Filmeket forgat az elme bennünk. Az én filmem fekete-fehér. Hangosfilm, de alig értheted a szövegét, mert már elöregedett. Viszont a képek magukért beszélnek, s úgyis az a fontos.
Óriási bögre kávé van egy törpe kezében: a szivárvány aránytalanságának egyeduralma lépett be a tükörvilágba. Húrokat feszít majdnem pattanásig a tegnapi lámpák fénytelen csöndje. El nem olvadó jégkockát nyalogat benned a vágy. Semmi nem olyan egyértelmű, mint amilyen hihetetlennek tűnt akár csak egy fél órával ezelőtt.
Ki fog idézetet adni a kezembe, ha nem tudok új mondatokat varrni a meglévő szavakból? A gyertya lángja visszaköszön a tükörből: mosolyogva integet, mint egy törpe apró lámpással a kezében. Én nem mondhatok lassan semmi többet.
Még néhány mondat, s az idő elnémítja bennem az ez évi mondatokat. Megszűnik az idei énem, s átlépünk a jövőbe. Így teszünk minden pillanatban, de néha különleges jelentőséget tulajdonítunk e jelenségnek.
Virágok kiáltoznak a téllel szemben, mintha hangjukkal bármit elérhetnének. Vicc…
A papírok újra sírni kezdenek a tollak nyomán, s megindul az élettelen ritmus szívdobogása: vagyunk. Még. Most. Még?
Sajtot szel magának a szakállas idő, hogy bekapja, s elégedetten dőlhessen hátra fotelében, amit maga koptatott el.
Elfogyott a lap: erre a kis időre elnémulok, hogy jövőre folytassam…
Talpalatnyi éjszakai félhomály bukkan elő a ködből. Mindannyian egy pózba merevedve állunk a pillanatnyi felbukkanás erejéig. Most vesz minket szemügyre az Idegen: nem szabad hát mozdulnunk. Mint a szobrok, állunk. Mindenki abba a mozdulatba merevedve, amit éppen végzett a váratlan (és viszonylagos) kivilágosodás előtt. Te például éppen fél lábon állsz, jobb kezeddel a bal füledet fogod, bal kezedet pedig előre tartod vízszintesen, közben fél szemed csukva. Én éppen fél térden állok, jobb kezem a hajamba túr, bal kezem pedig az orromat fogja.
Melletted valaki egy piruettbe fagyott bele, másutt pedig egy vívó párost látni: egyikük épp szúrna, de a másik ügyesen hárít. Csakhogy mozdulatlanok mindketten.
Az idegen alaposan megvizsgál mindannyiunkat, amíg láthat. Szeretne minden részletet apróra megjegyezni, hogy később fel tudja idézni. Ugyanis néhány perc múlva teljesen világos lesz, s neki meg kell próbálnia visszaállítani minket az előbbi pozitúrába…
Az idegen egyébként messziről jött. Különleges, ám nagyon szép ruhát visel. Valami ismeretlen nyelven beszél (ha néha, hangosan gondolkodva megszólal, magamagának). Tekintete fürkészve néz minket, s nem téveszt szem elől egyetlen részletet sem.
Vajon honnan jött? Ruhája alapján ázsiainak gondolnám, de sem nyelve, sem a megjelenése nem erre utal. Magas, vörös hajú és nagyon erős alkatú. Szeme kék, s mélyen ülő. Az imént épp megszólalt. Ezt mondta:
– Le tong mie, kirnel a mandzsont. Vi lo mornoni.
Persze én sem tudom, hogy mi lehet ez, de olyan, mintha érteném…
Újra sötét lett. Pihenhetünk. S e sötét olyan hosszúnak tűnik, hogy mikor véget ér, kipihentnek és frissnek érezzük magunkat. Most jön az Idegen próbája…
Ablakok nyílnak tág elménkben. Nem mozdulnak most bennünk a szavak. Mindenki csak áll nyugodtan, s várja, mi lesz vele. Az utcalámpák is többet mozognak nálunk. S hallani az utcakövek kopottas kopogását, ahogyan az Idegen sétál körülöttünk.
