadik pohár) hirtelen felhozza benned a múltat, s emlékeket rak sorba, mint ahogy hadrendbe kellett állnod valamikor az emlékek előtti időben.

Ahol a szobában ma egy íróasztal és egy polc áll, rajta CD-lemezekkel és kis hifivel, valamikor ott volt a bátyád ágya. Legalább is hetente, két hetente egyszer ott aludt. Az ágy (talán csak egy matrac) mellett vaskályha állt, közvetlenül a téglakémény előtt. Most ezt a kéményt öleli körül az a polc. Ahogyan minden folyamatosan változott a házban, s mégis minden ott maradt az emlékeidben, s ahogyan maga a ház alig más ma, mint akkor – talán éppen így történt benned is. Változol, alakulsz, s mégis ugyanaz maradsz. A szoba elrendezése csak követi az életet, s praktikusan alkalmazkodik az új helyzetekhez. A személyiséged keretei sem változnak, mégis folyamatosan az éppen aktuális környezethez idomul.

Vasút: hátulról látjuk a városokat. Külvárosi táj. Romok és roncsok, tárgyak és emberek egyaránt. De éppen ezért szeretünk vonattal közlekedni. Mintha smink nélküli eredetiségében láthatnánk egy kedves, ismerős arcot újra meg újra. Nincs lepel, nincs maszk, mi eltakarja a valóságot. Kifelé (az utca felé) mutatni kell, hogy minden rendben, hogy mi is szépek vagyunk, jól élünk, meg vagyunk elégedve a sorsunkkal. De aki hátulról látja otthonunk, felfedezheti a nyomorunkat, amit el szeretnénk takarni. S így van ez telekkel, várossal és emberrel egyaránt.

Hogy ízlett a pörkölt, fiatalúr?

Nagyon finom volt, köszönöm szépen!

Kér még esetleg valamit? Még egy sört? Vagy esetleg desszertet, kávét?

Kávét nem kérek köszönöm, de hozzon nekem, kérem még egy somlói galuskát!

Rendben...

Tessék, a somlói galuska.

Köszönöm szépen!

Egészségére!

Úgy képzelem, hogy Piacsek bácsinak szép tágas kertje van. Nem kifejezetten nagy, mégis mindennek jut benne hely, s valamiféle megnyutató rendben találhatóak meg benne azok a tárgyak és növények – azok a kellékek –, amik nélkül sivár vagy szegényes volna. Amott a sarokban egy rózsabokor, éppen nyiló virágkelyhekkel, emitt egy kerti asztal. A ház sarkát vadszőlő futja be, két öreg almafa szegélyezi a látványt a másik oldalon. Egy lóca áll a fal mellett, mellette egy nagy dézsában leander nő. Az asztal mellett most két szék van: az egyik arra vár, hogy a reggelizni készülő Piacsek bácsi elfoglalja rajta a helyét, ami éppen olyan meghatározott, mint a kert többi tartozékának helye.

Hagyma, sajt és bor. Zene, esti fények és emberek. Tánc, félelem és remények. Naplemente, út és színek. Felhők, táj és képek. Barátok, szavak és ellenségek. S ellenséges szavak vagy szótlan barátságok. Mert végső soron mindig a szavak ölnek. Az igazi barát nem szól, csak hallgat, s ezzel óv meg.

Nyomtam a gázt egész nap, hogy eljussak egy barátomhoz, s együtt lehessünk néhány napot. Hosszú út volt, ami fárasztott, s mégis megérte. Enélkül hogyan fürödhettem volna naponta a Szajnában? Hogyan zenélhettem volna ismerős és imseretlen ebmerekkel nap mint nap? Nem jöhetett volna létre mindez, ha nincs az a hosszú út.

Látni szeretnélek, mint tükörképemet, mit minden este meg kell hogy nézzek, hogy szembesüljek saját magammal, s ne felejtsem el a létem árnyoldalát.

Segítsek esetleg valamit levinni?

Köszönöm. Nem gond?

Nem, azért kérdeztem.

Nagyon köszönöm. Lent is megállhattam volna, csak nem számoltam vele, hogy elkezd esni az eső.

Igen.

S persze semmi fogása nincs ennek a vacaknak. Hogyan vihetném?

Hát igen... lehetne rajta valami fogantyú, vagy ilyesmi. Ne cseréljünk?

Nem, most már úgyis itt vagyunk. Köszönöm. Viszontlátásra.

Nagyon szívesen. Viszontlátásra.

Benne is ott voltak még az elfelejtett morzsák, amiket letagadott volna, ha valaki szembesíti velük. De már belehullottak valami mély gödörbe, s nem jöhettek többet elő: földet (lelket) dobott rájuk, hogy elfödje, s ne jelentsenek semmit soha többé.

Beültettem a telket szőlővel, s dolgoztam vele egész évben, de a feleségem mégis azt mondta, hogy az egész nem ér semmit, s elhagyott. Szerinte a munkám haszontalan és én is haszontalan vagyok.

Az asztalon fehér abrosz. A sarkát néha felfújja a reggeli szél. Középen egy tálban gyümölcsök: alma, barack, szőlő. Teáskancsó, kikészített csésze. Kis porcelán tányér, mellette kés, villa. Kosárkában kenyeret sejthetni a fehér kendő alatt. Egy másik porcelán tartón vaj, mellette pedig egy burával lefedett tányér. Talán sajt vagy kolbász van alatta. Ki tudhatná? A lényeg most úgyis az, hogy még nem történik meg, amiről mind tudjuk, hogy pillanatokon belül elkezdődhet. Ehhez meg igazán nem fontos tudnunk, hogy mit takar az a bura.

Holnap talán én leszek az, aki megtalálja saját magában a félelmeit, aki felfedezi a gonosz kiszámítható terveit, s túl is lép rajtuk.

Hétfő. Vagy talán kedd? Végtére is teljesen mindegy. Sokkal fontosabbak azok a benyomások, amiket ehhez a naphoz lehet kötni. Erdei utak. Fények játéka a fák között. A zöld megszámlálhatatlan árnyalata, sötétség a fák között, fénycsíkok és árnyformák tetszetős és kiszámíthatatlan váltakozása. Változó tájképek, beszélgetések, gondolatok és gondolatlanságba burkolt csöndek. Patakcsobogás, pihenők és hűsítők. Idegenek, ismerősök és ismerősök lehetséges megérkezése vagy távozása. Mert végül is mindig ezek lesznek a fontosak. Legalább is utólag minden bizonnyal.

Mikor jössz megint?

Nem tudom. Még nincs meg a jövő havi beosztásom.

Amint megtudod, szólj!

Ez természetes.

Hiányozni fogsz.

Ne mondj, kérlek ilyen közhelyeket.

Miért? Én talán nem fogok hiányozni neked.

Nyílvánvaló, de azzal nem könnyítjük meg a távollétet, hogy még emlékeztetjük is rá magunkat újra meg újra.

Neked persze könnyű. Akkor jössz, amikor csak akarsz, én meg várhatom, hogy mikor jelentkezel... Annyira kegyetlen vagy, mikor eljátszod, hogy nem akarod észrevenni, és bevallani saját magadnak, hogy én is hiányozni fogok neked.

Én kegyetlen? És én nem akarom bevallani? Csak szeretném nem tovább nehezíteni a búcsúzást!

Ja, persze... A gondoskodó és realista... Inkább lennél kicsit romantikus!

Futnak a percek. Ha most várnom kellene valakire, vagy valamire, akkor nagyon utálnám, hogy egyik perc felfalja a másikat. Így azonban, hogy csak a lábamat lógatom – képletesen és valóságosan egyaránt – nem is nagyon érdekel, hogy hány perc pusztul bele az őt követőbe. Ülök egy régi kőkerítés tetején, nézem az előttem kanyargó kis utcát, s csak hallgatom, hogyan kopogna kövezete a lábaid alatt, ha éppen erre jönnél. Miért aggódnék? Miért sietnék, rohannék bárhová? Csak tisztások és tavak lehetnek ennyire csendesek és nyugodtak.

