Álom francia módra

Ez francia. Nem is értem, hogy mi az, ami nem stimmel odabent. Vagy talán csak a gondolat tévedése az egész, s valójában az este hiánya okozza a zavart. Mondanék valamit, ha tudnám, hogy kit szólítsak meg. Itt ülök, s az ablak tökrét nézem, mint a pillanat homályának szakadékát. Én vagyok az egyetlen híd a szakadék felett: átmehetsz, vagy leugorhatsz, tetszés szerint, és itt nincs kérdés, vagy pénz, nincs semmi szankció, csak a döntés és a tett. Ez pont olyan mint minden az életben: nem számít semmi csak minden, amiről elmondhatod, hogy mennyi...
Foltok potyognak az égről, s elszakadt a húr, ami a zenét adhatná a mindennapok színesen szürke világába, bár nem tudom, hogy valaha volt-e egyáltalán. Piros ruhára emlékszem, s csizmákra, meg egy kalapra. Fújt a szél: szégyelősen szoknyád után kaptál, közben azért kacér mosoly bújkált az arcod szélén. Én is azt tenném a helyében: megkeresném a legbiztosabb rejtekhelyeket arcod lekerekített kiszögellésein, s egész életemben csak bújkálnék köztük, hogy senki se találhasson rám. Biztonságban lennék, mert arcod szépsége elterelné rólam mindenki figyelmét.
A mosoly egy pillanatra eltűnt, s a szél is pihent: de a szoknyád pirosa továbbra is visszhangozta a városi harsogást, mint nagy tükör a fények potyogását. A szavakat is alig hallani. Talán nem is mondtunk egymásnak semmit, hiszen mi szükség lenne egyetlen szóra is? - én biztos nem beszélnék, ha most látnám újra azokat a pillanatokat.
Az égen egy repülő zajongott keresztül: rozsdahangot árasztott a puffogó város fölé, de, érzésem szerint, rajtam kívül nem vette észre senki. Csak nekem zörgött, és csak én hittem, hogy zörgése mond nekem valamit: én voltam az, aki ismerte minden szavát. Ismertem, s mindet neked adtam, hogy te is halljad, s tudd azt a keveset is, amit én tudok, ezzel is több lehetsz, s te úgysem taníthatsz engem, hiszen sokkal többet tudsz nálam.
De az a piros szoknya, az a kalap, meg az a csizma itt táncol ma az ablakomban, ha leszáll az este mindig ezt látom. Nem felejtem, s nem is akarom: a szép képeket az emberek sokáig őrzik. Vannak, akik az ismeretlen "egyszer csak" hatalmának engedelmeskedve lefestik, vagy leírják, mások magukkal viszik az ismeretlenbe is.

Jó éjszakát!

Fáradtan, reménykedve, elégedetten, de félve. S a hajnal nyit rám ablakot, de nem repül be rajta most senki és semmi: utolsó gondolatom is épp csak arra képes, hogy mindezt felfogja. Az ujjak bénultan matatnak a semmi ködén, s minden jónak tűnik egy pillanatra.
Bementünk egy moziba. Leültünk, hogy megnézzünk egy filmet, amit már kétszer láttunk: nem érdekelte egyikünket sem, de a vászon lapos világa, s a rajta mozgó óriásalakok lekötöttek minket, s addig is kizárhattuk agyunk moraját. Ráadásul gondolkodnunk sem kellett: szinte kívülről ismertük minden szavát, viszont a moziban sötét van, s ez a sötét úgy járt át mindkettőnket, mintha most tépték volna szét a Napot és a Földet összekötő láthatatlan zsineget. Minden hallgatott, csak a szakadás foszló hangja reccsent agyunkba, s a mozi duruzsolt még a háttérben.
Egy szárnyas lélek lépett be az ajtón, de az is lehet, hogy valamiféle tündér volt. Valójában mindkettőt kétlem: ez nem az a város, ahol lelkek vagy tündérek bolyongnak a csaknem üres moziban a sorok között. Itt csak álmos emberek, boldog szerelmesek, kiábrándult okosok, s buta boldogok élnek. Övék az egész város a mozival együtt.
Ültünk és bámultuk a vásznat. Nem voltunk képesek befogadni a filmet, csak az alakokat láttuk, s hangjukat hallottuk, de mindez annyira megfoghatatlan és irreális volt, mintha egy lámpát próbáltunk volna meg megérteni egy sötétség nélküli világban.
Néha fel is ébredtem, s pillanatokra követtem a filmet, de újra meg újra visszahullottam az érdektelenséggel összekötött álomszakadélba: felpattintottam a tegnap ládáján a zárat, s előhúztam belőle egy percet, amelyre szívesen emlékeztem vissza. Ezt a percet te adtad nekem, s ez már önmagában sokat jelent...

Visszatérés - Távozás között

Felmerülés: visszatekintünk magunkba, s tudjuk a holnapok csillagát látjuk a kérdőjelek mögött.
Itt a visszatérés öröme, meg minden ami arra szolgál, hogy elfelejtsük a ragyogás hiányát, s beleolvadjunk a melegbe, ami megszakíthatatlan, s szétrobbantja a pillanat csodájának visszahozhatatlan egyszeriségét. Én vagyok az ablak a szíveden, de senki nem láthat be rajta, mert lehúztad rajtam a rolót: hang nélküli sötétség - fekete csönd.
Nem én vagyok az első, s nem én leszek az utolsó: mindenki tudja, hogy az állomások egymást követik: robog a vonat, mindenhol találunk olyat, aki szívünkbe lát, mert képes felhúzni a rólót, s pláne kinyitni az ablakot...
A zene még megrázza a fülem, hogy halljam is, s belülről jövőnek gondoljam végleg: látom, s tudom, hogy minden ott pihen az agyon; agysejtek ezrei mozdulnak, hogy teljes legyen az illúzió, amit valóságnak szoktunk hívni.
Csillogás a tenger felszínén: mondtam, hogy fürödjünk, s pillanatnyilag valóban jó ötletnek tűnt. Végtére is, ez a legkönnyebb megoldás a melegben. A víz ölel körül, itt ülök, lassan fázni kezdek, de maradok, mert nem mehetek: valami visszatart. A szemed. A csillogás. A hangod. A csobogás. Vannak, de nincs minden együtt mint egy összefüggő kép: inkább valami vetítés. Képek egymás után, kapcsolat nincs, vagy alig. Véletlenszerűnek tűnik, összeraktam magamnak, de nem sokat törődtem az összeköttetésekkl: adjatok köteleket - megoldom.
Szakadék szélén tombol a gondolat. Arcom felé rohan, de nem éri el a zuhanás előtt. Odalent, szakadéksötétségbe burkolva, éles kések várják: szétszakad, s nem tér vissza többet. Ennyi volt. Köztünk járt, adott és kapott, kaptuk, s hallgattuk. Szeretett és gyűlölt, szerették és gyűlölték, de mikor nincs, mindenki csak a tátongó űrt érzi szíve egy pontján. Mikor szívünk teli lesz az efféle lyukakkal, akkor nekünk is végleg itt az idő. Vannak, akik nagyon lyukas szívvel távoznak, de sajnos vannak, akik még szinte érintetlennel...