Persze a reggelek még mindig túl hamar érkeznek, s igazán nem tudhatod, hogy mikor lesz vége az álmaidnak. A polcon ott ülnek sorra a múlt morzsái, mint a jól nevelt könyvek, amikbe csak bele kell lapozni, hogy valami volt előkerüljön…
Térképet rajzoltam az égre, de az ég kifordult térképem alól, s most ott lebeg a semmiben, mert még azt sem tudja, hogy leessen-e. Holnapra aztán minden teljesen más lesz, s a térképem is talál magának helyet, hogy újra mutassa nekem az utat az X-szel jelölt hely felé, ahol ismeretlen kincseket találhatok.
Össze, össze, össze
Talpra állítom a kidőlt fákat, hogy árnyékukban leülhessek, egy könyvet kezembe vehessek, s ne kelljen semmi másra gondolnom, csak ara, ami az előttem éltek fejéből kihullt, mert nem tudott bennmaradni. Ha pedig végeztem, ott hagyom a talpra állított fákat, hadd üljön alájuk más is…
Nem mondtam én semmit, csak a hangom játszott a szélben, s most valami farkasverem mélyén táncol, mint egy eszelős szendvics: darabjaira hullik, ha fel nem kapjátok. Pillanatokat morzsolok a fejemre, hátha nem felejtek el semmit…
Darabokból állnak a testek, s minden, amit valaha alkottak. Válaszd hát el egymástól a részeket, s külön-külön is szemléld meg őket, majd pedig gyúrd újra eggyé: világítani fognak a sötétben, s nem kell félned, hogy valamit nem találsz meg.
Pirkadatpattanás potyog a porba, mint a vakolatmorzsák az öreg falakról a padlóra... Szerintem nem téptem szét eléggé még a hajnal rakétáit: valami bent maradt, s az éjszaka lenyelte egészen. Talán éppen egy fontos darabot a mából – sose fogjuk megtudni…
Tegnap este a városban sétáltam. Arcomról szürke porba hanyatlón pattant vissza az esti utcai fény, de így legalább jól láthattam mindent, ami a szemem elé került.
Az üres utcán ballagtam gondolataimba mélyedve, s a múlton merengve, amikor mozdult előttem valami. Nem láttam, épp csak a mozdulat suhanását, de mégis pattant bennem a rugó, s az eltűnt mozdulat emléke felé indultam, hátha nyerek belőle.
Egy sikátorba fordultam be. Sötét volt, s csak a másik végéről derengett valami csöppnyi fény: a szemközti utca lámpáinak puha esti lángja. El is indultam a fény felé, de a sikátor hosszabbnak bizonyult, mint ahogy emlékeimben élt.
Egy emberi alak ugrott le elém a templom magas kőkerítéséről, minek árnyékában megbújt e sikátor. Az illető figura elém állt, s szerbül kérdezett valamit. Nem értettem, s ezt ő is láthatta, mert magyarra váltott:
– Ki vagy te?
– A város éjszakai vándora – válaszoltam neki.
Tetszhetett neki e felelet, mert szája sarkában mosolyféle mozdult; de el is tűnt mindjárt, hogy arca felett újra a szigor vegye át az uralmat.
– Miért jössz erre? Háborgatni akarod álmunkat?
Csodálkozva válaszoltam:
– Én ugyan nem; azt sem gondoltam eddig, hogy errefelé bárkinek az álmát háboríthatom.
– Pedig sokan vagyunk itt – felelte, s szavai nyomán a kerítésről ugrálni kezdtek a hozzá hasonló alakok elém a sikátor kövére. Alig fértünk a szűk helyen, bármerre néztem, e furcsa emberi alakokat láttam… Hogy mi volt bennük a különös? Először magam sem értettem, de ahogy jól figyeltem, valamit megsejtettem. Csöndesek voltak, semmi nesz nem hallatszott a nyomukban, pedig százával álltak már körülöttem, s még mindig ugráltak a kerítésről. Zajtalanul, mint valami néma vízesés…
– Kik vagytok hát? – kérdeztem azt, aki legelőször állt elém.
