2017. november 23., csütörtök
2017. november 13., hétfő
Néha úgy érzem, van valami, amit mindenképp el szeretnék mondani, aztán...
Semmit. De azt egészen.
Mintha... mindent messziről
csak kérdés, érzés
ébredés
szikár szavak szabad
százada
A mondat túl tág
a hang szűk és halk
Nincsen
Semmit. De azt egészen.
Mint máskor, ezúttal – is.
De visszafele
vigasz vele
titoktalan talány
talán a
rejtett jelentés
jelentéstelen
2017. november 1., szerda
KERESEM
Mert a pohár bor (vagy a
nyolcadik pohár) hirtelen felhozza benned a múltat, s emlékeket
rak sorba, mint ahogy hadrendbe kellett állnod valamikor az emlékek
előtti időben.
Ahol
a szobában ma egy íróasztal és egy polc áll, rajta CD-lemezekkel
és kis hifivel, valamikor ott volt a bátyád ágya. Legalább is
hetente, két hetente egyszer ott aludt. Az ágy (talán csak egy
matrac) mellett vaskályha állt, közvetlenül a téglakémény
előtt. Most ezt a kéményt öleli körül az a polc. Ahogyan minden
folyamatosan változott a házban, s mégis minden ott maradt az
emlékeidben, s ahogyan maga a ház alig más ma, mint akkor –
talán éppen így történt benned is. Változol, alakulsz, s mégis
ugyanaz maradsz. A szoba elrendezése csak követi az életet, s
praktikusan alkalmazkodik az új helyzetekhez. A személyiséged
keretei sem változnak, mégis folyamatosan az éppen aktuális
környezethez idomul.
Vasút:
hátulról látjuk a városokat. Külvárosi táj. Romok és roncsok,
tárgyak és emberek egyaránt. De éppen ezért szeretünk vonattal
közlekedni. Mintha smink nélküli eredetiségében láthatnánk egy
kedves, ismerős arcot újra meg újra. Nincs lepel, nincs maszk, mi
eltakarja a valóságot. Kifelé (az utca felé) mutatni kell, hogy
minden rendben, hogy mi is szépek vagyunk, jól élünk, meg vagyunk
elégedve a sorsunkkal. De aki hátulról látja otthonunk,
felfedezheti a nyomorunkat, amit el szeretnénk takarni. S így van
ez telekkel, várossal és emberrel egyaránt.
Hogy ízlett a
pörkölt, fiatalúr?
Nagyon finom volt,
köszönöm szépen!
Kér még esetleg
valamit? Még egy sört? Vagy esetleg desszertet, kávét?
Kávét nem kérek
köszönöm, de hozzon nekem, kérem még egy somlói galuskát!
Rendben...
Tessék, a somlói
galuska.
Köszönöm szépen!
Egészségére!
Úgy
képzelem, hogy Piacsek bácsinak szép tágas kertje van. Nem
kifejezetten nagy, mégis mindennek jut benne hely, s valamiféle
megnyutató rendben találhatóak meg benne azok a tárgyak és
növények – azok a kellékek –, amik nélkül sivár vagy
szegényes volna. Amott a sarokban egy rózsabokor, éppen nyiló
virágkelyhekkel, emitt egy kerti asztal. A ház sarkát vadszőlő
futja be, két öreg almafa szegélyezi a látványt a másik
oldalon. Egy lóca áll a fal mellett, mellette egy nagy dézsában
leander nő. Az asztal mellett most két szék van: az egyik arra
vár, hogy a reggelizni készülő Piacsek bácsi elfoglalja rajta a
helyét, ami éppen olyan meghatározott, mint a kert többi
tartozékának helye.
Hagyma,
sajt és bor. Zene, esti fények és emberek. Tánc, félelem és
remények. Naplemente, út és színek. Felhők, táj és képek.
Barátok, szavak és ellenségek. S ellenséges szavak vagy szótlan
barátságok. Mert végső soron mindig a szavak ölnek. Az igazi
barát nem szól, csak hallgat, s ezzel óv meg.
Nyomtam
a gázt egész nap, hogy eljussak egy barátomhoz, s együtt
lehessünk néhány napot. Hosszú út volt, ami fárasztott, s mégis
megérte. Enélkül hogyan fürödhettem volna naponta a Szajnában?