Hirtelen jött idén a tavasz. Váratlan volt, mint a nyári vihar az éjszaka kellős közepén.
Tizenkétszer mondom el minden szavam mindenkinek. Hátha akkor megértik. Tizenkétszer. Nem többször, nem kevesebbszer. Én nem habozhatok, ha arról van szó, hogy valamit valakivel meg kell értetni. Nekem ez amolyan szívügyem: nem lehet az értetlenség az úr. Remélem ezt megérted, s nem kell ismételnem…
Valami szakadt takarót húzunk magunkra, hogy eltakarja minden épségünk. Gazdagságunkat és szerencsénket e szakadt, ócska takaró alá rejtjük, hátha nem derül ki.
Lassított mozdulatokkal frakkot öltenek magukra az álmok táncosai. Majd könnyed léptekkel libegnek ki a porondra. Nem könnyű a munkájuk. El kell hitetniük velünk, hogy mindennek pont az ellenkezője az igaz és valódi.
Annyi előnyük van, hogy mi magunk (nézők) is lehazudjuk a valóságot. Ócska, szegényes külsőt öltve léptünk be ebbe az ősi színházba, pedig mindenünk megvolna ahhoz, hogy különleges pompával jelenjünk meg.
Ha jól tudom, te például egy világhírű és végtelenül gazdag gyáros szeretője vagy. Persze nem árulom el, hogy ezt tudom. Beszédemben is úgy közeledem hozzád, mint egyik szerencsétlen nyomorult a másikhoz. Így aztán te is kénytelen vagy azt játszani, hogy semmit sem tudsz az én valódi fényűző gazdagságomról.
Míg beszélgetünk, a színpadon a táncosok drága ruhákban a szegénységről táncolnak csodálatosan harmonikus mozdulatokkal. Táncuk az égre ívelő, földbe hulló és újra felemelkedő zenét követi, ahogyan mozdulatlanul állnak a néma zenekar hallhatatlan hangjaira.
Adj nekem egy mosolyt! Csomagold be jól, nehogy valahol megfagyjon jártamban-keltemben. Magammal viszem mindig, hogy bármikor gyönyörködhessek benne…
Olyan ajtók tárulnak fel, amiknek a létéről sem tudtál. A küszöbön álldogálsz tanácstalanul. Majd leülsz, hátadat az ajtó tokjának vetve, a nyílásba, s vársz. Várod, hogy történjen valami. Valami, ami vagy segít eldönteni, hogy végül belépj-e ezen az ajtón; vagy egyenesen rákényszerít, hogy fölállj, s megtedd ezt a lépést. Addig pedig az ajtóból próbálod lesni, hogy mi van a szobában: hátha meglátsz valamit. De teljesen sötét van. („Itt nincs ablak?” – villan eszedbe, de aztán el is hesegeted: nem fontos…)
Most nincs értelme értelmes gondolatokon törni a fejed. Tulajdonképpen értelem is alig…
II.
Ébresztőt fúj mindenkinek a déli harangszó. Nem annyira meglepő, mint amennyire lehetetlen és hihetetlen. Honnan tudod, hogy nem akkor ébredsz csak? Az előző órákat (ha voltak) ébren töltötted biztosan? Vagy csak felkeltél, mászkáltál, de még nem vettél részt a nap, az órák és percek közös táncprodukciójában, amelyet együtt adunk elő mindnyájan?
III.
Nem ismersz?
Valami titkos sablon
alapján épültem én is…
Valami rejtett rendszer egyik
elemeként élem én is az életet.
Valami ismeretlen, s mégis léte-
ző és ismert szabály adja elém min-
den alkalommal az újabb reggelt, s ezzel
együtt az újabb tenni- vagy meggondolni-valót.
Valami bágyadt mondat cseng nekem is fülembe.
Talán arról, hogy ennyi. Vége: valami véget ért…
IV.
