1.
Ócska papírlapok: az életem egy szelete – előkerülnek a zsebeimből, s együtt nézünk bele a semmibe.
Tegnapi fecnik, mikre az élet írt regényt: én is csak olvasom, noha főhősnek kéne lennem.
Szeretem ezt a hangtalan susogást, mely szín nélkül mutatja szemed kékét, s a szíved pirosát. Ez az a ritmus, ami éltet, s ébren tart engem vagy téged. Ez a muzsika szól.
2.
Sárga a ház, s megbújik a parton. Valaha biztos uralta az utcát, mára azonban elnyomta az út, süllyed az aszfaltba, mely az évek során mellette alakul: fejlődik és épül, egyre magasabb lesz, míg végül majd lerombolja egy erre járó jött-ment suhanc, s kezdődik minden elölről. Vannak, akik ezt hívják életnek, mások szerint ez csak része, avagy szükséges velejárója az életnek. Nem tudom.
3.
A víz innen, a lámpa fényéből nagyon sötétnek tűnik. S visszatükrözi a rajtafelejtett hajócska formáját és színét. Mert ehhez az egyhez aztán nagyon ért: ősidők óta tükrözi vissza a rajta felejtett tárgyakat. Itt áll, miközben folyik, s megbonthatatlan biztonságot áraszt magából. Igen, ő az; felismerted. Ő a mi öreg s örökké állva mozgó nénénk és anyánk, a nagy, ősi Duna.
4.
Néha lopva még felhangzik egy-egy fáradt madár csicsergése. Vagy ő már a hajnalra gyakorol? S nem is alszik talán addig, míg hajnalban rá nem zendít a boldog kórus, mely a teremtés csodáját zenésíti meg minden áldott reggel, s kivált ilyenkor tavasszal.
Zárnak a vendéglősök, pakolják a teraszról a székeket, valahonnan magányos zene szól, az is csak egy hangszóróból. Minden álmos. Este van.
5.
Könnybe lábad a szemem, s elfacsarodik az orrom. Talán csak a hideg esti szél teszi, s nem a lelkemben ugráló, s visszaszorított gondolatok. Ha költő lennék, azt írnám: „Itt ülök csillámló sziklafalon.” Végtére is ikertestvérem ő. Mit nekem az a nyolcvan év? A pillanat varázsa, a nap ragyogása, a mező illata, s a reggel távoli fénye úgy is ugyanaz. S nekem elhiheted, hogy csak ez számít. Letörlöm hát a könnyet, nehogy tollamat ölje.
6.
Ha jól fülelsz, s nem zavar meg az elguruló autók zaja, itt már jól hallható a nagy folyó csacsogó fecsegése. A parti köveknek meséli mindazt a sok csodát, amit a mai nap látott a távoli városokban, az erdők, s hegyek tövén, a szántóföldeken és a reggelben ébredő emberi arcokon. Hallgasd csak! Néha egy-egy szót te is elcsíphetsz, ha igazán figyelsz. Hallottad ezt a loccsanást? A reggeli kávé hangja volt, ahogy a kockacukor pottyan bele. Te ismered, én ismerem, de a kövek most hallják először.
7.
Kétszeres árnyékom vicces kalapjában olyan furcsa. Különös játéka ez a fénynek: így teszi izgalmassá a különben egyhangú világosságot Isten, hogy árnyékot ad oda, ahol túl sok lenne a fény. Szeretem az árnyakat. Ha nekem nem lenne, biztos álló nap azon küzdenék, hogy valaki mástól szerezzek legalább egy felet. Hozzásimulnék, s együtt mozognék vele, hogy az ő árnyéka legalább egy kicsit az enyém is legyen. Talán éppen ez az én bajom: túl erőteljes az árnyékom. Talán.
8.
Alszik a motyogás. Alszik a zsivaj. Néhányan néha megtörik még a csendet, de hasztalan. Bármit is tesznek, nem sokára nyugovóra tér maga a mocorgás is, s minden mély szuszogásba zuhan. Ez ugyanis az egyetlen, amely sosem alszik, amíg a világ világ. Ez a szuszogás éber, hogy vigyázzon rád, akinek e sorokat most is fülébe súgja a hangtalan hallgatag éjszaka.
Aludj nyugodtan, nem vagy egyedül már: itt van az éj.
