(Fényképalbum)
Honnan tudhatnám, hogy
ténylegesen mi vár rám? A jövőmet persze tudom alakítani,
tervezhetek, s álmodozhatom is, de hogy végül is mi lesz, azt nem
láthatom előre. Vannak célkitűzések, s kellenek is még, de mi
lesz, ha egyiket sem érem el? Akkor valamit elrontottam, vagy pedig
hibás célokat fogalmaztam meg, s olyanokra vágytam, amire nincs is
affinitásom, küldetésem, vagy bármi? S vajon mi a helyzet a
múltammal? Vajon arról állíthatok-e bármit biztosan? Mi van, ha
rosszul emlékszem? Mi van, ha nem is úgy történt, mint ahogy én
gondolom? Vagy az is lehet, hogy nem emlékszem rosszul, s az én
olvasatomban valóban úgy történt egy esemény, de valaki másnak
más volt ugyanez. Lehet, hogy én annyira sajátos nézőpontból
nézem a megtörténteket, s annyira csak a számomra fontos
részleteket hangsúlyozom ki, hogy ezáltal már torzul a kép. Az
idő múlását nem tagadhatom le. Látni, érezni, unalmasabb
napokon szinte hallani lehet. S ez persze nem a „Régen minden jobb
volt!” sóhaja, amit oly sokan komolyan gondolnak. Nem hiszem, hogy
el kellene döntenem mi jobb, vagy rosszabb. Nem hiszem, hogy
tudhatom, a most tényleg jobb vagy rosszabb, mint a múlt. Most
pedig éppen csak egy történetet szeretnék elmesélni. Sőt, talán
nem is annyira elmesélni, mint néhány vázlatos mondattal
megörökíteni, szóvá tenni.
És talán nem is történetet, csak néhány benyomást, eseményt,
ami vagy megtörtént vagy megtörténhetett volna.
A
játszótér már kihalt volt, gyerekek nem jártak oda, hiszen a
környéken nem is igen laktak. Néhány kamasz még megjelent
időnként, hogy valami titkos helyen tudja elfogyasztani, amit éppen
kívánt. Aztán körbekerítették a telket, de még sokáig semmi
nem történt, nem kezdtek hozzá semmiféle munkálathoz, csak a gaz
lepte egyre a régi mászókát, s a hinta lábát. Időnként
bemásztunk a kerítésen, mert képzeletünkben ez a tett már
önmagában is izgalmas volt, s fokozta az élményt. Pedig odabenn
nem csináltunk semmit. Legalábbis külső szemlélő számára –
sőt visszatekintve magam számára sem – semmi olyan nem történt,
ami említésre méltó lenne. Átvágtunk a gazos telken, az egykori
játszótér romjai között, s a terület átellenes sarkában
letelepedtünk a bokrok és fák takarásában. Itt tulajdonképpen
teljes biztonságban éreztük magunk, mert sehonnan nem láthatott
minket senki. Időnként hoztunk magunkkal valami „ellátmányt”
(kenyeret, szalonnát, kolbászt, mikor mit), s tüzet rakva
megsütöttük. Tudtuk, hogy a füstöt sem fogja senki észrevenni:
kevesen is jártak arra (a szomszédban is üres telkek, meg
elhagyatott régi épületek álltak), a bozót is takart, meg aztán
fényes nappal amúgy is kevésbé látszik a füst. Különösen egy
városban.
Az is
lehet, hogy csak annyit tudok végül elmondani, hogy történt,
történhetett volna olyasmi, ami említésre méltó. Talán a
lényeg nem is az, hogy mi játszódott le egy valós vagy elképzelt
helyen és időpillanatban, hanem sokkal inkább az, hogy ezekből mi
az, ami itt és most is annyira hat, hogy úgy érezhetem megzendül
bennem egy húr. Mint mikor a zenész még csak éppen kezébe vette
a hangszert, talán még a zenélés szándéka sem érlelődött meg
benne, de önkéntelenül megindult a tétova-megszokott mozdulat,
melynek folyományaként végül megszólal az első hang. Az elsőt
pedig követheti a második, s továbbiak. Éppen ebben az elsőben
magában rejlik a lehetőség. (A hallgatásra is.)
A
hajnali fényben még látni lehetett az utolsó csillagokat. Ültünk
a tenger partján, s vártuk, hogy felkeljen a nap. Az ég alja már
hosszú idő óta sokat sejtetően világosodott és vöröslött, de
ez még csak a prelúdiuma volt valami nagyobb műnek. Mi az egész
darabra kíváncsiak voltunk, nem csak a bevezetőre. Szerettük
volna meghallgatni az összes tételt, megnézni és megcsodálni a
táncosok mozgását. Fénydallamok és színhullámzás. Egymás
mellett ültünk csendben a homokban, kezed – mit épp az imént
engedtem el – az ölemben pihent, s vállamra hajtottad a fejed. Én
már hátam mögött a nyirkos-hideg homokot ízleltem tenyeremmel,
ahogyan megtámaszkodtam. A látványon kívül igyekeztem más
érzékszerveimmel is felfogni a hajnalt, s a te közelségedet
egyaránt.