Télen az élet apró darabokra hullik
Nem olyan egyszerű
Nyáron a mámor a levegőben úszik
Te benned egynemű
Darabok közt tévelyeg a mámor
Ráhullik az ágynemű
Pirkadni látszik, s kámfor
lesz minden, mi egyszerű.
V.
Mérleg van mindannyiunk szívében. Egy karos mérleg: arra billen, amelyik rajta függő tálcába többet teszel. S akik nem tudnak semmit a bennük rejlő mérlegről, azok azt mondják, hogy az a döntés. Pedig csak egyszerű fizika az egész: ha az egyik tálcába több mindent teszel a téged ért dolgokból, a mérleg arra billen, s készen áll benned az irány, hogy merre menj.
Egyetlen nehézség van: nem tudatosan helyezed erre vagy arra a tálcára a dolgokat. Nem is lehet tudatos: a szív (lélek) mérlegterméből eleve kizárattatott a tudat. Ez van…
VI.
Szinte mindenütt emberek állnak. Nem tudsz mozdulni sem. Lökdösődés, tülekedés. Mi ez itt, kérem, zsibvásár? Aligha.
Elöl történik valami. Talán épp beszél valaki. De már semmit nem fogsz föl az egészből, akkora a tömeg. Miért vagyunk itt ennyien? Ünnep?
Neked az, de ők miért jöttek el? Vagy tényleg ünnepeljük a különleges napokat? S nem csak te tudod, hogy mitől különleges?
Te persze azt is tudod, hogy minden más nap is különleges lehet, ha igyekszel kicsit…
Valamit, tudom, hogy mondani szeretnél, és én meg is gondoltam hallgatni, de ma már nem biztos semmi. Még én sem. Lehet, hogy egy tévedés az egész. Talán nem…
A fecsegéstől nem hallom a tűz lobogását. De én vagyok csak a szoba hűvösében: valami mindenképpen marad hát belőlem: a szavak mögött megbújó csönd, ami a szavak jelentését adja. Legalább is azt hiszem. De lehet, hogy valami más csönd. S egyedül ez a háttérben meghúzódó csönd a biztos, semmi más.
A házak tanácstalanul néznek vissza rám az éjszakai utcán. Nem értik maguk sem ezt a különleges éjjelt: olyan megfoghatatlan, valószerűtlen, de valahogy mégis hidegen könyörtelen és kikerülhetetlen, mint a halál. Még a házak sem tudnak vele mit kezdeni, pedig nekik nem lehet újdonság az efféle különös éjszaka, hisz láthattak már oly sok ilyet. Ismerhetik jól… De ma éjjel semmi sem egészen az, ami, s minden más is másnak látszik, s az összes többi is csak ismeretlen külsőség. Nem is értem, hirtelen hogy került elő ennyi furcsa, megfoghatatlan és felesleges dísz: mintha eddig egy fiók mélyen várták volna azt, aki most elő húzta őket. Te érted?
Mi történt? Semmi.
Csak a szív mozog, mert képtelen elfelejteni a beleültetett ritmust. S ennyi. Több nincs. Nem is lehet, s nem is kell. Ide-oda mozognak a gondolatok, s ez már olyan, mint az élet. Mindenki elhiszi. Még én is. S a házak is, amik körülvesznek az esti utcán. Csak odabent furcsa minden. Kívülről csodás…
Talán eljön az éjszaka vége?
Mindjárt megkeresem a kezdőpontját. Úgy könnyebb lesz megtalálni a végét is, hiszen éppen a másik oldalon van. Ez (azt hiszem) nyilvánvaló, s könnyen belátható… Nem vagyunk semmiben biztosak.
