Konzerv-évek

Szerinted, honnan tudjuk, hogy nem valami egészen mást látunk? Felszedegettem a reggelre lehullott leveleket, hogy zsebeimet megtöltsem velük: nagyobbnak tűnnek. Tele van a szemünk az álmainkkal, s mégis érezzük, hogy hazatértünk. Minden novemberi szónak megvan a maga zamata, mert ránehezül a felhők csöndje. Szombat délután arra gondolsz, hogy hová tetted a két kezed, mert ami a zsebedben van, az másé, s ismeretlen.
Talán a messzi múltban találjuk meg tényleg a jövőnk kulcsát? A réten is olyan virágokat szedegetünk, amik addigra már csak volt-magok, de magukba zárják a jövőt is. Megszabadulunk a holnap előre eltervezett magányától, s helyette olyat találunk ki, amit szívesen csinálnánk, ha nem lenne teljesen lehetetlen: pislákoló pillantásokat potyogtatunk el a csobogva csacsogó ligeti kút szuper-giccsében. Ez lesz a hajnali fény felszakadásának halálos álma.
Reggel a hangom még szokatlanul érdes, de minden délre megjön a kedvem, hogy ne az történjen, ami a múltban is már csak olyan ködösen jelenik meg, mint valami rossz minőségű filmen. Kalandozik a szél, s felemelgeti rólam a leplet, ami megvéd, s eltakar…

Együtt, s megint

Mindenki eltette a reggeli pillanatokat valami félreeső zsebbe, hogy nehogy visszaköszönjenek délig, azután bementünk az épületbe, amit iskolának hívnak azok, akik azt képzelik, hogy ennek a szónak bármivel több értelme van, mint mondjuk a holdudvarnak, vagy a sajtszeletnek.
A padok még ásítottak az éjjelről visszamaradt homályban, s mi e nyitott száj kellős közepében foglaltunk helyet, hogy nekilássunk a nosztalgiával vegyes információgyűjtésnek. Az első padsorban ülők kezdték a beszédet, s e különös alkalommal mindenki odafigyelt, mert mindnyájan éreztük, hogy most valami szokatlan vár ránk, amit eddig nem ismertünk, s ami úgy jelenik meg most az életünkben, mint az első esőcsepp a víz felszínén. A mondottak után mindenki hallgatott, hogy feldolgozhassa, s ténylegesen befogadhassa az információhalmazt, ami fülén keresztül, mint valami másik világba vezető titkos átjárón, eljutott agyáig. Kopogás hangja töltötte be a szobát: szóleheletek kopogtak lelkünk hirtelen megfagyott tavának jegén. Némely nagyobb darab képes volt áttörni az amúgy nem túl vastag réteget, s eljutott a tó mélyére, mások fennmaradtak a felszínen, s a következő szellő elfújta onnan.
Most másvalaki szólalt meg, mi pedig hallgattuk, s szavai újra lékeket törtek bennünk, hogy eljussanak oda, ahová eljutni szándékukban állt. S a kör nem szakadt meg, mindenki szólt is, hallgatott is, s végül az összes szóból valami olyan állt össze, ami nem volt eddig. Egy nagy közös történet született meg azon a napon bennünk, s általunk. S ott lebegett a teremben, az óra ketyegése, a vidám csevely, s színes képek között. Aztán mikor az első eltávozó kinyitotta az ajtót, a közös történet egy része, mint valami méhrajnak néhány tagja, utána repült, s ily módon lassan kiáradt a világba. Ha figyelsz, s csöndben ülsz este, láthatod, ahogy körüllebegi a várost, sőt az egész környéket, s talán eljut belőle valami az ország távolabbi pontjaira is, vagy akár más országokba is.
Együtt voltunk, s ez a „volt” nem a fájdalom szülötte, hanem a „majd”-ba vesző emlékek emlékezetes kezdetére vonatkozó pillanat megjelenése a mondaton belül.
Mindenki felnyitotta a félreeső zsebet, s visszatért oda, ahonnan indult, hogy folytassa, amit abbahagyott, de mindezt csak azért, mert tudjuk mind, hogy nem elváltunk, hanem csak félbeszakítottunk, egy évek óta tartó találkozót: bármikor folytathatjuk.