Buszon
ülök. Zötyög velem a jármű. Ismert táj húz el hátrafelé,
ezért nem is nézem: úgysem tud már meglepni. Ölemben nyitott
könyv, de épp nem olvasom. (Az imént még egy novellát olvastam,
mely pont egy utazást – klasszikus értelemben vett, több napig
tartó utazást – írt le. Ez más. Ez más?) Unalom, kavargó
gondolatok – utazás. Mennyiben különbözik ez attól, mikor
ismeretlen új tájakat jár be az ember? Mit tanulok meg magamról?
Miben erősödik a lelkem? Spirituális mélyrepülés a közönyös
hétköznapiság gödreibe vagy önfejlesztő türelemjáték?
A
hátizsákba bepakolni a legszükségesebbeket. Bedeszkázni az
ablakokat, a bezárt ajtót még be is szögelni, s elindulni
valahová, ahová nem azért megyek, mert várnak, hanem mert éppen
ez a következő állomás. Menni éppen csak magáért: úton lenni
az élet. Ha pénz vagy élelem kell, elszegődni alkalmi munkákra:
újságot hordani, szénát, terményt, árut vagy egyebeket rakodni,
sikálni hajót, árulni könyvet (kenyérért), mikor mi a könnyebb.
A szívem mélyén mindig ilyenekről álmodtam, erre vágytam. S
most lám valóban ez történt velem. Elindultam. Nem kalandvágy
hajt, inkább a kényszer. De azért valami öröm is bizsergeti
lelkem, mert minden kényszer ellenére az úton szabad lehetek.
Nem
csend és nem zaj, csak valami finom hullámzás vesz körül:
hang-illat és csend-lehetőség.
Akkor
még nem is sejtettük, hogy amit most csinálunk, valaha majd a
legvágyottabb dolog lesz a világon, a szabadság és önfeledtség
szimbóluma. Csak a parázs fölé tartottuk a nyársra húzott
kolbászt és kamaszos témákról beszélgettünk. Sőt, az is lehet
– erre már nem emlékezhetek –, hogy témáink kifejezetten
gyerekesek voltak, s csak azért tűnnek visszatekintve komolyabbnak,
mert valami felnőttes stílusban adtuk elő. Vagy legalábbis úgy,
ahogyan akkoriban a felnőttek beszélgetéseit elképzeltük.
Valójában persze az egész emléket alig tudom felidézni. Sokkal
inkább magára a tényre emlékszem, hogy behúzódtunk a bozótba
és tüzet gyújtottunk, mint arra, hogy mit beszéltünk vagy mit
ettünk. S az is lehet, hogy az egész nem is akkor és ott, s nem is
így történt. Hiszen a fontos úgyis inkább az, hogy gyerekként
olyasmit csináltunk, aminek későbbi jelentőségét felfogni nem
hogy nem voltunk képesek, de fel sem merült bennünk, hogy a
jövővel törődjünk: tényleg képesek voltunk megélni a
pillanatot, s gondolom, hogy ez az ami igazán különlegessé teszi
ezeket az emlékeket, s e felidézett perceket. Azóta már
felnőttünk: nem is találkoztunk hosszú évek óta, s elménket –
vagy legalábbis a saját elmémet – sokkal inkább a múlton
történő rágódás és a jövőért való aggódás köti le.
A
virágszirmokat nézted, s tépdested őket elmélázva. Lábad alatt
porzott az út, de nem is igazán érdekelt, mert úgyis csak a
gondolatok számítottak.
A
vízcsepp halkan folyt le az ablakon.
Egyre
hosszabbak a nappalok, valami közeleg. A csend is másként
formálódik, s mintha színe volna, nem csak mélysége: a
megvilágítással együtt alakul az is. Holnap már lehet, hogy nem
keresek emlékeket, de valamit talán még így is megértek. Ha csak
annyit, hogy mit mond valójában az a másik, aki mellettem van…
Úgy siklottunk át az
egyik pillanatból a másikba, hogy semmit nem vettünk észre.
