Június 19.

Tegnapi hangfoszlányok
még a füledben
reggeli ébredéskor az
álommorzsák elmédben
Szinte semmi sem
árthat neked ma:
minden a helyén
van te leszel a
legújabb arca a fénynek
a nyári napsütésnek
vagy a parton ülők
visszatérő hangja
– a dalban.

Reggeli mozdulatok
ébredés utáni
hosszú sora a készületnek
hogy indulhassunk,
visszajuthassunk a
tegnapi örömök bűvkörébe
ami nem lehetetlen
nem is egyértelmű
csak a vágyak
tükrének újabb megcsillanása
a percek fénymosásában
vagy a pillanat ismétlése

– egy dalban.

Utolsó este

Ezt vártam, ezt a napsütést
az sem zavarhat most
hogy épp a szemembe süt
nem sok idő már úgysem
utolsó napsugarai ezek
a mai napnak és én is
itt hagyom ezt a helyet
s holnap ezt a várost is

Minden változásban van
semmi nem zavarhatja
meg azt a biztonságot
amit a jelen és a jelenlét
adhat nekem és a világnak

Szembe sütő napfény
még ezüstös fényhíd a
Dunán, mely lassú
színváltásban lesz vörös
mint maga a nap képe
előttünk eltávozóban.
Mi pedig maradunk,
de megyünk is mert
semmi nem állhat
a végtelenségig egy helyen
lassanként indulni kell,
továbblépni vagy visszatérni
valami megszokotthoz, biztoshoz.

Túl a vízen

Ha egy hajón utazhatnék

végig a nyáron, fel majd

vissza az öreg Dunán

Én is így könyökölnék

a korláton ráérősen

amíg a matrózok serényen

dolgoznak a kikötéskor

hogy partra szállhassunk

ebben az ismeretlen külföldi

városban, ahová érkeztünk

s ahol a vízről alig látni

a házakat, csak néhány

embert, akik a parkban

sétálnak, üldögélnek vagy

épp talán verset írnak.

Kiszállók, beszállók, új utasok

idegenek, ismerősök, turisták

S a túlparton a lemenő nap

Aztán csak várjuk a percet

amikor továbbindulunk,

a pincérek hozzák a következő

fogást, nem érdekel, hogy odakint

mi van, hogy ebben a városban

épp ki mit eszik vacsorára

sem a hídon közeledők

vagy az hogy hova mennek.

Dombtetőről

Előttem kinyílik

a táj lenn a völgyben

odalenn az élet

változatlanul megy

kezdet óta nincs új:

láttam az ősöket

s látom az utódot

mert itt állhatok

fenn e dombtetőn

Árnyékom nyugalmat

adhat a vándornak

mielőtt belépne

a lenti lét sűrű

és folyton kavargó

masszájába mi oly

idegen és furcsa

számomra mindig:

nem az égre tör

Bennem minden élet

arrafelé mutat

és minden ízemben

érzem a létezést

mit a mélyből kaptam

de tovább kell adnom

hiszen nem az enyém

csak összekötöm

ami lent és fent

És ha szél borzolja

idegeim tudom

hogy választ kaptam az

ég felől, hol sorsom

világos kép éppen

úgy mint minden élő

lehetséges útja:

nem egyedül csak

magamban vagyok.

Biztató sorok

Bátorság! Mert nem

a távozás a lényeg

nem a tagadás

vagy az elmúlás

nem is a rágalom

az átkozódás

nem a gúny ami

utólag is éget.

Egyedül a visszatérés

ami számít, az,

ami csak a csend után

a végtelennek tűnő

magány nyomában

harmadik napon

jöhetett el, hogy

bennünk végre

megtörjön minden

mi a régi ember

s felszabadulhasson

az az út az

égi felé

ami vár már.

Ne csüggedjen hát

a lélek homályba

bújó fázó képek

között, mert nincs már

halál, mi győzhetne

fölötted.