Felmerülés: visszatekintünk magunkba, s tudjuk a holnapok csillagát látjuk a kérdőjelek mögött.
Itt a visszatérés öröme, meg minden ami arra szolgál, hogy elfelejtsük a ragyogás hiányát, s beleolvadjunk a melegbe, ami megszakíthatatlan, s szétrobbantja a pillanat csodájának visszahozhatatlan egyszeriségét. Én vagyok az ablak a szíveden, de senki nem láthat be rajta, mert lehúztad rajtam a rolót: hang nélküli sötétség - fekete csönd.
Nem én vagyok az első, s nem én leszek az utolsó: mindenki tudja, hogy az állomások egymást követik: robog a vonat, mindenhol találunk olyat, aki szívünkbe lát, mert képes felhúzni a rólót, s pláne kinyitni az ablakot...
A zene még megrázza a fülem, hogy halljam is, s belülről jövőnek gondoljam végleg: látom, s tudom, hogy minden ott pihen az agyon; agysejtek ezrei mozdulnak, hogy teljes legyen az illúzió, amit valóságnak szoktunk hívni.
Csillogás a tenger felszínén: mondtam, hogy fürödjünk, s pillanatnyilag valóban jó ötletnek tűnt. Végtére is, ez a legkönnyebb megoldás a melegben. A víz ölel körül, itt ülök, lassan fázni kezdek, de maradok, mert nem mehetek: valami visszatart. A szemed. A csillogás. A hangod. A csobogás. Vannak, de nincs minden együtt mint egy összefüggő kép: inkább valami vetítés. Képek egymás után, kapcsolat nincs, vagy alig. Véletlenszerűnek tűnik, összeraktam magamnak, de nem sokat törődtem az összeköttetésekkl: adjatok köteleket - megoldom.
Szakadék szélén tombol a gondolat. Arcom felé rohan, de nem éri el a zuhanás előtt. Odalent, szakadéksötétségbe burkolva, éles kések várják: szétszakad, s nem tér vissza többet. Ennyi volt. Köztünk járt, adott és kapott, kaptuk, s hallgattuk. Szeretett és gyűlölt, szerették és gyűlölték, de mikor nincs, mindenki csak a tátongó űrt érzi szíve egy pontján. Mikor szívünk teli lesz az efféle lyukakkal, akkor nekünk is végleg itt az idő. Vannak, akik nagyon lyukas szívvel távoznak, de sajnos vannak, akik még szinte érintetlennel...
Itt a visszatérés öröme, meg minden ami arra szolgál, hogy elfelejtsük a ragyogás hiányát, s beleolvadjunk a melegbe, ami megszakíthatatlan, s szétrobbantja a pillanat csodájának visszahozhatatlan egyszeriségét. Én vagyok az ablak a szíveden, de senki nem láthat be rajta, mert lehúztad rajtam a rolót: hang nélküli sötétség - fekete csönd.
Nem én vagyok az első, s nem én leszek az utolsó: mindenki tudja, hogy az állomások egymást követik: robog a vonat, mindenhol találunk olyat, aki szívünkbe lát, mert képes felhúzni a rólót, s pláne kinyitni az ablakot...
A zene még megrázza a fülem, hogy halljam is, s belülről jövőnek gondoljam végleg: látom, s tudom, hogy minden ott pihen az agyon; agysejtek ezrei mozdulnak, hogy teljes legyen az illúzió, amit valóságnak szoktunk hívni.
Csillogás a tenger felszínén: mondtam, hogy fürödjünk, s pillanatnyilag valóban jó ötletnek tűnt. Végtére is, ez a legkönnyebb megoldás a melegben. A víz ölel körül, itt ülök, lassan fázni kezdek, de maradok, mert nem mehetek: valami visszatart. A szemed. A csillogás. A hangod. A csobogás. Vannak, de nincs minden együtt mint egy összefüggő kép: inkább valami vetítés. Képek egymás után, kapcsolat nincs, vagy alig. Véletlenszerűnek tűnik, összeraktam magamnak, de nem sokat törődtem az összeköttetésekkl: adjatok köteleket - megoldom.
Szakadék szélén tombol a gondolat. Arcom felé rohan, de nem éri el a zuhanás előtt. Odalent, szakadéksötétségbe burkolva, éles kések várják: szétszakad, s nem tér vissza többet. Ennyi volt. Köztünk járt, adott és kapott, kaptuk, s hallgattuk. Szeretett és gyűlölt, szerették és gyűlölték, de mikor nincs, mindenki csak a tátongó űrt érzi szíve egy pontján. Mikor szívünk teli lesz az efféle lyukakkal, akkor nekünk is végleg itt az idő. Vannak, akik nagyon lyukas szívvel távoznak, de sajnos vannak, akik még szinte érintetlennel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése