Leuo pong

Il nut giton fe gonro myni
Nemurro pie keston birni
Leuo pong leuo pong
Mitre kolli kunrowong

Hel kintre gogre bento karro
Masnikto pjinta gonro warro
Leuo pong leuo pong
Jakli nango intuwong

Mij kanrot ikrisz jukto kongi
Hjatto palkri pengrowongi
Leuo pong leuo pong
Mantcsu hinty kunrowong

Okle munrot leuo pongu
Minhku karret mitre kollu
Leuo pong leuo pong
Pongu lei leuo pong

Eső után ablakok

Esik. A vízcseppek az ablakon csurognak le. Vidám gyerekek csúsznak így havas domboldalon, csakhogy az eső mégsem annyira vidám.

Hát hová tűnt a bögrék csöndje? S az italok zajgó mámora hogyan veszhetett el? Sápadt vélemények ballagnak magányosan az ázott utcákon: nem látnak semmit, amivel egyetértve meghatározhatnák magukat. Céltalanul csoszognak a csendes utcán, mint a vízbe hullott gondolatok parti halai. A gyertya lángja visszafogottan ég a bizonytalan vélemények asztalain: nem akarja hivalkodó magabiztossággal megbántani őket.

Asztal a széken túl, a lámpafény körbeölelte az éjjel, nem is gondol semmi másra, s tiszta minden, mint a kétely. A vattacukor nem pihen most a fejben: mindent beszív, hátha jó lesz. Nem látjuk már semmi hasznát: sehol sincs nesz.

Ismered az arcunkat? Sápadt, mert elbizonytalanodtunk. Nincs bennünk semmi biztos, csak talán maga a kétely. Ha lehet, adj nekünk valamit. Valamit, ami elindíthat egy irányba. A többi már a mi dolgunk: szavainkat léptek gyanánt egymás után rakni, hogy a kitűzött irányba haladjunk előre.

Sínek kellenének. Azok mindig visznek valahová. A végtelenbe tartó vakvágányok között csak találnánk valami kézzelfoghatót…

Fényes ablak a tiszta házon. Kényes élet a páros álmon. A rakéta indulásra készen. Szálljunk fel ma kéz a kézben. Órák ketyegnek mindkettőnkben: a visszaszámlálás is véget ér majd, s addig élnünk kell – ha érted.

Nekem nem lehet megmutatni a világot: magam akarom látni, s megmutatni másnak. Neked. De nem talállak. Bújócskát játszol, mint egy gyerek. Bennem meg szétfoszlik lassan minden keret. Szemüveg a porban. Törött. A Seholból jövök. S a Sohába megyek. Te ismered, hát nyújtsd kezed!

Visszarántasz, mint egy orsó. Nem tudom, de látom. Nem értem, de hallom. Kimondom és szétbontom. Palackba zárom, ha úgy akarom.

Tankok pattognak a képzelet kockakövén, mint valami labda. Hová lett az értelem? Lenyelte a gyertya lángja, vagy elveszett a sűrű füstben?

Nyissatok ablakot!

Nyissatok…

Első gondolatok

Elkezdődött hát. Úgy siklottunk át az egyik pillanatból a másikba, hogy semmit nem vettünk észre. Persze ebben nincsen semmi meglepő. A pillanatok közötti mindig így siklunk át. A határt észrevenni talán nem is lehet. Pedig nem lenne rossz.

Tűz ég a szívedben. Vigyázz, hogy ki ne aludjon! A zene éppen a pillanat határán szólalt meg. Mert a zene az egyetlen, ami képes ilyesmire. A zenében még meg lehet találni a határt két pillanat között: ezért okoz örömet, mert megsejtet valamit a boldogsághoz vezető útból.

Tekintetünk pislákoló hangokat formáz a fény játékára: látjuk az elénk táruló csodavilágot. S a hangzavar sem bánt egyáltalán: nem olyan erős, hogy elnyomja bennünk a látás ritmusát. Kit érdekelnek a robbanó villanások az éjszakában? Nincs okunk azt hinni, hogy ez a kezdet éppen a vég lenne. Tehát semmi sem ad magyarázatot semmire…

Ideje van az ünnepnek, s ideje a szürke napoknak is. Leülni, felállni. Minden perc a maga idejében jön el. Azt hiszem, ezt nem kell magyarázni…