2008. március 23., vasárnap

Mutatóban

Aki eltévedt, az miért sír még mindig? Nem mondta neki senki, hogy van még egy mondat a fogaink között, amit én is ismerek, de mondani még nem tudtam, nem volt rá megfelelő pillanat. Nagyon félek, hogy te is odakerülsz, ahol a lelket a szagáról ismerik fel a vadállatok. Kitépek egy hangot a földből, majd szépen melléteszek egy másikat: így lesz az én csokrom, neked készítem, hogy kalapod mellé tűzd, s attól legyél boldog.
Egyszer kaptam egy üzenetet. Olvastam. S hirtelen magam előtt láttam mindent, amit próbára tettem már valaha a szívemben. Nem volt teljesen tiszta a kép, de egyre jobban láttam mindent: az eget, a hangokat, a színeket, miket kettétépett egy folyékony gondolat, ami lecsöppent agyamból, s torkomon csordogálva tűnt el valahol: egy helyen, amit ismerünk, de nem szeretünk róla beszélni…
Vicceket akarsz mesélni? Én azt is meghallgatom, csak ne kérd soha, hogy nevessek, mert valahol elvesztettem azt, ami ehhez kell: egy arcot. Bár tulajdonképpen pontosan tudom, hol van, s mondhatom, nincs rossz helyen: éppen te őrzöd, s éppen most kapsz belőle egy újabb részletet, s ezt is elteszed hatalmas archívumodba, amit már évek óta gyűjtögethetsz: valamikor talán teljesen összeáll, addig meg végzem a dolgom.
Ja, és a vicc? Tényleg nem érted? Pedig nem olyan nehéz: csak négy betű a kulcsa. Válaszd ki a megfelelőket, s helyettesítsd be a neked tetsző helyre! Én meg várom, hogy eláruld, hogy te mire gondoltál, de ne is álmodj róla, hogy én megmondom: az nem lenne jó megoldás a részemről, mert túlontúl kézenfekvő, s ezért nem elég stílusos; ha te is érted, mire gondolok…
Mutatóban élünk mindannyian.

2008. március 18., kedd

Szendvics-zene

Prágában kávét ittam, s nem voltam egyedül. Egy régi ismerős ült velem szemben, s Valaki a sarokban ült mögöttem. Persze nem mondhattam semmit, mert nem tudok úgy beszélni, ha nem vagyok egyedül. Valaki a szemhéjamon kopogott, s éjjel egy csomag friss levegőt vettem magamhoz, hogy betöltsem a bennem tátongó űrt, amit agyamtól kaptam, nem is olyan rég.
Amikor a házak visszhangozták léptemet, felvillant bennem néhány mondat, s nem tudtam tőle szabadulni. Aki nem érti mi ez, annak nem tudok semmit mondani. Valaki súgta nekem ezt még egy hete:
Én nem hagytam semmit magára: csak úgy maradt. Én nem néztem semmit, csak maguk mutatták meg, a tárgyak, magukat. Én nem tudtam semmit, csak tudatom táplálkozott információkkal. Én nem mondtam semmit: csak szavak folytak ki a számon, s eltalálva megsebeztek téged. Én nem hallottam semmit: hangok úsztak fülemen át szívembe, hogy a kamrák falán visszaverődve öntözzék meg szememet. Én nem éreztem semmit, csak szaggatott vonalak húztak elő belőlem fehérlapnyi darabokat, s nem kaptam semmit vissza.
Valami vár itt, s nem találom meg igazából sehol, pedig biztosan errefelé van, mert utoljára is pont itt találtam rá; az igazi baj persze, hogy nem tudom, mit keresek. Talán virágokat? Vagy egy kékszárnyú angyalt, aki visszavisz a múlt közepébe. Oda, ahol még minden egyben volt, s nem tudtunk semmi újat mondani, csak a hangok zaját tükröztük arcunkon. Mondd, hová megyünk? Vezet minket valaki? Vagy egyenesen Valaki? S az autónk soha nem fog felszállni? Repülni is olyan szép…
A hajóm már éppen indul, mennem kell: találkozunk, ha már nem lesz ma a holnap…