Hogyan zenélhettem volna ismerős és imseretlen ebmerekkel nap mint
nap? Nem jöhetett volna létre mindez, ha nincs az a hosszú út.
Látni
szeretnélek, mint tükörképemet, mit minden este meg kell hogy
nézzek, hogy szembesüljek saját magammal, s ne felejtsem el a
létem árnyoldalát.
Segítsek esetleg
valamit levinni?
Köszönöm. Nem gond?
Nem, azért kérdeztem.
Nagyon köszönöm.
Lent is megállhattam volna, csak nem számoltam vele, hogy elkezd
esni az eső.
Igen.
S persze semmi fogása
nincs ennek a vacaknak. Hogyan vihetném?
Hát igen... lehetne
rajta valami fogantyú, vagy ilyesmi. Ne cseréljünk?
Nem, most már úgyis
itt vagyunk. Köszönöm. Viszontlátásra.
Nagyon szívesen.
Viszontlátásra.
Benne
is ott voltak még az elfelejtett morzsák, amiket letagadott volna,
ha valaki szembesíti velük. De már belehullottak valami mély
gödörbe, s nem jöhettek többet elő: földet (lelket) dobott
rájuk, hogy elfödje, s ne jelentsenek semmit soha többé.
Beültettem a telket
szőlővel, s dolgoztam vele egész évben, de a feleségem mégis
azt mondta, hogy az egész nem ér semmit, s elhagyott. Szerinte a
munkám haszontalan és én is haszontalan vagyok.
Az
asztalon fehér abrosz. A sarkát néha felfújja a reggeli szél.
Középen egy tálban gyümölcsök: alma, barack, szőlő.
Teáskancsó, kikészített csésze. Kis porcelán tányér, mellette
kés, villa. Kosárkában kenyeret sejthetni a fehér kendő alatt.
Egy másik porcelán tartón vaj, mellette pedig egy burával
lefedett tányér. Talán sajt vagy kolbász van alatta. Ki tudhatná?
A lényeg most úgyis az, hogy még nem történik meg, amiről mind
tudjuk, hogy pillanatokon belül elkezdődhet. Ehhez meg igazán nem
fontos tudnunk, hogy mit takar az a bura.
Holnap
talán én leszek az, aki megtalálja saját magában a félelmeit,
aki felfedezi a gonosz kiszámítható terveit, s túl is lép
rajtuk.
Hétfő.
Vagy talán kedd? Végtére is teljesen mindegy. Sokkal fontosabbak
azok a benyomások, amiket ehhez a naphoz lehet kötni. Erdei utak.
Fények játéka a fák között. A zöld megszámlálhatatlan
árnyalata, sötétség a fák között, fénycsíkok és árnyformák
tetszetős és kiszámíthatatlan váltakozása. Változó tájképek,
beszélgetések, gondolatok és gondolatlanságba burkolt csöndek.
Patakcsobogás, pihenők és hűsítők. Idegenek, ismerősök és
ismerősök lehetséges megérkezése vagy távozása. Mert végül
is mindig ezek lesznek a fontosak. Legalább is utólag minden
bizonnyal.
Mikor jössz megint?
Nem tudom. Még nincs
meg a jövő havi beosztásom.
Amint megtudod, szólj!
Ez természetes.
Hiányozni fogsz.
Ne mondj, kérlek
ilyen közhelyeket.
Miért? Én talán nem
fogok hiányozni neked.
Nyílvánvaló, de
azzal nem könnyítjük meg a távollétet, hogy még emlékeztetjük
is rá magunkat újra meg újra.
Neked persze könnyű.
Akkor jössz, amikor csak akarsz, én meg várhatom, hogy mikor
jelentkezel... Annyira kegyetlen vagy, mikor eljátszod, hogy nem
akarod észrevenni, és bevallani saját magadnak, hogy én is
hiányozni fogok neked.
Én kegyetlen? És én
nem akarom bevallani? Csak szeretném nem tovább nehezíteni a
búcsúzást!
Ja, persze... A
gondoskodó és realista... Inkább lennél kicsit romantikus!