Ma minden olyan különös. Talán ma semmi sem egyforma. Ma mintha nem hasonlítana önmagára a világ. De egyáltalán nem. Én biztos, hogy alig hasonlítok bármire is, ami én vagyok! Ki tudja, talán nem is hasonlítottam sohasem…
A körömlak alatt magányosan él a köröm: nem lát semmit a világból…
Színpadokon táncolunk mindnyájan, egész életünkben. Mindenki egy hatalmas színház sok apró, mozdítható színpadán, egyedül. Néha egyes színpaddarabok egymásmellé kerülnek (a Rendező akarata szerint). Ilyenkor a rajta táncolók rövid időre együtt táncolhatnak, hogy utána újra külön folytassák.
Nagyon koncentrálunk a táncunkra. Egész beleizzadunk a figyelembe. Lábunkat igyekszünk mindig a megfelelő helyre rakni, s kezünket is helyesen és szépen mozdítani. Ennek a nagy figyelemnek azonban arcunkon, s testünkön semmi nyoma nem lehet. Semmi merevség vagy előredőlés. A közönség ugyanis semmit nem vehet észre abból a munkából, ami a produkció mögötti titokban rejlik. Nem érezheti meg az izzadságszagot, nem láthatja az erőfeszítést, izmaink munkáját. Nekik csak azt szabad látni, hogy mi örülünk, s táncolunk. S ez nagyon fontos. Az előadás végén a közönségnek mindenképp tapsolnia kell. Ha nem, akkor nekünk annyi. Ha nem nyerjük el a közönség tetszését, vagy akár egyetlen ember is marad a nézőtéren, aki nem száz százalékig elégedett a műsorral, akkor a Rendező nem enged be bennünket a bankettre. Azt mondja majd, hogy nem is ismer minket. S mi tudjuk akkor, hogy azért mondja, mert rosszul táncoltunk, Ő pedig csak jó táncosokat ismer.
Hibázhatunk persze. Ezt a Rendező is elnézi, de csak abban az esetben, ha a közönség semmit nem lát belőle. Ha a végén önfeledten tapsolni tud, s elhiszi, hogy a műsor így volt tökéletes.
Hogyan táncoltál eddig? Nem kellene átgondolnod? Nem kéne új elemekkel felélénkíteni a műsorod, hogy a közönség végül megtapsoljon?
Meg akarom írni a fák és a füvek zöldjét, a város utcakövének elfelejtett csöndjét, a padok deszkáinak reccsenését, a harangok kongását; mindazt, ami körbevesz. Az életet nem ismerem, nem írhatok hát róla – maradnak az álmok, s az álmokban szőtt mesék. Azt akarom, hogy mindent ismerj, amit ismerek, s mindent megérts, amit kicsit is értek, vagy legalább sejtek.
>>>>>O<<<<<
(Reggel nem értettem még én sem a mai nap titkát. Most azonban este van, s a titok nem titok többé – mindent értek.
Ezért az estéért indult el a nap reggel, én is ezért keltem fel…)
A templom lábainál ültem, az öregszagú kapu előtt. Magamba szívtam az este minden hangját, s csendjét, illatokat és fényeket. Ha egy ember most erre járna, nem értené, mi történik. Mellém ült ugyanis minden, ami a város létét adja: házak szelleme, az utcák zaja, s éjszakai csendje, a Duna haragja és békéje, s a boltok kihalt, tömött üressége. Minden, amiből ráismerhetsz e helyre.
Távoli zeneszó úszott el fülemig, mint valami hordalékfa áradáskor: lassan, ám mégis elérve a partot, s felkeltve az ott állók figyelmét – már akik képesek még figyelni, s nem vette el kedvüket a mindennapok szürkesége.
A tér másik sarkán, a lámpa fényében Valaki tűnt fel. Zsebre tett kézzel lépkedett az öreg köveken, majd hátát a mellvédnek vetve a templom tornyára meredt. Talán a toronyórát leste, ahogy a mutatók mozogtak.
