Film-idő

Filmeket forgat az elme bennünk. Az én filmem fekete-fehér. Hangosfilm, de alig értheted a szövegét, mert már elöregedett. Viszont a képek magukért beszélnek, s úgyis az a fontos.

Óriási bögre kávé van egy törpe kezében: a szivárvány aránytalanságának egyeduralma lépett be a tükörvilágba. Húrokat feszít majdnem pattanásig a tegnapi lámpák fénytelen csöndje. El nem olvadó jégkockát nyalogat benned a vágy. Semmi nem olyan egyértelmű, mint amilyen hihetetlennek tűnt akár csak egy fél órával ezelőtt.

Ki fog idézetet adni a kezembe, ha nem tudok új mondatokat varrni a meglévő szavakból? A gyertya lángja visszaköszön a tükörből: mosolyogva integet, mint egy törpe apró lámpással a kezében. Én nem mondhatok lassan semmi többet.

Még néhány mondat, s az idő elnémítja bennem az ez évi mondatokat. Megszűnik az idei énem, s átlépünk a jövőbe. Így teszünk minden pillanatban, de néha különleges jelentőséget tulajdonítunk e jelenségnek.

Virágok kiáltoznak a téllel szemben, mintha hangjukkal bármit elérhetnének. Vicc…

A papírok újra sírni kezdenek a tollak nyomán, s megindul az élettelen ritmus szívdobogása: vagyunk. Még. Most. Még?

Sajtot szel magának a szakállas idő, hogy bekapja, s elégedetten dőlhessen hátra fotelében, amit maga koptatott el.

Elfogyott a lap: erre a kis időre elnémulok, hogy jövőre folytassam…

Hirtelen tavasz

Talpalatnyi éjszakai félhomály bukkan elő a ködből. Mindannyian egy pózba merevedve állunk a pillanatnyi felbukkanás erejéig. Most vesz minket szemügyre az Idegen: nem szabad hát mozdulnunk. Mint a szobrok, állunk. Mindenki abba a mozdulatba merevedve, amit éppen végzett a váratlan (és viszonylagos) kivilágosodás előtt. Te például éppen fél lábon állsz, jobb kezeddel a bal füledet fogod, bal kezedet pedig előre tartod vízszintesen, közben fél szemed csukva. Én éppen fél térden állok, jobb kezem a hajamba túr, bal kezem pedig az orromat fogja.

Melletted valaki egy piruettbe fagyott bele, másutt pedig egy vívó párost látni: egyikük épp szúrna, de a másik ügyesen hárít. Csakhogy mozdulatlanok mindketten.

Az idegen alaposan megvizsgál mindannyiunkat, amíg láthat. Szeretne minden részletet apróra megjegyezni, hogy később fel tudja idézni. Ugyanis néhány perc múlva teljesen világos lesz, s neki meg kell próbálnia visszaállítani minket az előbbi pozitúrába…

Az idegen egyébként messziről jött. Különleges, ám nagyon szép ruhát visel. Valami ismeretlen nyelven beszél (ha néha, hangosan gondolkodva megszólal, magamagának). Tekintete fürkészve néz minket, s nem téveszt szem elől egyetlen részletet sem.

Vajon honnan jött? Ruhája alapján ázsiainak gondolnám, de sem nyelve, sem a megjelenése nem erre utal. Magas, vörös hajú és nagyon erős alkatú. Szeme kék, s mélyen ülő. Az imént épp megszólalt. Ezt mondta:

– Le tong mie, kirnel a mandzsont. Vi lo mornoni.

Persze én sem tudom, hogy mi lehet ez, de olyan, mintha érteném…

Újra sötét lett. Pihenhetünk. S e sötét olyan hosszúnak tűnik, hogy mikor véget ér, kipihentnek és frissnek érezzük magunkat. Most jön az Idegen próbája…

Ablakok nyílnak tág elménkben. Nem mozdulnak most bennünk a szavak. Mindenki csak áll nyugodtan, s várja, mi lesz vele. Az utcalámpák is többet mozognak nálunk. S hallani az utcakövek kopottas kopogását, ahogyan az Idegen sétál körülöttünk.

Hirtelen jött idén a tavasz. Váratlan volt, mint a nyári vihar az éjszaka kellős közepén.

Tizenkettő

Tizenkétszer mondom el minden szavam mindenkinek. Hátha akkor megértik. Tizenkétszer. Nem többször, nem kevesebbszer. Én nem habozhatok, ha arról van szó, hogy valamit valakivel meg kell értetni. Nekem ez amolyan szívügyem: nem lehet az értetlenség az úr. Remélem ezt megérted, s nem kell ismételnem…

Minden készen áll

Minden készen áll. Én is.

Valami szakadt takarót húzunk magunkra, hogy eltakarja minden épségünk. Gazdagságunkat és szerencsénket e szakadt, ócska takaró alá rejtjük, hátha nem derül ki.