Futnak
a percek. Ha most várnom kellene valakire, vagy valamire, akkor
nagyon utálnám, hogy egyik perc felfalja a másikat. Így azonban,
hogy csak a lábamat lógatom – képletesen és valóságosan
egyaránt – nem is nagyon érdekel, hogy hány perc pusztul bele az
őt követőbe. Ülök egy régi kőkerítés tetején, nézem az
előttem kanyargó kis utcát, s csak hallgatom, hogyan kopogna
kövezete a lábaid alatt, ha éppen erre jönnél. Miért aggódnék?
Miért sietnék, rohannék bárhová? Csak tisztások és tavak
lehetnek ennyire csendesek és nyugodtak.
Az
öregedő kezek kitöltik a gőzölgő teát a csészébe. Kenyér
kerül a tányérra, rá vaj. S kiderül, hogy a bura alatt sajt és
kolbász is van. Piacsek bácsi mindkettőből szel magának egy
odakészített késsel. Mennyi gondolat és gondoskodás kellett e
reggeli előkészítéséhez. Jó lenne tudni, hogy ki vagy kik
voltak azok, kik ezt az időt és munkát nem sajnálták, hanem azon
igyekeztek, hogy mindez tökéletes legyen. Vagy ez csak a külső
szemlélőnek tűnik így? Lehet, hogy valójában minden tárgy épp
olyan természetességgel – már-már megszokott fásultsággal –
került az asztalra, mint ahogyan az ember reggel felhúzza a lábára
a zokniját? Lehet, hogy nem gondos előkészítés előzte meg a
reggelit, csak néhány megszokott mozdulat, amik együtt mégis
létre tudnak hozni valamit, ami kívülről nézve ennyire
megnyugtató és otthonos?
Ott lakom a kanyaron
túl. Csak addig kell elballagnom. S itt van a biciklim, majd
hazatolom.
Biztosan haza tud
menni?
Egen...
Nem kellett volna
annyit inni, Árpi bácsi.
Itt van a biciklim,
hazamegyek.
Igen.
Megvan a bicikli?
Megvan a bicikli?
Itt van, tessék.
Minden rendben? Biztosan jól van?
Igen. Te rendes srác
vagy. Gyere be, meghívlak valamire.
Nem lehet, mennem
kell.
Na... Csak egy
kortyra!
Köszönöm, de mennem
kellene. Épp most szálltam le a buszról, haza kell mennem.
Tedd
a lábaidat egy sebes, hideg, hegyi patakba. Vagy egy másikba.
Amelyiket éppen eléred. Ennyi hűsítőt igazán te is kaphatsz,
mikor meleged van. Aztán, ha több is jut: zene, bor vagy nő, akkor
adj hálát az égnek, s nézz kicsit magadba. Vajon megérdemelted?
Vagy a jót nem is azért kapjuk? Ne hagyd, hogy elfelejtkezz a
háláról, mert akkor fogsz igazán elfásulni...
Annyi
mindent lehetne és lehetett volna másként. S most csak az marad,
amit még magad alakíthatsz. Mindig a holnap a leglétezőbb
valóság, s egyúttal a legbizonytalanabb is, de éppen ezért a
legszínesebb és legváltozatosabb is. Holnap bármi megtörténhet.
S akkor te még tervezel előre?
A
hídon robogott épp a vonat. Alatta lomhán ballagott a folyó, s
talán vele együtt az idő is. Hány hídon elrobogó vonatot
láthatott már? Hány hidat sodort el? Akár emberekkel, állatokkal
és járművekkel együtt... Én pedig ebbe a folyékony időbe
bújok, hogy lehűtse testemet a mozdulatlan nyári melegben. Délben
áteveztünk a szigetre. Megfürödtünk, majd a homokban fekve
vártuk, hogy a nap eltűntesse bőrünkről a vízcseppeket. Talán
horgásztunk is, de az is lehet, hogy azok mások voltak, egy másik
lehetséges történet szereplői, akik szintén elmesélik a maguk
emlékeit. Aztán este tüzet gyújtottunk, hogy a fényébe bámulva
egyre nyújtsuk a beszélgetésben beálló csendek hosszát –
ahogy az ilyenkor szokás. Közben talán valami vacsorát is
sütöttünk, de ez nem olyan lényeges. Sokkal fontosabb kép az
egyre kevésbé izzó parázsszemek lassan kihúnyó fényének
látványa. Ezt mindenki ismeri és mindenki szívesen és könnyedén
emlékszik rá vissza. Az ízek – úgy tűnik – múlandóbbak.