Épp egészet ütött a harang: este 11 óra. Valaki megfordult, s a mellvédnek támaszkodva a város felé kezdett nézelődni. Vagy tán csak gondolataiba mélyedve bámult bele az éjszakai sötétbe. Nem vett ugyanis észre, s én nem akartam magamra felhívni a figyelmét. Szerettem nézni, ahogy elmélkedik. Ha nem is tudtam, hol járhatnak gondolatai, testtartásából, arckifejezéséből (ha láttam) sejthettem valamit. Hosszú, vállára hulló haját meglibbentette az esti szél (mostanában nemigen járhatott fodrásznál – régen nem így nézett ki), s én tudtam, hogy a szél nyomán a dolgok mulandóságán gondolkodik. Bagatell…
Megfordult, s elindult egyenesen felém, mintha kezdettől fogva tudta volna, hogy ott ülök, s már eleve csak azért jött volna fel a templomdombra, hogy velem beszélhessen. (Talán a mellvédhez is csak azért ment, hogy időt nyerve gondolatait összeszedje…)
– Meddig tart a pillanat csodájának lobbanó fénye, melynél meglátjuk, s megértjük a világ összefüggéseit?
E kérdése váratlanul ért, láthatta is rajtam, mert megismételte, s hozzátette:
– Meddig tart, s mikor jön el?
– Nem tudom, – feleltem végül – de egy biztos: mindenki azt gondolja, hogy ez valami különös pillanat lesz, pedig alig fog különbözni az élet bármelyik másik másodpercétől. Hisz mindegyik kiváló alkalom arra, hogy megértsünk valamit, amit soha korábban nem értettünk…
– Ezt szépen mondtad – válaszolta Valaki kis gondolkodás után – Magam is hasonlókat gondoltam az imént.
Csönd.
Csak a város zaja, s néhány éjszakai kóborló (talán részegek is) hangja hallatszik, s a csonka Hold halvány fénye próbál eljutni szemünkön át az agyunkig (vagy a szívünkig?).
– Nincs kedved lejönni a partra? – kérdezte aztán Valaki – Megnézhetnénk a csillagok ősi tükör-táncát, vagy talán találunk néhány elfelejtett játékszert, melyekkel kedvünkre tölthetjük időnket.
Hát lementünk a Duna partjára. Ott sétálgattunk a parti kavicsok, kövek közt, s hallgattuk a folyó örök mondókáját. A mesét, amit mindig újra kezd, s folyton mesél, amíg valami rendkívüli nem történik, hogy megtörje a már kialakult rendet.
A Dunában persze nem volt semmi különös. Ismertük már jól: Valaki is, én is. Ismertük a vize hangját és hidegét, sodrása erejét, s mindazt a csodát, ami partjánál történik az emberrel. Itt ugyanis mindenki megértheti a múlt és a jelen találkozását, s a világok határának elmosódását.
Hajó.
Szeretném tudni, hogy milyen nagyra képes felnőni bennünk a hideg borzalom, amikor meglátjuk majd a hajnali fényben a szelek indulási helyét, s a felhőt, ami az esőket adja…
Valaki csendesen aludt mellettem a fűben, miközben szememben a csillagok visszatükrözött fénye táncolt, ahogy a Dunáról lepattant.
Persze a reggelek még mindig túl hamar érkeznek, s igazán nem tudhatod, hogy mikor lesz vége az álmaidnak. A polcon ott ülnek sorra a múlt morzsái, mint a jól nevelt könyvek, amikbe csak bele kell lapozni, hogy valami volt előkerüljön…
Térképet rajzoltam az égre, de az ég kifordult térképem alól, s most ott lebeg a semmiben, mert még azt sem tudja, hogy leessen-e. Holnapra aztán minden teljesen más lesz, s a térképem is talál magának helyet, hogy újra mutassa nekem az utat az X-szel jelölt hely felé, ahol ismeretlen kincseket találhatok.