Lassított mozdulatokkal frakkot öltenek magukra az álmok táncosai. Majd könnyed léptekkel libegnek ki a porondra. Nem könnyű a munkájuk. El kell hitetniük velünk, hogy mindennek pont az ellenkezője az igaz és valódi.

Annyi előnyük van, hogy mi magunk (nézők) is lehazudjuk a valóságot. Ócska, szegényes külsőt öltve léptünk be ebbe az ősi színházba, pedig mindenünk megvolna ahhoz, hogy különleges pompával jelenjünk meg.

Ha jól tudom, te például egy világhírű és végtelenül gazdag gyáros szeretője vagy. Persze nem árulom el, hogy ezt tudom. Beszédemben is úgy közeledem hozzád, mint egyik szerencsétlen nyomorult a másikhoz. Így aztán te is kénytelen vagy azt játszani, hogy semmit sem tudsz az én valódi fényűző gazdagságomról.

Míg beszélgetünk, a színpadon a táncosok drága ruhákban a szegénységről táncolnak csodálatosan harmonikus mozdulatokkal. Táncuk az égre ívelő, földbe hulló és újra felemelkedő zenét követi, ahogyan mozdulatlanul állnak a néma zenekar hallhatatlan hangjaira.

Adj nekem egy mosolyt! Csomagold be jól, nehogy valahol megfagyjon jártamban-keltemben. Magammal viszem mindig, hogy bármikor gyönyörködhessek benne…

Karácsony 2009

I.

Olyan ajtók tárulnak fel, amiknek a létéről sem tudtál. A küszöbön álldogálsz tanácstalanul. Majd leülsz, hátadat az ajtó tokjának vetve, a nyílásba, s vársz. Várod, hogy történjen valami. Valami, ami vagy segít eldönteni, hogy végül belépj-e ezen az ajtón; vagy egyenesen rákényszerít, hogy fölállj, s megtedd ezt a lépést. Addig pedig az ajtóból próbálod lesni, hogy mi van a szobában: hátha meglátsz valamit. De teljesen sötét van. („Itt nincs ablak?” – villan eszedbe, de aztán el is hesegeted: nem fontos…)

Most nincs értelme értelmes gondolatokon törni a fejed. Tulajdonképpen értelem is alig…

II.

Ébresztőt fúj mindenkinek a déli harangszó. Nem annyira meglepő, mint amennyire lehetetlen és hihetetlen. Honnan tudod, hogy nem akkor ébredsz csak? Az előző órákat (ha voltak) ébren töltötted biztosan? Vagy csak felkeltél, mászkáltál, de még nem vettél részt a nap, az órák és percek közös táncprodukciójában, amelyet együtt adunk elő mindnyájan?

III.

Nem ismersz?

Valami titkos sablon
alapján épültem én is…

Valami rejtett rendszer egyik
elemeként élem én is az életet.

Valami ismeretlen, s mégis léte-
ző és ismert szabály adja elém min-
den alkalommal az újabb reggelt, s ezzel
együtt az újabb tenni- vagy meggondolni-valót.

Valami bágyadt mondat cseng nekem is fülembe.

Talán arról, hogy ennyi. Vége: valami véget ért…

IV.

Télen az élet apró darabokra hullik

Nem olyan egyszerű

Nyáron a mámor a levegőben úszik

Te benned egynemű

Darabok közt tévelyeg a mámor

Ráhullik az ágynemű

Pirkadni látszik, s kámfor
lesz minden, mi egyszerű.

V.

Mérleg van mindannyiunk szívében. Egy karos mérleg: arra billen, amelyik rajta függő tálcába többet teszel. S akik nem tudnak semmit a bennük rejlő mérlegről, azok azt mondják, hogy az a döntés. Pedig csak egyszerű fizika az egész: ha az egyik tálcába több mindent teszel a téged ért dolgokból, a mérleg arra billen, s készen áll benned az irány, hogy merre menj.

Egyetlen nehézség van: nem tudatosan helyezed erre vagy arra a tálcára a dolgokat. Nem is lehet tudatos: a szív (lélek) mérlegterméből eleve kizárattatott a tudat. Ez van…

VI.

Szinte mindenütt emberek állnak. Nem tudsz mozdulni sem. Lökdösődés, tülekedés. Mi ez itt, kérem, zsibvásár? Aligha.

Elöl történik valami. Talán épp beszél valaki. De már semmit nem fogsz föl az egészből, akkora a tömeg. Miért vagyunk itt ennyien? Ünnep?

Neked az, de ők miért jöttek el? Vagy tényleg ünnepeljük a különleges napokat? S nem csak te tudod, hogy mitől különleges?