2008. március 10., hétfő

Fa-kotta boldog dallamai

Már megint az az üres koppanás, ami semmit nem mond el, csak sértően, s bántóan zavarja fel az emberi idegeket. Valahonnan előjöhetne már egy megoldó mosoly, mert a tavasz is csak három hónap, s a nyárban izzad az ember arcizma is. Egy felfedezés, vagy valaki álarcledobása segíthetne a roskadó halogatásnak idebenn. Legalább nem volna a robbanás minden percben olyan fenyegető közelségben.
Már alszik minden hang, de mégis van egy döbögés, ami tovább szól. Tudom azt is, hogy honnan ered, s hálámat nem is vagyok képes eléggé kifejezni, hiszen sosem tudom meg a mai eszemmel, hogy milyen lenne, ha ez nem volna. Akkor már nincs semmi, amit eszemmel felfoghatnék… Szóval az igazi lényeg megint rejtve marad, mint annyi mindenben, amivel az ember elméje foglalkozni kezd.
Egyszer mondtam egy angyalnak, hogy vigyen el engem a hátán a rengetegbe. Nem akarta, s végül nem is vitt el odáig, de együtt megközelítettük, s megnézhettem a határát: már az is annyira felfoghatatlan volt, s annyira megragadóan szép, hogy valószínűleg sosem fogom elfelejteni.
Valami fáradtság ült most mellém, s átkarolja vállamat. Érzem, ahogy arcomba susog, de én még nem hagyhatom magam, hiszen vár a világ, s tombol a kinti hang: nem hagyhatom magára a fákat, amiket még nem is láttam. Ha ismerhetném őket, már mennyivel könnyebb helyzetem volna: nem ülnék itt, ha megtaláltam volna a tökéletes ágat…
Tudod, hogy mindennek a mélyén egy hatalmas gyökér él, s mozgatja mindezt? Téged is. Egy fordított gyökér, mely az égben ered, s a világnak szállítja a nedveket, hogy élete legyen. Egy cseppje vagy te is, s én is. Oldalán végigcsurogva érkeztünk erre a világra, hogy elérve erőnk végét egyszer majd visszacsurdogáljunk: így leszünk tápláléka a jövőnek.
S kopog. Ki az? Valaki? Nem, ő ma nem jön, mert ma a fáké a terep. Majd talán holnap, vagy holnapután újra találkozunk vele is. Addig kipihenheti a múlt hét fáradalmait, s felkészülhet egy újabb harcra, vagy új örömre, csodára, ami jön…
Ismeretlen ismerős dalok szólnak, s én már itt sem vagyok.

2008. március 8., szombat

Valaki-távirat

Mondd, miért van mindig ez velem? Ami jó, érdekel, kiderül, hogy nem is. Persze lehet, hogy másként kéne felfogni a dolgokat…
S a labirintus olyan sötét, az idegenvezető meg régen eltűnt: neked kell fellelni valamit, ami támpont lehet. Én nem tudok neked semmit mondani, s amit meg tudnék, nem érne semmit. Valami megint kiesett a füstös arcból, s nem tudjuk visszatenni: lyuk marad a helyén. Pedig feltettem egy számra mindent, de nem sikerülhet az ilyesmi, ha nincs bennünk elég spiritusz (igyak még?)
Szaladtunk, s nem tudtam tartani a tempót, vagy csak előre futottam, s azért vesztettem el. Ezt már nehéz lenne megmondani: tenni kell tovább a dolgainkat, a megoldás csak ebben rejlik.
Valaki a virágok között botorkál. Margaréták közé heveredik a fűre, s hosszan nézi őket. Beszél. Hallom a hangját. Válaszolsz? Távirati rövidség. A rét magával ragadja. Emelkedik. Nem jöhet vissza már. Holnap sem. Nem én vagyok. Valaki sír, s a rét vigasztalja. Boldogságmámor, virágidő, napharang, pattintás és olvadás. Stop.
Miért is volt minden olyan érdekes: a margaréta is elhervad. Kiszívták a vérét, vagy mi lett vele?
Szóval minden pillanatban meg kell gondolnod magad. Én is láttalak? Vagy csak tudom, hogy ki Valaki? Én nem ismerem, de ettől még ő ismerhet engem, hiszen annyi van. Mennyi? Mind. Ha érted, tedd fel a kezed! Vagy dobd el a kalapod, vagy egyenest a lelked! Ne beszélj csúnyán!
Nyafogni, azt persze tudsz!