Az
asszony fehérben, a férje feketében – a gyerekük pepitában.
Árnyékrács a szoba falán – adok-kapok.
Megint
izzadtan ébredtél fél az éjszaka közepén. Csuromvíz a párna a
nyakad alatt. Szinte facsarni lehetne. Eszmélsz lassanként, s
próbálod felidézni, hogy mi is riasztott fel, vagy mi volt az
utolsó kép, mit álmodban láttál. Nem jut eszedbe semmi –
elmerült elméd tavában, épp olyan váratlanul, mint ahogyan
felbukkant. De valójában nincs dráma, nem az álmodtól vert ki a
veríték: nyár van, ennyi az egész.
Úgy döntöttem, hogy
elvállalom a feladatot.
Ez nagyszerű!
Csak egy kis
segítséget szeretnék kérni az elején.
Természetes.
Mindenben számíthat ránk a kezdetekkor, hiszen nem könnyű valami
újba belevágni, esetleg valami ismeretlent megérteni, megtanulni.
Igen. S köszönöm. A
felkérést is, meg a segítésget is.
Persze... Az elmúlt
években nyújtott munkájáért ez a legkevesebb. Adunk még egy
feladatot, mert az eddigiekben már bevált.
Köszönöm még
egyszer.
Nincs mit... S
gondolkodott már a program nevén?
Nem. Valójában még
inkább csak fantáziálni mertem az egészről, s nehéz elhinni,
hogy tényleg nekivágok.
S a fantáziájában
nem jelent meg egy megfelelő cím vagy elnevezés?
Nem. Azt hiszem, ahhoz
több összpontosítás, gondolkodás szükséges. Esetleg egy közös
ötletelés.
Könnyen lehet...
Miért
hazudsz? Miért kecsegtetsz, ígérgetsz? Miért állítod, hogy
neked van mindig igazad? Ez vagy az a jó? Honnét tudhatnád, hogy
mi az, ami nekem való, nekem jó? Tényleg ez a jó megoldás? Ha
tényleg az, nem lenne-e jobb, ha én jönnék rá? Miért kell
elfogadjam egy másik ember „igazságát” egyetlennek, s
végérvenyesnek? Inkább tartsd meg magadnak minden igazadat, s
engedd, hogy én is megtaláljam a sajátjaimat. Éppen úgy, ahogyan
a saját valóságomat is én szeretném felfedezni, s nem mások
által létrehozott – egyébként minden bizonnyal végtelen
értékes – valóságokat elfogadni.
Eljött
hát a búcsú perce. S te is tudod, hogy az életetek most is
ugyanúgy fog tovább haladni, mint korábban, s majd megint
keresztezik egymást néhány hét vagy hónap múlva. Most vissza
kell térni, a saját világodba, megtalálni a lehetőségeket és
élni velük. Fejedben már ott van számos elképzelés, s tudod,
hogy az övé is tele van tervekkel, s azt is, hogy nem is kell olyan
sokat várni ahhoz, hogy a tervek (ha csak rövid ideig is) újra
közösek legyenek. Akkor meg miért keseregnél: vár rád ezer
kihívás és izgalom, csak fel kell ismerned és megfelelni nekik...
Mit
mondhatnak neked azok az arcképek? Felülről nézed, fejjel lefelé,
s érted, hogy rajtuk keresztül kézzel foghatóvá válik az idő
múlása. Szépen öregedő arc: az emberi élet egy-egy fázisát
talán segíthet megérteni.
Miért
tagadod, hogy kell? Miért hazudsz saját magadnak? Legalább a
hátadhoz nyomott fegyver csövét ne próbáld meg letagadni! Miért
csinálnál úgy, mintha az életben minden rózsaszín lenne? Jó
dolgokat keresel egyfolytában, s nem fogadod el, hogy nincs meg.
Bogyókat gyűjtesz, hátha mindegyik egyformán finom, pedig a
saját tapasztalataid is megcáfolnak, nem csak a másoktól
hallottak...
Milyen
érdekes – mondod –, hogy egy-egy tettünk döntésünk,
mondatunk évekre határozza meg a jövőnket, s dobja vissza a
múltunkat valami mély sötét verembe, ha éppen úgy alakul. Én
pedig tovább keresem azt a pillanatot – az emlékeimet kutatva –,
ami közvetlen előzménye lehet a jelennek. Azt a döntést, azokat
a szavakat, amik megsejtetnek vagy megmagyaráznak valamit abból,
ami most körülvesz, s amit a holnap hoz elém.
Erős
holdfény világította meg a tájat azon az éjszakán.
Fényünneplőbe öltözött a rét. A dombok megfürödtek egymás
árnyékában, s a fák kislányosan borzas fejüket mosták a
sugarakkal. Te is jobban elcsöndesedtél, mint máskor, ahogyan
átvágva a réten hazafelé igyekeztél. Már a harmadik évedet
kezdted a gyárban, s kezdted megszokni, hogy minden második héten
csak este tíz után indulhattál haza, mikor már semmilyen jármű
nem vihetett el. Télen kicsit kényelmetlen volt, de tavasztól
őszig jól is esett a késő esti séta a szomszéd faluba, ahol
várt a csendes kis ház. Már ismerted jól a réten kanyargó utat,
s tudtad, hogy a legszebb szakasz, mikor betérsz abba a ligetes
erdőbe, aminek a túl végén már tényleg otthon voltál. Ezek a
séták adták vissza a lelki nyugalmadat, amit felőrölt a munka
vagy egy-egy munkatárs kellemetlenkedése. Az éjszaka mindig
felébresztette a reményt, mely alapjában végig ott lakott benned,
csak néha mélyebbre húzódott: ez a nap is elmúlt, holnap akármi
jöhet, még az is lehet, hogy valami különleges dolog fog
történni. Csoda, változás, találkozás vagy csak egy átlagosnál
nyugodtabb nap.
Azon
az éjszakán viszont egy idegen szegődött melléd. Messziről
hallottad lépteit a hátad mögött, s a rét egy magasabb pontján
megálltál, hogy megnézd a holdfényben. Nem láthattad az arcát,
mert kalapot viselt, de valamiért mégis úgy érezted, hogy meg
kell várnod.
Jó estét!
Jó estét! Merre?
Csak ide a faluba.
Én is. Elkísérhetem?
Persze. Jobb is lesz
együtt sétálni.
Idősebb
volt nálad néhány évvel. Hátán hátizsák gömbölyödött. Úgy
mozgott, mint aki nem néhány órája indult el.
Honnan?
Ma reggel Sz.-ről
indultam el.
Ott is él?
Nem. De nem is igazán
tartozom sehová. Egy-két hónapnál többet sehol sem laktam.
Értem. S mi dolga itt
minálunk?
Valójában semmi. Ez
is csak egy következő állomás.
Miért éppen ez?
Miért
éppen ez? Miért éppen ez? – visszhangzott a kérdés még egy
darabig a hirtelen beállt csendben. Mintha gondolkodna, hogy erre
mit is lehetne válaszolni, vagy egyáltalán milyen választ várhat
ez a másik. Hiszen talán neki is feltehetné bárki a kérdést: ő
miért éppen itt van. Miért éppen ez? S te is elgondolkodtál már
néha azon, hogy vajon miért éppen ez az a hely, ahol megpróbáltad
megvetni a lábad. Hiszen alig három évvel ezelőtt nem csak máshol
éltél, de más is voltál. Aztán egyik pillanatról a másikra
hagytad ott azt, ami a hellyel és a szereppel rádtelepedett, s
elkezdett maga alá gyűrni. S azon a holdfényes éjszakán nem is
tudhattad, hogy hamarosan – rövidebb idő után, mint várható
lett volna – megint valami átfordul veled. Miért éppen ez...?
Miért éppen ez?
Például, mert ez van a legközelebb. Van olyan pillanat, mikor
ennyi pont elég.
Igaz. És várja
valaki?
Nem. Soha nem jártam
még a környéken sem ezelőtt.
Van szállása?
Még nincs, de ilyen
szép nyári éjszakán akárhol alhatom.
Aludjon nálam! Van
elég hely, s vacsorára is szívesen meghívom.
Köszönöm.
Hideg.
Ha nem süt a nap, fázom. Ennyit tudok most felmutatni...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)