Kabát és repülő

Egy áldott napon keresztül csak ült ugyanazon a széken. Valaki figyelte, de Ő nem igazán törődött vele. Ott volt ugyanis a közelben az a régen lesett alak: piros kabátja (ha lehet egy valaha-volt, mára már csak színében, s szakadt formájában nyomokban felismerhető holmit kabátnak nevezni) messziről világított mindenfelé az utcán, amerre járt. Ő volt az, kétség nem fér hozzá. Ő volt Piroska. Na nem a mesebeli. Nem. Csak mindenki így hívja őt a városban, gondolom piros volt-kabátja alapján… Piroska a város szélén „lakik” egy kiszuperált teherautó-plató és egy sufniról származó palatető alatt. Ahhoz képest, hogy milyen szegényes, mégis egész takaros a kis kunyhója. Rendszerint feldíszíti virágokkal, miket a réten szed. Télen pedig színes rongyok, valamikor ruhák maradékai teszik látványossá házikóját. Mindenki ismeri. A múltkor például láttam, amint éppen Valakivel beszélgetett a Fő téren: élénk vitát folytathattak, mert Valaki heves karmozdulatokkal kísérte magyarázatát, s lelkesedésében majdnem olyan piros volt az arca, mint Piroska kabátja. Mondhatni kabát-arca volt épp Valakinek, s a kabát egyik zsebéből szavakat vett elő, hogy Piroskának adja át őket, miközben a kabát gombjait körbe-körbe forgatta…
Hát most is épp e Piroskát nézte azon a széken ülve Ő. Egésznap fel sem kelt. Csak figyelt, s olvasott a tér házainak ablakaiból. Azt olvasta, hogy mindenki repülőkre száll. Messzi útra indulnak, fel akarják fedezni a város párját. Ugyanis minden városnak van egy párja a világon valahol. A gépet Valaki vezette, s Piroska az első osztályon utazott. De ott volt mindenki más is: Szakadtcipős rögtön mögötte ült, mellette az időjós, nem messze a boltos, mögöttük ott ült Lüktetés s épp Motyogással beszélgetett. Végtére is muzsikus lévén jó a hallása, még Motyogást is egészen jól megértette… Ott voltak hát mind, akiket ismerünk, vagy találkozhatunk velük még. A gép magasan szállt, s jó hangulatban telt az út… Azonban ennél többet már nem tudott Ő kiolvasni az ablakokból, mert este lettek, s a házakban lámpákat gyújtottak s ezzel felnyitották az ablakok szemét: észrevehették volna, hogy Ő olvas belőlük.
Olvassunk egy ablakkönyvet mi is – gondolta Valaki otthon lefekvéskor, s levett a polcról egy képeskönyvet…

Telefonszám-ballada

Virághavazás, vagy amolyan igazi vizes eső? Ha már lehet választani, akkor inkább az első. De a minap mindkettőből kijutott nekem. Az erdő mégis gyönyörűen harsogott a zöldektől, s amikor a nap is rávetett egy pillantást, visszatükröződött a szemem fénye a száradó cseppeken. Falevélmeséket hallgathattam, s láttam úszni a levegőben a madarak hangját.
A történet amúgy végtelenül egyszerű: éppen annyira, amennyire a helyszín kuszán bonyolult és levelekben, ágakban gazdag.
Valaki végig ott volt. A hátam mögött jött, s néha vállamra tette a kezét. S csöpögött az eső: hajamból szemembe folyt a víz, mindenem nyirkos, vagy egyenesen nedves volt. Rá kellet döbbennem, hogy szeretem az életem. Akkor is, ha nem annyira egyszerű, vagy nincs éppen minden mondat végén ott a maga pontja. Tulajdonképpen még a szerteszakadt, s porrá hullt mondatrongyokat is szeretem, mindenre jók: bármi lehet belőlük, amolyan instant mondatok; csak egy kis gondolatot kell hozzájuk önteni víz gyanánt, hogy a porból újra összeálljanak egész, s kézzelfogható mondattá. A mondatporoknál már csak a szóködöket, s a dallamcseppeket szeretem jobban. Ezek között szívesen turkálok naphosszat is, ha van rá időm, mert annyi érdekeset lelhet az ember. Épp az imént is elmélyedtem e kutakodásban, s találtam is néhány darabot, melyet igyekszem eltenni, hátha jó lesz még valamire…
Cseresznye, meggy, alma – nem látom a szátok előtt az élet magvait. Hol vannak a reggeli tépettségek? Ki rejtette el a honnan-t és a hová-t? Valaki, nálad vannak? Adj választ a kérdésekre, ha már itt állsz a hátam mögött! Csak egy lépés kell még, s összeütközünk.
Telefonszámok között úsztam az éjjel. Holnap ébren nézem a vonalat.