Te persze azt is tudod, hogy minden más nap is különleges lehet, ha igyekszel kicsit…

mindennapok

szeretnél helyett vágyom
két hét múlva álmom
őszintén felébredünk
korrepetálni szívünk

lelkében szívesen maradok
szemünk felderengő bútorok
rájössz esetleg táncos
kín hétvégéket rámos

minden múlva tágabb
két álmom bátrabb
emlékem nő barátaim
szeretnék ember kortársaim

mulatságot biztatásra kivettem
okát várom ahogyan ébredtem
lelkében felidézi remélem
emlékezz velem létem

részek részeg társa
ajándékokat fonna társra
ahogyan izé, ha várom
megértem földi álmom

ébresszen nehéz elménk
hét szívünk összekevernénk
felderengő félelemtől
megismerni emlékemtől

Óda a Bizonytalanhoz

Valamit, tudom, hogy mondani szeretnél, és én meg is gondoltam hallgatni, de ma már nem biztos semmi. Még én sem. Lehet, hogy egy tévedés az egész. Talán nem…

A fecsegéstől nem hallom a tűz lobogását. De én vagyok csak a szoba hűvösében: valami mindenképpen marad hát belőlem: a szavak mögött megbújó csönd, ami a szavak jelentését adja. Legalább is azt hiszem. De lehet, hogy valami más csönd. S egyedül ez a háttérben meghúzódó csönd a biztos, semmi más.

A házak tanácstalanul néznek vissza rám az éjszakai utcán. Nem értik maguk sem ezt a különleges éjjelt: olyan megfoghatatlan, valószerűtlen, de valahogy mégis hidegen könyörtelen és kikerülhetetlen, mint a halál. Még a házak sem tudnak vele mit kezdeni, pedig nekik nem lehet újdonság az efféle különös éjszaka, hisz láthattak már oly sok ilyet. Ismerhetik jól…
De ma éjjel semmi sem egészen az, ami, s minden más is másnak látszik, s az összes többi is csak ismeretlen külsőség. Nem is értem, hirtelen hogy került elő ennyi furcsa, megfoghatatlan és felesleges dísz: mintha eddig egy fiók mélyen várták volna azt, aki most elő húzta őket.
Te érted?

Mi történt? Semmi.

Csak a szív mozog, mert képtelen elfelejteni a beleültetett ritmust. S ennyi. Több nincs. Nem is lehet, s nem is kell.
Ide-oda mozognak a gondolatok, s ez már olyan, mint az élet. Mindenki elhiszi. Még én is. S a házak is, amik körülvesznek az esti utcán. Csak odabent furcsa minden. Kívülről csodás…

Talán eljön az éjszaka vége?

Mindjárt megkeresem a kezdőpontját. Úgy könnyebb lesz megtalálni a végét is, hiszen éppen a másik oldalon van. Ez (azt hiszem) nyilvánvaló, s könnyen belátható…
Nem vagyunk semmiben biztosak.

Ma minden olyan különös. Talán ma semmi sem egyforma. Ma mintha nem hasonlítana önmagára a világ. De egyáltalán nem. Én biztos, hogy alig hasonlítok bármire is, ami én vagyok! Ki tudja, talán nem is hasonlítottam sohasem…

A körömlak alatt magányosan él a köröm: nem lát semmit a világból…

Tánc

Színpadokon táncolunk mindnyájan, egész életünkben. Mindenki egy hatalmas színház sok apró, mozdítható színpadán, egyedül. Néha egyes színpaddarabok egymásmellé kerülnek (a Rendező akarata szerint). Ilyenkor a rajta táncolók rövid időre együtt táncolhatnak, hogy utána újra külön folytassák.

Nagyon koncentrálunk a táncunkra. Egész beleizzadunk a figyelembe. Lábunkat igyekszünk mindig a megfelelő helyre rakni, s kezünket is helyesen és szépen mozdítani. Ennek a nagy figyelemnek azonban arcunkon, s testünkön semmi nyoma nem lehet. Semmi merevség vagy előredőlés. A közönség ugyanis semmit nem vehet észre abból a munkából, ami a produkció mögötti titokban rejlik. Nem érezheti meg az izzadságszagot, nem láthatja az erőfeszítést, izmaink munkáját. Nekik csak azt szabad látni, hogy mi örülünk, s táncolunk. S ez nagyon fontos. Az előadás végén a közönségnek mindenképp tapsolnia kell. Ha nem, akkor nekünk annyi. Ha nem nyerjük el a közönség tetszését, vagy akár egyetlen ember is marad a nézőtéren, aki nem száz százalékig elégedett a műsorral, akkor a Rendező nem enged be bennünket a bankettre. Azt mondja majd, hogy nem is ismer minket. S mi tudjuk akkor, hogy azért mondja, mert rosszul táncoltunk, Ő pedig csak jó táncosokat ismer.

Hibázhatunk persze. Ezt a Rendező is elnézi, de csak abban az esetben, ha a közönség semmit nem lát belőle. Ha a végén önfeledten tapsolni tud, s elhiszi, hogy a műsor így volt tökéletes.

Hogyan táncoltál eddig? Nem kellene átgondolnod? Nem kéne új elemekkel felélénkíteni a műsorod, hogy a közönség végül megtapsoljon?

Adj bele mindent a táncba!

Triptichon

Elérhető itt.