Az öregedő kezek kitöltik a gőzölgő teát a csészébe. Kenyér kerül a tányérra, rá vaj. S kiderül, hogy a bura alatt sajt és kolbász is van. Piacsek bácsi mindkettőből szel magának egy odakészített késsel. Mennyi gondolat és gondoskodás kellett e reggeli előkészítéséhez. Jó lenne tudni, hogy ki vagy kik voltak azok, kik ezt az időt és munkát nem sajnálták, hanem azon igyekeztek, hogy mindez tökéletes legyen. Vagy ez csak a külső szemlélőnek tűnik így? Lehet, hogy valójában minden tárgy épp olyan természetességgel – már-már megszokott fásultsággal – került az asztalra, mint ahogyan az ember reggel felhúzza a lábára a zokniját? Lehet, hogy nem gondos előkészítés előzte meg a reggelit, csak néhány megszokott mozdulat, amik együtt mégis létre tudnak hozni valamit, ami kívülről nézve ennyire megnyugtató és otthonos?

Ott lakom a kanyaron túl. Csak addig kell elballagnom. S itt van a biciklim, majd hazatolom.

Biztosan haza tud menni?

Egen...

Nem kellett volna annyit inni, Árpi bácsi.

Itt van a biciklim, hazamegyek.

Igen.
Megvan a bicikli?

Itt van, tessék. Minden rendben? Biztosan jól van?

Igen. Te rendes srác vagy. Gyere be, meghívlak valamire.

Nem lehet, mennem kell.

Na... Csak egy kortyra!

Köszönöm, de mennem kellene. Épp most szálltam le a buszról, haza kell mennem.

Tedd a lábaidat egy sebes, hideg, hegyi patakba. Vagy egy másikba. Amelyiket éppen eléred. Ennyi hűsítőt igazán te is kaphatsz, mikor meleged van. Aztán, ha több is jut: zene, bor vagy nő, akkor adj hálát az égnek, s nézz kicsit magadba. Vajon megérdemelted? Vagy a jót nem is azért kapjuk? Ne hagyd, hogy elfelejtkezz a háláról, mert akkor fogsz igazán elfásulni...

Annyi mindent lehetne és lehetett volna másként. S most csak az marad, amit még magad alakíthatsz. Mindig a holnap a leglétezőbb valóság, s egyúttal a legbizonytalanabb is, de éppen ezért a legszínesebb és legváltozatosabb is. Holnap bármi megtörténhet. S akkor te még tervezel előre?

A hídon robogott épp a vonat. Alatta lomhán ballagott a folyó, s talán vele együtt az idő is. Hány hídon elrobogó vonatot láthatott már? Hány hidat sodort el? Akár emberekkel, állatokkal és járművekkel együtt... Én pedig ebbe a folyékony időbe bújok, hogy lehűtse testemet a mozdulatlan nyári melegben. Délben áteveztünk a szigetre. Megfürödtünk, majd a homokban fekve vártuk, hogy a nap eltűntesse bőrünkről a vízcseppeket. Talán horgásztunk is, de az is lehet, hogy azok mások voltak, egy másik lehetséges történet szereplői, akik szintén elmesélik a maguk emlékeit. Aztán este tüzet gyújtottunk, hogy a fényébe bámulva egyre nyújtsuk a beszélgetésben beálló csendek hosszát – ahogy az ilyenkor szokás. Közben talán valami vacsorát is sütöttünk, de ez nem olyan lényeges. Sokkal fontosabb kép az egyre kevésbé izzó parázsszemek lassan kihúnyó fényének látványa. Ezt mindenki ismeri és mindenki szívesen és könnyedén emlékszik rá vissza. Az ízek – úgy tűnik – múlandóbbak.

Az asszony fehérben, a férje feketében – a gyerekük pepitában. Árnyékrács a szoba falán – adok-kapok.