Persze ebben nincsen semmi meglepő. A pillanatok között mindig így
siklunk át. A határt észrevenni talán nem is lehet. Pedig nem
lenne rossz. (Tűz ég a szívedben. Vigyázz, hogy ki ne aludjon!) A
zene éppen a pillanat határán szólalt meg. Mert a zene az
egyetlen, ami képes ilyesmire. A zenében még meg lehet találni a
határt két pillanat között: ezért okoz örömet, mert megsejtet
valamit a boldogsághoz vezető útból. Tekintetünk pislákoló
hangokat formáz a fény játékára: látjuk az elénk táruló
csodavilágot. S a hangzavar sem bánt egyáltalán: nem olyan erős,
hogy elnyomja bennünk a látás ritmusát. Kit érdekelnek a robajló
villanások az éjszakában? Nincs okunk azt hinni, hogy ez a kezdet
éppen a vég lenne. Tehát semmi sem ad magyarázatot semmire…
Vállamat
egyre kevésbé nyomja a hátizsák súlya, szívemet egyre kevésbé
a kényszer, amiért elindultam. Tényleg szabadnak érezhetem magam
az úton, s csak a késő esti csendben, a hamvadó parázs mellett
jut eszembe mindaz, ami nyomaszthat az útra kelésben: el kellett
indulnom, mert… De hiszen, hogyan is magyarázhatnám el ezt
akárkinek. Ki értené meg, mit jelent az, ha ott kell hagyni az
otthont, s a biztonságot, azért hogy felcseréljem mindezt valami
végtelen bizonytalanságért; s mindez csak azért, mert – akár a
képzeletemben, akár a valóságban – egy tőlem erősebb, s
feljebb való hatalom – akár közvetve, akár valós kényszerrel
– rávett a távozásra? Ki értené meg mindezt? (Jobban
belegondolva, elég sokan vannak, akik megérthetik, de a magyarázat
ettől még mindig nem lesz világosabb vagy értelmesebb; épp
ellenkezőleg: csak a homály nő körülötte, mint… mint a….)
Egyszer
talán hazatérek, ebben reménykedem, s ezért nem tudok megállni
sehol hosszabb időre. Mennem kell. S mindig egy következő város a
cél. Kicsit persze abban is bízom, hogy hátha éppen ott találok
valamiféle megnyugvást, de az eddigi tapasztalatok alapján ez elég
reménytelennek tűnik.
Miért
ne lehetne mindenki boldog, s mit akarnak a hangok odabent? Én már
nem is számítok, csak a vonaton robogó táj, ami felém közelít.
Ez a robbanással hajtott robaj öli meg bennem a lelket, s
monotonitásba fojtja a másnapokat. Pedig most mindenem megvan, s
mégis azt érzem, hogy egy aranykalickában élek. Észre sem veszem
már a rácsokat: megvan az itató tálka, megvan az eledel, még
repkedhetek is. Kényelmes ez az ülőrúd, szépen besüt ide a nap,
meleg van, csillagokat is láthatok, ha esténként jó felé
fordítom a fejemet. Minden a legnagyobb rendben. Az pedig, hogy
mégsem repülhetek akárhová, vagy hogy látszólag be vagyok
zárva, csak manipulatív hazugsága a világnak. Miért hinném el,
amit mások mondanak: hiszen jó nekem itt; itthon vagyok, ez az én
világom. Ráadásul, ha létezik is tényleg valamiféle „kint”,
vagy „szabadság” – ahogyan ezeket a dolgokat emlegetni szokták
az úgynevezett többiek, az biztosan nem ilyen kényelmes és
biztonságos. Mi történhet itt velem, ebben az aranykalickában?
Semmi. S éppen ez a lényeg. A semmi nem csak unalmat és szürke
egyhangúságot jelent, de éppen ez jelenti a „semmi veszély”
nyugalmát is. Ennyi hát. Mit reklamáljak, mitől rettegjek? Avagy,
mi ellen lázongjak? Nekem jó itt. Világos? (Igenis, éppen nagyon
sötét…)
Folyó.
Híd. Vár, templomok. Ezek a díszletek vesznek körül ebben a
trükkfelvételben: hol marad akkor a valóság? Valaki kizárta,
vagy soha nem is volt? Vagy mégis annyi a „valóság” és az
állítólagos „világ”, amennyit én látok magam körül. Meg
persze, amit te látsz magad körül. Éppen ettől lesz szép.
Találkozhatunk, s akkor a valóságunk is találkozik. Sőt –
éppen e találkozás miatt – a valóság meg is változhat. Ez az
egyetlen lehetőség igazából a valóság megváltoztatására:
találkozni mások saját valóságával. S ha most úgy gondolod,
hogy túl sokat emlegettem már a valóságot, jobb lesz, ha
megszokod. Mert éppen ez az én valóságom. Valóság valósága a
valóságban, ami valóság nekem és valóság neked.
A
fényeket lenyeltem, de még mindig nem ragyogok: mosdatlan szellemem
kitüremkedik tiszta testemből, felszakítván a sokat és gondosan
fényezett felszínt. Ennyit ér tehát az a bőr, amit sokáig
páncélnak hittem, mindaz, amit azért öltöttem magamra kívülről,
hogy eltakarja azt a szennyet, ami belülről hasogatja, de ami mégis
igazibbnak tűnik – legalább így, frissen előbukkanva.
Ha
visszagondolok azokra a pillanatokra, ma már alig tudok bármit
felidézni. Sosem voltam jó abban, hogy emlékezzek vagy
visszaemlékezéseket írjak. A részletek elhomályosodnak. Minden
emlékemmel kapcsolatban felmerül, hogy talán csak álmodtam vagy
élénk fantáziával elképzeltem. S kicsit persze így is van:
szívesen képzelem magam elé azokat a jeleneteket is a múltból,
amikre visszaemlékezni tényleg nem is tudnék, csak elmesélték
nekem, s szívesen színezem azokat a konkrét emlékeket is tovább,
amik bennem élnek valamilyen formában.