Ketyegtetés

A fűben fekve, hasamon a könyv, így aludtam. S a virágzó almafát döngő méhek lepik el. Messze hasítóan száll a szélben a virágillat, elmémbe hatol, s visszapattan, hogy szívem egy szegletében landoljon. S fekszem a fűben, minden annyira egyszerű, hogy az már talán túlzás is, talán nem is igaz, csak olyan hevesen, s élénken képzelem magam elé, hogy magam is elhiszem. Valaki, mondd meg mi az igazság!
S a peron fekszem, s álmodom, hogy vagyok, hogy reggeli fények között táncol a szemem, s a hangok csillogása pattan le a fényesre törölgetett hangszer oldaláról. Ennyit tudok adni, mert nekem sincs több. Virágok, s hangok. De ha kéred, megkaphatod. Nem kell hozzá semmit tenned, éppen csak a kezedet nyújtsd ki! S akkor leveszem hátamról a kis csomagot, amiben magamat hordom, s a felét neked adom, hogy ne legyek egyedül. S ha akarod, én is viszem tenmagad egyik felét: talán éppen ez az, ami az én csomagomból hiányzik…
Valaki velem szemben ücsörgött a túlparton. Nézte a kacsákat, a horgászokat, a virágzó almafát, az ideges hangya-embereket; s találgatta, kinek hol lehet az otthont jelentő bolya… Ő megtalálta a sajátját: ott ült a parton, s övé volt az egész sziget: ki ment volna oda zavarni? Talán én, ha lett volna egy csónakom, de nem volt, tehát én sem háborgattam (úgysem tehettem volna sokat…)
Mindez persze csak amolyan kétbalkezes levélhánytorgatás, ha valami hasznosat, vagy izgalmasat szeretnél kapni, ami még ér is valamit, akkor inkább nézz be egy másik alkalommal, amikor nem leszek éppen itt… Hátha akkor megtalálod, amit keresel.
Most pedig tedd fel a kedvenc lemezem, s adj egy pohár vizet: el szeretnék menekülni a tévedés mámorába, ahol nem tudja senki, hogy merre van a fent és a lent, s éppen ezért nem is érheti ott semmi baj az arra járót…
Óraketyegésre libben a lámpafény.

Célgyűrű-utazás

Csavarogj! Menj el innen! Indulj neki a világnak anélkül, hogy tudnád, merre fogsz menni, s jutsz-e valahova egyáltalán – valami ilyet tanácsolt Valakinek egy eddig ismeretlen szakadtcipős figura az utcán. Persze várható volt, hogy előbb-utóbb ő is feltűnik a színen, hiszen mindig itt ólálkodik a környéken. Tulajdonképpen az a meglepő, hogy eddig még nem szólt bele a történetbe, de most megjött ő is…
A kérdés tehát adott: Valaki vajon elindul-e? Vajon enged-e a csábításnak, s otthagyva minden régi megszokottat: a dalházakat, a fűarcokat, a mondatporokat és a szomszédokat, elmegy-e, hogy „nekivágjon az ismeretlennek” – ahogy mondani szokás…
Valaki gondolkodóba esett. Kezdetnek talán az is megtenné, ha elérne néhány régebben kitűzött, s valójában nem túl elérhetetlen úti célt: beszélgetés egy baráttal, zene a parkban, versek egy könyvbe, dalok az elmékben – effélék jártak Valaki fejében.
Virágos mezőket látni mindenütt. Reggeli egy padon – mindenki ismeri. Mi az igazi változás? Miért különleges, ha valaki nekiindul, hogy maga járjon az úton? Talán éppen az a világ-tágasság, ami e szűk szóba szorult: „maga”? Végül is, eddig mindent az „együtt” jegyében tett, s ha most mások a fejébe látnának, nem egészen tudnának eligazodni az ott tanyát vert csodaképeken (madarak százainak fészke…).
Valaki még nem indult el, de kezében van már a kapukulcs, s ott van a zsebében az első úti célhoz szükséges néhány papír fecni: jegyek, címek, pénzek. Kockák és füvek, amiket másnak adunk, s amiket mástól kapunk, ha megyünk, s ha jövünk. De még tétovázik: valami hiányérzet motoszkál a füle mögött. Talán a biztonságérzet nevű tengerjáró kapott valahol léket? Vagy a mindennapok szokott ritmusa csalogatja apróságokkal? Virágok, képek, falak, arcok, hangok és szavak – mind fegyverek lehetnek az indulást akadályozni kívánó szürke „szokás” kezében…
Valaki az ajtóban áll: kezében a kalap, hátán kis csomagja. Várja, hogy… elinduljon.

