A téli napsütés áterőlködött az ablak poros üvegén, s halvány fénnyel simogatta meg az üres kocsmai asztalokat. A hely kihalt volt, s már-már elhagyatott. Egy falióra kitartó ketyegése halkan átszűrődött a szomszéd szobából, de egyébként semmi nesz. Az üres teremben lágy félhomály ölelt körül minden tárgyat: az egyszerű asztalokat és székeket, egy ottfelejtett poharat és egy poros zongorát.
Ketten álltak az egyik asztal mellett. Csendesen tanécstalanul. Egy fiatal nő és egy férfi…
Nyílt az ajtó, s végre megjött a tulaj.
– Oh, elnézést kérek, csak át kellett ugranom a szomszédos boltba, de foglaljanak helyet nyugodtan, máris kapcsolom a villanyt… Mit parancsolnak? – sietve beszélt, közben lámpát gyújtott, s sürgött-forgott csendes vendégei körül, akik továbbra is álltak zavartan, majd végre levették kabátjaikat és leültek. A férfi halkan rendelt:
– Két kávét kérünk.
– Értem, két kávé. Rendben, máris hozom… – sietett el az egy fős személyzet a pult felé, amely előbukkant a lámpa fényében a fal mellett.
A vendégek az asztalnál csendesen ültek. A lány felemelte kávéscsészéjét, s kevéskét kortyolt a forró italból. Szép volt és fiatal: boldog is lehetett volna.
Mióta bejöttek, még nem szólalt meg… Valami különleges titokzatosság lebegte körül e hallgatag vendégeket, valami rejtelmes és félelmetes volt a tekintetükben. És a csönd úgy fonta körbe asztalukat, mint a pók a legyet: nyálkás, lerázhatatlan némaság.
A lány csendesen így szólt:
– Nem lehet.
A férfi lesütötte szemeit, s tovább hallgatott. Újra megszólalt a nő:
– Múlt héten láttad Ritát a téren, ha akkor megkérdezted volna, most minden másként lenne, de ma már csak a pillanatnyi csönd tekint vissza ránk a temetőben.
– Mi lesz a házzal? – kérdezte a férfi.
– Talán kiadjuk, vagy találunk rá vevőt, de én nem maradhatok ott ezután. Nem szeretném, ha minden pillanatban a vér gondolata kacagna körülöttem.
– Nem lett volna szabad elengednem Ritát… – szólt a férfi.
Csönd.
Sötétedik odakint…
– Szerettem – mondja végül a férfi alig hallhatóan.
– Mindnyájan szerettük – teszi hozzá a nő is.
Hosszú csönd.
A férfi fizetett, majd menni készültek. Miután az ajtón kiléptek, utánuk lestem, s láttam, hogy elmenőben harsányan nevetnek, s az utca végén egy fiatal lány várt rájuk.
Én pedig – míg azon tűnődtem, mennyire nem értünk semmit – végre leülhettem…
