Árnyék, vágás, színek
borzongó indulattal
magának való lélek
Vágyak, érzék, tájak
háborgó lendülettel
tagadásra nyíló szájak
Kétség, másnap, kérdés
lázongó szemlélettel
bizonyosságot kérés
Fojtott béke – távol
megbotló támadással
induló bátor
Napfény, hangok, tények
magukért beszélhetnek
a bezárult remények.
A mozdulat, amit
megőriztem, egyszerű
Nem hivalkodik
nem is látványos
de olyan sokat ad
mint maga a lét
A távolság, amit
legyőzhetek, nagyszerű
Nem végtelen
nem is átkozott
de mégis megmarad
mint valami híd
A félelem, amit
nekem adtál, elszakad
Nem támadhat meg
nem is segíthet
de annyit teremthet
mint maga a szó
A bátorság, amit
hátrahagytál, már szabad
Nem rejtett titok
nem is távoli,
de annyit emelhet
mint valami jó.
A mondatok csak
feldúsított
egyszerű szavak
A hangjaink csak
szétszakított
végtelen falak
Az arcotok csak
könnybe mártott
lélegző jelek
A vágyatok csak
vérben ázott
elrejtett helyek
A dallamok csak
meg nem értett
lobbanó szemek
A zsoltárok csak
benned érett
koppanó terek
Az érkezés csak
újra kezdett
kitavaszodás
A távozás csak
elfelejtett
behavazódás
Ki ismerheti fel
a hajnal kezdetét?
Ki állíthatja meg
vagy tarthatja vissza?
Ki adhat új szavakat
a pillanat csendjének?
Ki támadhatja meg
a végső szózatot?
Ki veszíthet el egyetlen
virágzó ágat is?
Ki ismerheti fel
a hajnal kezdetét?
Ki taszíthatja el
magától a látomást?
Ki szakíthatja ketté
a sorokat a könyvben?
Ki adhat neked vagy
nekem igazságot?
Ki taníthat meg
felkelő nap fényére?
Ki ismerheti fel
a hajnal kezdetét?
Ki adhat jövőt a
reménytelenségben?
Ki számíthatja ki
rideg számítással?
Ki végezheti el tiszta
hűséges mozdulattal?
Ki mesélhet a jóról
és adhat igazi szépet?
Ki szeretheti meg a
végtelenség tetteit?