Arcok a fűben

És a bokrok alatt zajlik az élet: mozog a fű és az avar között egy teljes, ám apró világ. Minden élet az avarban, a fű között kezdődik. Egyik ott is marad, másik kibuggyanva, felfelé törekedve előbukkan, hogy részt vegyen egy olyan világban, ami szintén egy nagyobb világ apróbb része. (Tudsz követni?)
Néztem a csillagok fénye alatt a bogarak lábait, s magamat láttam viszont. Tükör van beépítve minden kis bogárba. Nagy munka lehetett a sok apró testbe ezer meg ezer tükröt elhelyezni. Nem is akárki tette ezt meg: csak Egyvalaki képes erre…
Aztán történt valami érdekes: szembetalálkoztam egy arccal. Igen ott a fűben. Látszólag teljesen gazdátlanul hevert ott a földön, s igazából még mindig nem tudom, hogy hova is tartozott. Azonban felfedeztem tőle nem messze még egy arcot. Aztán egy harmadikat, egy negyediket és így tovább: rá kellett döbbennem, hogy tele van arcokkal a fű. Talán az előttem arra jártak ottfelejtett személyiség-kisugárzásaiból álltak össze. Talán utánam is marad ott egy arc, ami most még halovány, hisz csak egyszer jártam arra; de minden visszatérésem után egyre élesebb, s láthatóbb lesz majd. Aztán évek múlva egyszer valaki észreveszi ott a fűben egy valaha volt ember arcát, amit lehet, hogy felismer, s lehet, hogy azonosíthatatlannak tart majd, vagy egyenesen sosem létezettnek, s őt is gondolkodóba ejti majd a látott arc. Olyannyira, hogy arca neki is ott marad a fűben. Ezen arcnak az én arcom lesz az apja, s az általam látott arcok a nagyszülei: így áll össze ez a fűbeli arc-családfa, amiben mindenki kap egy kis helyet: ha nagyon halványan is, de mindenkinek ott van az arca a fűben.
Mártsuk együtt fűbe a kezünk, s merítsünk magunknak egy-egy szép arcot onnan! Vigyük haza, tűzzük ki szívünk falára, hogy minden reggel látványát elaltatva ébredjünk fel!

Boldog születéshónapot

A porba hullnak a szavak, amiket most agyam felé küldesz: már nem vagyok itt, csak elfoglalok egy embernyi teret előled, hogy ne érjen úgy a fény, s ne támadhasson meg semmi hang, ami el is juthat szívembe, de nem ma. Nyakamban lóg a kérdések gombja. Ha sikerülne megtalálnom a kabátot, amiről leesett, és visszavarrnám, nem volna többé senkinek sem gondja, mert minden kétely eloszlana örökre.
Letéptem minden betűt, ami elém szaladt, hogy szemem bökje ki, s megpiszkálja az orrom, az agyam, hogy valamit meg is értsek abból, ami elém kerül.
Egy mondat dobog agyamon: tegnap még itt volt, ma miért megy el?
S nem ültem ma kint az utcán, mert félbetört az ég kéke, hogy maradjak benn a szék mögött, ahol nem érhet semmi, ami lecsöpögne Április néném fodros-bodros fergeteg zavaros ruhájáról. Én is ennek a ruhának egy fodrából pottyantam ki: leugrottam egy bomló rügyről pont a legmegfelelőbb pillanatban ahhoz, hogy elkezdjek valamit, aminek csodásan nagyszabású befejezését remélem…
Itt vagyok tehát. A megszakadt időben valahol idegenben voltam, hogy eltöltsem a lyukas idő adta üres pillanatokat valamivel, ami nem pihentet, de értelme van, s legalább más kap általa valamit, így persze én is…
Holnap majd visszakapom az esélyeket. Én is oda megyek, s magamra teszem az új kabátgombot: még mindig a kérdések gombja ez, de új oldalát mutatja: a kérdések válaszok is lehetnek egy másik kérdésre, ha ügyesen használjuk őket. Te hogyan használod a kérdéseid? Én kérdezek, de válaszolni majd másvalaki fog, mert nem mondhatok semmit: nyelvem elbénult, s nem tud mozdulni.
Épp ilyen bolond most minden: egyik pillanat az enyém, másik a tied. Az egyiket én szeretem, a másikat te. Persze én igazából szeretem mindegyiket, hisz én az esőt is várom: virágeső…
Engedd meg tehát nekem, hogy egy jó kívánságot adjak át: Boldog Áprilist Kívánok Mindenkinek!