2008. március 7., péntek

Foszlott-feslett

Egy pillanatra azt hittem, hogy valami értelmet tulajdoníthatok a lelki hangoknak, de a pillanat elmúlt, s nem maradt semmi, csak kis zúgás a fülben.
Tényleg voltam benne a fényben, csak éppen nem látszott annyira vonzónak, amennyire te mondtad egykor. Úsztam. S testem körül homok csöpögött. Valami nincs rendjén?
Mikor gondolok a múltra, nem jut eszembe, hogy én is neked mondtam el a jövőt, ami azóta eljött. A reggel megölte a holnapot, ami aztán az estével már tegnap lett...
Mindig gondoltam, hogy valaki itt áll a hátam mögött, de sosem hittem volna, hogy a leheletét a vállamon fogom érezni, s pláne nem, hogy meghallom a szívdobogását: hívott - el is mennék, s talán valamikor meg is teszem, de most még minden csillagot le kell rajzolnom, s ez hatalmas munka, nem érek rá holmi szívdobogásokkal foglalkozni. Vagy igen?
Voltam a nyár háta mögött is, s onnan sokkal szebb. Persze mindennel így van ez... Aztán hogy mi az igaz belőle azt nem tudhatjuk sem előre sem utólag, mert maga az igazság olyan, amit teljességgel tudnunk ezen állapotban nem adatott meg...
Te miért nem jöttél velem? Álltál a járdán, s nézted a futóbolondokat. Kérleltelek, de neked több kellett, én meg persze nem mondhattam semmit. El is jöttem. Te még mindig ott állsz?
A járdaszegély kopik, s roskad a porba, mi meg nem ülhetünk a szélére, mert leszakad. Ne lépj a peremre! A pengeél felhasít, s ki zuhanhat belőled egy darab, mely később pedig hiányozni fog. Most nem érted, de én már láttam hiányos lelket: borzalmas látvány; ahogy tátong az óriás lik.
Ártatlanok, ne sírjatok értem, mert nem tettem semmit, s senki vagyok - PaprikaJancsikalap...
Zuhanyozz, mert nem folyik a szó, s nem is tudhatod, hogy meddig van egyáltalán még módod.
Most jut eszembe, mikor láttad utoljára a Holdat? Gondolsz-e rá eleget? Pedig mindig ott van, ha nem látod, akkor is. S figyel rád. Ha meg éhes vagy fénysugárkiflit töm szádba, mert úgy szeret. Talán te is etted már...

2008. március 6., csütörtök

Pottyantott

Valaki nem mondta meg, hogy miért van ott, s nekem nem adott senki olyan képeket, amik visszabeszélnek. Valaki tényleg eljött, de vannak, akik színeket látnak: a piros mindenkinek eszébejut, de inkább kék a szív... Persze nem mondtam, hogy minden teljesen megfelel a pillanat által megadott örömteli hangáradatnak, ez csak amolyan vattába csavart ízlésficam, amit mindenki maga elé képzelhet, de kipróbálni nem kell, s nem is lehet.
Nem tudok ellenállni, s ha valami van, az csak általunk lehet mindenki számára világos, de nem hiszem, hogy valamiféle hősök, vagy próféták lennénk, csak ismerünk valamit, amit te is ismerhetsz (s tulajdonképpen ismersz is), de biztosan egy másik oldalról a miénk, így aztán nem hiszem, hogy valaha is összetalálkoznának mondataink végei egy pacsira.
Valami lepottyant, s te megtalálod.

Kezdés

Hogy miért "Mennyi"? Gondolom, ez lesz az első kérdésed... Nem tudom magam sem: tetszett... De az egész olyan esetleges, lehet hogy holnapután elegem lesz, s kidobom az egészet, vagy mit tudom én... Szóval mennyi... s meglátjuk, hogy tényleg hogyan, miként. Valószínű, hogy nem leszek rendszeres, aztán: elsősorban nem történeteket szeretnék leírni, inkább csak amolyan rezonanciák lesznek, de az is lehet, hogy nem, s lehet, hogy néha elmesélek valami érdekeset. Szóval majd meglátjuk, ez most amolyan kísérlet...
Uff!