Megint izzadtan ébredtél fél az éjszaka közepén. Csuromvíz a párna a nyakad alatt. Szinte facsarni lehetne. Eszmélsz lassanként, s próbálod felidézni, hogy mi is riasztott fel, vagy mi volt az utolsó kép, mit álmodban láttál. Nem jut eszedbe semmi – elmerült elméd tavában, épp olyan váratlanul, mint ahogyan felbukkant. De valójában nincs dráma, nem az álmodtól vert ki a veríték: nyár van, ennyi az egész.

Úgy döntöttem, hogy elvállalom a feladatot.

Ez nagyszerű!

Csak egy kis segítséget szeretnék kérni az elején.

Természetes. Mindenben számíthat ránk a kezdetekkor, hiszen nem könnyű valami újba belevágni, esetleg valami ismeretlent megérteni, megtanulni.

Igen. S köszönöm. A felkérést is, meg a segítésget is.

Persze... Az elmúlt években nyújtott munkájáért ez a legkevesebb. Adunk még egy feladatot, mert az eddigiekben már bevált.

Köszönöm még egyszer.

Nincs mit... S gondolkodott már a program nevén?

Nem. Valójában még inkább csak fantáziálni mertem az egészről, s nehéz elhinni, hogy tényleg nekivágok.

S a fantáziájában nem jelent meg egy megfelelő cím vagy elnevezés?

Nem. Azt hiszem, ahhoz több összpontosítás, gondolkodás szükséges. Esetleg egy közös ötletelés.

Könnyen lehet...

Miért hazudsz? Miért kecsegtetsz, ígérgetsz? Miért állítod, hogy neked van mindig igazad? Ez vagy az a jó? Honnét tudhatnád, hogy mi az, ami nekem való, nekem jó? Tényleg ez a jó megoldás? Ha tényleg az, nem lenne-e jobb, ha én jönnék rá? Miért kell elfogadjam egy másik ember „igazságát” egyetlennek, s végérvenyesnek? Inkább tartsd meg magadnak minden igazadat, s engedd, hogy én is megtaláljam a sajátjaimat. Éppen úgy, ahogyan a saját valóságomat is én szeretném felfedezni, s nem mások által létrehozott – egyébként minden bizonnyal végtelen értékes – valóságokat elfogadni.

Eljött hát a búcsú perce. S te is tudod, hogy az életetek most is ugyanúgy fog tovább haladni, mint korábban, s majd megint keresztezik egymást néhány hét vagy hónap múlva. Most vissza kell térni, a saját világodba, megtalálni a lehetőségeket és élni velük. Fejedben már ott van számos elképzelés, s tudod, hogy az övé is tele van tervekkel, s azt is, hogy nem is kell olyan sokat várni ahhoz, hogy a tervek (ha csak rövid ideig is) újra közösek legyenek. Akkor meg miért keseregnél: vár rád ezer kihívás és izgalom, csak fel kell ismerned és megfelelni nekik...

Mit mondhatnak neked azok az arcképek? Felülről nézed, fejjel lefelé, s érted, hogy rajtuk keresztül kézzel foghatóvá válik az idő múlása. Szépen öregedő arc: az emberi élet egy-egy fázisát talán segíthet megérteni.

Miért tagadod, hogy kell? Miért hazudsz saját magadnak? Legalább a hátadhoz nyomott fegyver csövét ne próbáld meg letagadni! Miért csinálnál úgy, mintha az életben minden rózsaszín lenne? Jó dolgokat keresel egyfolytában, s nem fogadod el, hogy nincs meg. Bogyókat gyűjtesz, hátha mindegyik egyformán finom, pedig a saját tapasztalataid is megcáfolnak, nem csak a másoktól hallottak...

