Filmeket forgat az elme bennünk. Az én filmem fekete-fehér. Hangosfilm, de alig értheted a szövegét, mert már elöregedett. Viszont a képek magukért beszélnek, s úgyis az a fontos.
Óriási bögre kávé van egy törpe kezében: a szivárvány aránytalanságának egyeduralma lépett be a tükörvilágba. Húrokat feszít majdnem pattanásig a tegnapi lámpák fénytelen csöndje. El nem olvadó jégkockát nyalogat benned a vágy. Semmi nem olyan egyértelmű, mint amilyen hihetetlennek tűnt akár csak egy fél órával ezelőtt.
Ki fog idézetet adni a kezembe, ha nem tudok új mondatokat varrni a meglévő szavakból? A gyertya lángja visszaköszön a tükörből: mosolyogva integet, mint egy törpe apró lámpással a kezében. Én nem mondhatok lassan semmi többet.
Még néhány mondat, s az idő elnémítja bennem az ez évi mondatokat. Megszűnik az idei énem, s átlépünk a jövőbe. Így teszünk minden pillanatban, de néha különleges jelentőséget tulajdonítunk e jelenségnek.
Virágok kiáltoznak a téllel szemben, mintha hangjukkal bármit elérhetnének. Vicc…
A papírok újra sírni kezdenek a tollak nyomán, s megindul az élettelen ritmus szívdobogása: vagyunk. Még. Most. Még?
Sajtot szel magának a szakállas idő, hogy bekapja, s elégedetten dőlhessen hátra fotelében, amit maga koptatott el.
Elfogyott a lap: erre a kis időre elnémulok, hogy jövőre folytassam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése