Szentendre

Mert a régi képeken
összebújnak a házak
és közöttük homályos
sikátorok romantikáznak

De ma mindez csak
nosztalgikus máza
a városnak amely
önmaga csontváza

Vagy lehet, hogy csak
én látom ilyennek a helyet
mit magára hagytam
a kitartás helyett!

Vagy csak én érzem
hogy csillogása talmi
de tévedek, mert
találkozásunk alkalmi?

Nem tudom –
nemrég itt éltem
ma csak hazajárok
és távolról féltem.

Villanások (XI.)

Beleremegtem, s nem hittem már a szavaknak sem, amik pedig most is úgy vettek körül, mint a legjobb barátaim: csendes kandallófény és kedves zenék között mosolyogtak rám – én azonban már nem találtam bennük semmi ismerőst. Ha a hajnal nem bátorít, akkor nem hozom vissza a mámoros évek aranyát, vagy a padokon alvó szakadt arcok reménységét. Csak magamra tudok gondolni, s attól rettegek, hogy valami nem úgy sül el, valami nem sikerül, s évekig megjegyzem, ha egyszer elpirultam. De miért nem tudok úgy felejteni, hogy ne fájjon más, csak a jövendőért való aggódás? Miért nem tudok hiszti és rágalom nélkül végigmenni azon az úton, amit magam választottam saját magamnak?

A borzongás percei nem ragadnak rajtam örökre, csak egy-egy mozdulat kell, hogy lerázzam magamról. Éppen úgy, ahogyan a kutya szabadul meg a szőrén ülő vízcseppektől: végig rázza egész testét (néha lefröcskölve akár saját gazdáját is). Az, amit hallok, s az, amit látok, többé nem riaszthat el attól, hogy megismerjem a végső erőket, s magát a személyt, aki visszaadja nekem a percek igazi értelmét, a dallamok igazi lejtését, a színek igazi fényét. Nem attól kell félnem, hogy felismerem őt, hanem attól, hogy hátha elszalasztom, vagy nem leszek elég felkészült. Ki tudhatná, hogy mikor jön el a pillanat, amit pedig mindannyian születésünk óta keresünk, mert valami boldog hazatérés lesz, valami olyan várva várt találkozás, amit addig csak egy tükrön keresztül (homályosan?) láttunk, vagy inkább csak elképzeltünk, de akkor majd valósággá válik, s felfogjuk, mint most a fényt vagy az esőt az arcunkon.

Mámor ez? Vagy csak nem találom meg azokat a szavakat, amiket visszafelé jövetben kerestem magamban, hogy felfedezzem a hibás pontot, ahol feltehetően a másik irányba kellett volna fordulnom. Azaz, ahol elrontottam. Már ha egyáltalán van ilyen. Nem biztos. Amit most igazán nem értek, hogy miért játszom olyanokat, amiknek nem ismerem sem a szabályait, sem a célját. Egy távoli illat nyomán is el lehetne indulni, csak nem vagyok olyan tehetséges, hogy megérezzem azt, ami nem itt van. Pedig lehetnék kutya, ami szagot fog, s nekilódul a bozótnak: hiába is próbálná visszahívni a gazdája, addig nem nyugszik, amíg a szaglása nem hagyja cserben.

Ne mondjak most már semmit el, amit legközelebb megbánhatok – ez a legfontosabb. A többi csak türelem és állhatatosság kérdése: mindent ki tudok bírni. Ha próbálkoznak is bennem azok az elfajzott gondolatok, hogy félre vezessenek – tudhatom, hogy képes vagyok legyőzni őket, s felülkerekedni rajtuk. Minden csak az időn múlik. Az idő pedig nekem is régi jó cimborám, noha nem énekeltem róla.

Megemlékezés

Megmagyaráztam már
rengeteg tervemet magamnak
s azt is indokoltam
mit hazudtam, mások tagadnak

Letagadtam én is
mint oly sokan mások a korban
mi voltam, lehettem
így lettem egy elem a sorban

Táncoltam ha kellett
fütyültem amíg mások járták
télen tavaszt vártam
lestem mit jósolnak a kártyák

Nem hazudni jöttem
most sem a tükröm magányába
épp csak elmondani
hogy bújtam a lét talányába

Maradhatnak bennem
még eltitkolandó mondatok
miket letagadhat
a lélek ha megmaradhatok

Villanások (X.)

A téren megálltál, s visszanéztél az út túloldalára, hogy megnézd, ott vagyok-e még. Mosolyogva intettél, s indultál tovább. Amikor megérkeztél a csarnokba, alig volt néhány percre szükséged, hogy teljesen átitatódj azzal a meghitt csenddel, ami ott fogadott. Hiszen végül is ezért jöttél éppen ide. Szerettél volna megszabadulni nem csak a világ zajaitól, de a lelked tomboló viharától is, ami nem engedte, hogy meghalld a benned is lépten-nyomon visszhangzó szelíd hangot. Könnyed és csendes dallam is lehet vagy halk szózat: néha mindenki elfelejti, hogy miként is ismerheti fel magában, és újra meg újra fel kell fedeznie.

Győzni akarsz. A legjobbnak lenni valamiben. Legyőzni nem csak a világot, de magadat is. Avagy nem csak magadat, de a világot is. De amikor megvan a siker, rájöhetsz, hogy maga a győzelem is csak egy lépés valami távolabbi cél felé. Elmondhatod, hogy megfutottad a pályát, de azt még nem, hogy ezzel véget érne a megmérettetés vagy a verseny. Újabb és újabb kihívások várnak rád. S magadnak (is) kell ezeket keresned, hiszen ha nincs újabb állomás, amit elérni vágysz, akkor nincs hová menni: megáll az élet, s végérvényesen elmúlik. Újabb és újabb tervek, álmok és vágyak hajtanak előre téged is, hogy a legvégén elérd azt a célt, amiért tényleg itt vagy.

Kövek kopognak lépteid nyomán. Árnyékok táncolnak körülötted, ahogy áthaladsz a téren. Tiszta mozdulatok irányítják most a lelkedet a homályból a fény felé. A vihar elcsendesedett, a halk dallam újra felismerhetővé vált, s most nyugodtan térsz vissza az emberek arcai és harcai közé, hogy megmutasd mindenkinek: nem a végtelen az, ami ijesztő, hanem a visszafelé törekvő hatalom. Az az erő, ami mindent a nemlét fekete semmijébe taszítana vissza, csak azért, hogy bebizonyítsa az igazát valamiről, aminek lényegét soha nem értette, s mostanra már el is felejtette. Nem tudhatod persze, hogy neked mennyi időd van, s mi a szereped abban a nagy tervben, aminek egyetlen apró eleme vagy. Egy tollvonás vagy egy számadat. Egy lendület vagy egy mozdulat. Csak azt ismerheted meg, ami mindebből rád tartozik. Megtudhatod és teljesítheted a küldetést. S miközben ezt teszed, tudod és hiszed, hogy ennek része egy-egy számodra kedves ember, némely fontos élmény, vagy bizonyos hely. Azonban a nagyobb összefüggéseket, a miérteket nem neked kell megértened. Legfeljebb csak megsejtened.

Most – mikor visszafelé sétálsz a téren – mindez teljesen világos számodra, s rájössz, hogy ez voltaképpen megnyugtató érzés. Tudod, hol a helyed, és – ami talán még fontosabb – ott is vagy a helyeden: összeállt a mozaik, kirajzolódott a kép, s valami végre világos lett. Nem minden, csak egy-egy apró részlet. Hiszen éppen ez az, ami megnyugtatott: nem kell megértened mindent, elég ha csak a közvetlenül tapasztalható részletekről van valami feldoglozható és elfogadható képed. S mikor visszatérsz hozzám, egyből láthatom én is, hogy valami helyére került benned, ezért én is tudhatom, hogy velem sem lesz ez másként.

Találkozások

Csak egyszer jöttem
a többi már emlék
s a képek között
megmaradt a nem-lét

Végtelen a csend
mit a szó megtalál
magába rejt vagy
kitaszít a halál

Színpompás határ
öleli körül a
magányos lelket:
a nagyvilág zaja

Várjunk együtt egy
jobb időt nagy tervet
álmodva ott bent
hátha titkon nyerhet

Csak egy lehettem
a tömeg arcában
egy vonás, ránc vagy
szemvillanás másban.

Villanások (IX.)

Nem mentem túl messzire, hogy megismerjem a saját világomat? S ha mégis sikerült megismernem legalább saját magamat, akkor nem az volt-e épp a kulcs, hogy minden egyes megtett lépés ugyanúgy távolított és közelített a célhoz? Holnapra mindent megint egészen másként fogok látni, s megint minden új fénytörésbe kerül, hiszen éppen ez a lényege a fények játékának, amely minden percemet meghatározza. Nincs olyan, ami ismeretlen, csak olyan, amit nem vagyunk hajlandóak elfogadni, vagy felfogni: kizárjuk magunkból a világ egy-egy szeletét, hátha ezzel megmenthetjük a lelkünk, a boldogságunk vagy bármi olyasmit amit identitásunknak érzünk.

Hajnalban a szél felerősödött, s a paplan alól kilógó lábam fázni kezdett a nyitott ablak mellett. Egyetlen mozdulat kellett, hogy ezt az apró problémát orvosoljam, de az alvás bénultsága egy pár percig erősebbnek tűnt, mint az akarat lendülete. S a hajnali pillanat ellenére mosolyogni támadt kedvem, mikor észleltem, hogy mi játszódott le bennem az imént. Egy-két órával később újra felébredtem. Addig azonban különös és megmagyarázhatatlan álmok futkároztak elmém emlékekkel beszórt pályáin. Egy társaság egy nagy házat mos. Lefektetik a szobában, s tisztogatják a falát, majd mikor elég tisztának ítélik, újra visszaállítják a helyére. Az egyikük talán én vagyok, de nem látom pontosan (vagy csak nem akarom). Fekete cseppek remegnek az esti szürkületi fényben a fák levelein: épp elállt az eső az ablakomban állsz, és nézed. Ami maradt, az csak egy gödör a szív helyén és a rettegés üszkei a lélek romjai között.

Felkeltem, mikor végiggondoltam zavaros álmaim, s kinéztem én is azon az ablakon, hátha mégis láthatok valamit. De csak a mozdulatlanságba merevedett világ köszönt vissza rám valami különös fénnyel, mint mikor egy titokzatos arcon alig észrevehető huncut mosoly villan, s ha sikerül felfogni, rögtön tudhatod, hogy minden rendben, nincs ok aggodalomra. A külvilág is így kacsintott rám ezen a reggelen: változatlansága már nem okozott bennem remegést, mert tudtam, hogy nem lehetek türelmetlen. Az alakulás be fog következni, csak nem egyik pillanatról a másikra.

S indul a megszokott hétköznapok rutinja, a monotonitás, a végtelennek tűnő szélmalomharc, vagy nevezzük bárhogyan, ahogyan évszázadok óta hívjuk és megéljük. Engem azonban már nem tud elrettenteni a végtelennek látszó ismétlés, mert tudom, hogy valahová haladok, haladunk, s tudom, hogy nem az itt maradásunkban rejlik a lényeg, hanem az indulásban és érkezésben. Át is élhettem már hasonlót, s tudom, hogy vár is még rám olyan formában, amit most elképzelni sem tudnék.

Egytől egyig

A tánc, amit jártál
tükörkép az égen
látomás, térkép, ábránd
biztos pont a létben

A szó, ami éltet
fénypont a sötétben,
remegés, remény, átok
távolság a színben

A kert, ahol éltél
mámora a fáknak
izgalom, látvány, hajnal
virága a tájnak

A kor, amit átlépsz
vigasza a múltnak
jövőkép, élet, botrány
otthona a jónak

A lét, ami ébreszt
hajnala a fénynek
felejtés, pompa, érték
mit a percek érnek.

Villanások (VIII.)

Mentél lefelé az utcán, s nézted, ahogyan előtted kibontakozott az ismeretlen város apró házaival és utcáival. Majdnem olyan volt, mint amit otthon megszoktál, de mégis idegen, s szokatlan. Először nem is értetted, hogy mi benne a furcsa vagy különös, de lassanként feltűntek apróságok: a házaknak alig volt utcára néző ablakuk, vagy ha mégis, azok is többnyire inkább csak apró, már-már lőrésszerű nyílások. Az utcára mindössze egy-egy ajtó vagy kapu nyílt, s azontúl a csupasz falak, amik azonban a legkülönbözőbb színekben virítottak. Némelyiken még díszítések, virágminták, angyalok, s más festett figurák is változatossá tették a házak látványát, s ezzel együtt magát az utca képét is. Befordultál jobbra egy sikátorba, aminek a másik végén apró teret értél el, közepén szökőkút állt víztelenül, mert már közeledett a tél. A tér másik oldalán egy kicsiny bolt előtt álldogált egy ember kalapban és öltönyben. Pipázott és mogorván nézett maga elé: úgy festett, mint aki egy évszázaddal ezelőtti regényből maradt itt, s abban is inkább valami negatív mellékszereplő lehetett volna inkább: mondjuk egy matróz vagy egy kocsmatöltelék. Te legalább is így képzelted el, ahogy keresztülvágtál a téren, s szemed sarkából láttad, hogy a kalapja karimája alól az idegen tekintetével követte lépteidet. Még a sarkon túl is úgy érezted, mintha szemei a hátad közepét bámulnák, csaknem átszúrva azt.

Végre elérted a címet, melyet ellenőriztél is egy eddig zsebedben tartott cédulán: egy piros ház, szürke kapuval, a falat ezüstös festéssel cirádák díszítették. Mielőtt a kapuhoz léptél volna, az utca túl oldaláról szemlélted egy darabig a mintát. Aztán a kapu mellett megnyomtad a csengőt: hallottad a berregését valahonnan a házból. Néhány perccel később már bent álltál egy előszobában, s a kabátodat, cipődet vetted le – ekkor fogtad fel végre, hogy megérkeztél. Itt vagy. Nem egészen tudod, még, hogy ez mit is jelent, de azt már sejted, hogy valami bizonytalanságnak és határozatlanságnak vége van. Elérted a célt. Legalább azt, ahová legutóbb indultál. Ismerős arc fogad, s látod, hogy örül neked, de mindez még kicsit szokatlan, hiszen az elmúlt hónapok az utazásról szóltak, rengeteg idegennel és fura szokatlan hellyel, melyekről csak egyet tudhattál biztosan, hogy sem nem a magad mögött hagyott élet szereplői és színterei, sem nem az új kezdet elemei, csak valami köztes állapot mozaikdarabjai, vagy egy-egy lépcsőfok valamihez, amit eddig legfeljebb csak részben ismertél, noha vágytál már rá nagyon.

Magadba szívod a lakás minden illatát, szívedben elraktározod a képeket, amik eléd tárulnak: a szobák fényét, az ablakokon túl látszó kertet,  a bútorok formáját, a színeket. Valahol mindez ismerős, hiszen már sokszor elképzelted, mégis új és ismeretlen. Egy valami nem az: ő maga, aki várt téged, aki most itt van, s fogad, s akinek lassan kezded felfogni a szavait is, s tudod, hogy csak arra várt, hogy végre megérkezz, s elfoglald a helyet, melyet neked és kedved szerint készített. Asztalhoz ülsz, ételt kapsz, s egyre jobban érzed és érted, hogy tényleg hazaértél. Nem abba az otthonba, amit eddig annak hittél, s ami ennek ellenére mégis annyi kényelmetlenséget és fájdalmat okozott neked, hanem egy olyan helyre, ahol megtalálhatod a jövőt és benne magadat. S tudod, hogy a következő napok, hetek vagy ki tudja mennyi idő mind ezzel fog eltelni.

Minden időben

Fázik a hajnal a ködbe ragadva, de fordul az óra
Ébred az ég és átmelegít: csak reggeli forma
Szedjük elő most télikabátunk hogy melegítse
szívünk minden rejtett sarkát így szelidítve

Álljon előtted múltkori példa mi akkor erős volt
szálljon a kedved vissza az égbe hol érzed a jobb kort
Színes a másnap míg ragyogása titkos igéret
szürkül a fénye azonnal, ahogy majd végre eléred.

Tiszta a terv és érzed a kedvet tenni amit kell
fogva se tarthat most a világod vágyrebegéssel
Botlik a lábad mégis előrébb hajt ma a lélek
így alakítod szíved a szóra mit hisz a télnek.