Milyen érdekes – mondod –, hogy egy-egy tettünk döntésünk, mondatunk évekre határozza meg a jövőnket, s dobja vissza a múltunkat valami mély sötét verembe, ha éppen úgy alakul. Én pedig tovább keresem azt a pillanatot – az emlékeimet kutatva –, ami közvetlen előzménye lehet a jelennek. Azt a döntést, azokat a szavakat, amik megsejtetnek vagy megmagyaráznak valamit abból, ami most körülvesz, s amit a holnap hoz elém.

Erős holdfény világította meg a tájat azon az éjszakán. Fényünneplőbe öltözött a rét. A dombok megfürödtek egymás árnyékában, s a fák kislányosan borzas fejüket mosták a sugarakkal. Te is jobban elcsöndesedtél, mint máskor, ahogyan átvágva a réten hazafelé igyekeztél. Már a harmadik évedet kezdted a gyárban, s kezdted megszokni, hogy minden második héten csak este tíz után indulhattál haza, mikor már semmilyen jármű nem vihetett el. Télen kicsit kényelmetlen volt, de tavasztól őszig jól is esett a késő esti séta a szomszéd faluba, ahol várt a csendes kis ház. Már ismerted jól a réten kanyargó utat, s tudtad, hogy a legszebb szakasz, mikor betérsz abba a ligetes erdőbe, aminek a túl végén már tényleg otthon voltál. Ezek a séták adták vissza a lelki nyugalmadat, amit felőrölt a munka vagy egy-egy munkatárs kellemetlenkedése. Az éjszaka mindig felébresztette a reményt, mely alapjában végig ott lakott benned, csak néha mélyebbre húzódott: ez a nap is elmúlt, holnap akármi jöhet, még az is lehet, hogy valami különleges dolog fog történni. Csoda, változás, találkozás vagy csak egy átlagosnál nyugodtabb nap.

Azon az éjszakán viszont egy idegen szegődött melléd. Messziről hallottad lépteit a hátad mögött, s a rét egy magasabb pontján megálltál, hogy megnézd a holdfényben. Nem láthattad az arcát, mert kalapot viselt, de valamiért mégis úgy érezted, hogy meg kell várnod.

Jó estét!

Jó estét! Merre?

Csak ide a faluba.

Én is. Elkísérhetem?

Persze. Jobb is lesz együtt sétálni.

Idősebb volt nálad néhány évvel. Hátán hátizsák gömbölyödött. Úgy mozgott, mint aki nem néhány órája indult el.

Honnan?

Ma reggel Sz.-ről indultam el.

Ott is él?

Nem. De nem is igazán tartozom sehová. Egy-két hónapnál többet sehol sem laktam.

Értem. S mi dolga itt minálunk?

Valójában semmi. Ez is csak egy következő állomás.

Miért éppen ez?

Miért éppen ez? Miért éppen ez? – visszhangzott a kérdés még egy darabig a hirtelen beállt csendben. Mintha gondolkodna, hogy erre mit is lehetne válaszolni, vagy egyáltalán milyen választ várhat ez a másik. Hiszen talán neki is feltehetné bárki a kérdést: ő miért éppen itt van. Miért éppen ez? S te is elgondolkodtál már néha azon, hogy vajon miért éppen ez az a hely, ahol megpróbáltad megvetni a lábad. Hiszen alig három évvel ezelőtt nem csak máshol éltél, de más is voltál. Aztán egyik pillanatról a másikra hagytad ott azt, ami a hellyel és a szereppel rádtelepedett, s elkezdett maga alá gyűrni. S azon a holdfényes éjszakán nem is tudhattad, hogy hamarosan – rövidebb idő után, mint várható lett volna – megint valami átfordul veled. Miért éppen ez...?

Miért éppen ez? Például, mert ez van a legközelebb. Van olyan pillanat, mikor ennyi pont elég.

Igaz. És várja valaki?

Nem. Soha nem jártam még a környéken sem ezelőtt.

Van szállása?

Még nincs, de ilyen szép nyári éjszakán akárhol alhatom.

Aludjon nálam! Van elég hely, s vacsorára is szívesen meghívom.

Köszönöm.

Hideg. Ha nem süt a nap, fázom. Ennyit tudok most felmutatni...