– A múlt emlékei. Embereké, akik itt a templom körül fekszenek, hogy életük napjai után kialudhassák magukat.
Majd újra szigorú hangra váltott, s megkérdezte:
– Miért jársz hát erre ilyenkor?
– Az emlékeimet keresem a város kövei között. Nem akartalak háborgatni benneteket, hisz szavaidból már értem, hogy sokszor találkoztunk eddig is…
A szemben álló alak kérdőn vonta fel szemöldökét, s kérdezte is:
– Hogyan?
– Itt szoktam ülni a templomkertben egy könyvvel a kezemben, a ti nyugvóhelyeitek között.
A felismerés fénye ragyogott körül bennünket: egy élőt, s sok száz valaha éltet…
– Ismerlek, – mondta a velem szemben álló – hiszen épp velem szemben szoktál ülni…
S én is felismertem: híres zenész volt ő e lélekseregben. A város egykori büszkesége: tisztelete ma is ott ül a házak között, s nevével találkozni lehet a helyi zenészek múltjában és jelenében…
A plébániatemplom harangja éjfelet ütött. Egyedül álltam a sikátor közepén…
Újra elindultam, hogy végre megtudjam mi (vagy inkább ki?) vár a másik oldalon.
Kiértem az utcára, de senkit nem láttam. Azonban eszem nyiladozni kezdett, s megsejtettem, hogy kit is keresek valójában. Azt is tudtam hát, hol találhatom meg. Felsétáltam a templomdombra, az előbb említett plébániatemplom lábaihoz.
Sejtésem beigazolódni látszott. A város felé nézelődve (tehát nekem háttal) ismerős alakot fedeztem fel, amit viharvert kék kabátjában a mellvédnek támaszkodik.
Melléléptem, s csendesen köszöntöttem. Rám nézett, s szemében játszott az öröm, hogy ismerősre bukkant. Hiszen jól ismertük egymást: régi séták, s városi mókák kötötték össze múltunkat. Igen. Hazajött. Valaki visszatért, s tudtam, hogy én is újra itthon lehetek egészen…
Mélyről jön az ezer csoda, amit mindenki ismerhetne, ha nem lennénk olyanok, mint az elnyomott cigi csikkek: töpörödött magunkba forduló vakok, akik csak saját magunkat vagyunk képesek megpörkölni, senki mást.
Tegnap álmomban a Földön jártam. Nem én voltam az egyetlen, de senki nem volt körülöttem. Ahogy a kihalt tájon kószáltam céltalan, megtorpantam, mert előttem valami különös dolog történt.
Virágba borult a rét. Persze joggal mondhatnád, hogy nincs ebben semmi különös. De volt: minden virág (értsd: az összes) egyszerre mozdult, mintha egy balett előadáson ülnék… S ami igazán furcsa volt: a virágok szárai emberi karok voltak, a virágok pedig maguk a nyíló öklök. Tenyérvirág-réten sétáltam, s a titkot nem látta senki más, csak én…
Mondd, miért nem tudunk megvarrni minden szakadást? A parkok a hajnali csillagfényben siratják az éjszaka hangjainak múló születését, s nem gondolnak semmire, csak a lábak halk lépéseire, s a kavics morzsolódó zörejére. Én is a porban kúszó szómorzsa akarok lenni, ami nem akad el a sárból épült falakon, hanem áttöri magát a szíved kalickáján, s felrobbantja benned az érzésaknákat. Freccsenő érzelemfoszlányokat akarok látni, ahogy beterítik teljes bensődet, és visszafoghatatlanul rád törnek.
Nem láttam én sem többet a Földből, mint te, csak a tenyérvirágok csodája ébresztette fel bennem mindazt, amit valaha még mondani tudok. A hangomat így is zsebre tette a szél, hogy elvigye gyermekeinek: legyen mivel játszaniuk – csörög.
S a rét virágai között ott sétál a hétköznapok káosza, amiből talán kinő egy új világ mire eljön a hét vége, de az is lehet, hogy minden belehullik, s mi itt maradunk a semmi közepén: ugyanaz előttünk, s a hátunk mögött. Mindegy.
Te mégis ott ülsz mellettem, s ez éppen elég lesz. Tudom.