Össze, össze, össze
Talpra állítom a kidőlt fákat, hogy árnyékukban leülhessek, egy könyvet kezembe vehessek, s ne kelljen semmi másra gondolnom, csak ara, ami az előttem éltek fejéből kihullt, mert nem tudott bennmaradni. Ha pedig végeztem, ott hagyom a talpra állított fákat, hadd üljön alájuk más is…
Nem mondtam én semmit, csak a hangom játszott a szélben, s most valami farkasverem mélyén táncol, mint egy eszelős szendvics: darabjaira hullik, ha fel nem kapjátok. Pillanatokat morzsolok a fejemre, hátha nem felejtek el semmit…
Darabokból állnak a testek, s minden, amit valaha alkottak. Válaszd hát el egymástól a részeket, s külön-külön is szemléld meg őket, majd pedig gyúrd újra eggyé: világítani fognak a sötétben, s nem kell félned, hogy valamit nem találsz meg.
Pirkadatpattanás potyog a porba, mint a vakolatmorzsák az öreg falakról a padlóra... Szerintem nem téptem szét eléggé még a hajnal rakétáit: valami bent maradt, s az éjszaka lenyelte egészen. Talán éppen egy fontos darabot a mából – sose fogjuk megtudni…
Tegnap este a városban sétáltam. Arcomról szürke porba hanyatlón pattant vissza az esti utcai fény, de így legalább jól láthattam mindent, ami a szemem elé került.
Az üres utcán ballagtam gondolataimba mélyedve, s a múlton merengve, amikor mozdult előttem valami. Nem láttam, épp csak a mozdulat suhanását, de mégis pattant bennem a rugó, s az eltűnt mozdulat emléke felé indultam, hátha nyerek belőle.
Egy sikátorba fordultam be. Sötét volt, s csak a másik végéről derengett valami csöppnyi fény: a szemközti utca lámpáinak puha esti lángja. El is indultam a fény felé, de a sikátor hosszabbnak bizonyult, mint ahogy emlékeimben élt.
Egy emberi alak ugrott le elém a templom magas kőkerítéséről, minek árnyékában megbújt e sikátor. Az illető figura elém állt, s szerbül kérdezett valamit. Nem értettem, s ezt ő is láthatta, mert magyarra váltott:
– Ki vagy te?
– A város éjszakai vándora – válaszoltam neki.
Tetszhetett neki e felelet, mert szája sarkában mosolyféle mozdult; de el is tűnt mindjárt, hogy arca felett újra a szigor vegye át az uralmat.
– Miért jössz erre? Háborgatni akarod álmunkat?
Csodálkozva válaszoltam:
– Én ugyan nem; azt sem gondoltam eddig, hogy errefelé bárkinek az álmát háboríthatom.
– Pedig sokan vagyunk itt – felelte, s szavai nyomán a kerítésről ugrálni kezdtek a hozzá hasonló alakok elém a sikátor kövére. Alig fértünk a szűk helyen, bármerre néztem, e furcsa emberi alakokat láttam… Hogy mi volt bennük a különös? Először magam sem értettem, de ahogy jól figyeltem, valamit megsejtettem. Csöndesek voltak, semmi nesz nem hallatszott a nyomukban, pedig százával álltak már körülöttem, s még mindig ugráltak a kerítésről. Zajtalanul, mint valami néma vízesés…
– Kik vagytok hát? – kérdeztem azt, aki legelőször állt elém.
– A múlt emlékei. Embereké, akik itt a templom körül fekszenek, hogy életük napjai után kialudhassák magukat.
Majd újra szigorú hangra váltott, s megkérdezte:
– Miért jársz hát erre ilyenkor?
– Az emlékeimet keresem a város kövei között. Nem akartalak háborgatni benneteket, hisz szavaidból már értem, hogy sokszor találkoztunk eddig is…
A szemben álló alak kérdőn vonta fel szemöldökét, s kérdezte is:
– Hogyan?
– Itt szoktam ülni a templomkertben egy könyvvel a kezemben, a ti nyugvóhelyeitek között.
A felismerés fénye ragyogott körül bennünket: egy élőt, s sok száz valaha éltet…
– Ismerlek, – mondta a velem szemben álló – hiszen épp velem szemben szoktál ülni…
S én is felismertem: híres zenész volt ő e lélekseregben. A város egykori büszkesége: tisztelete ma is ott ül a házak között, s nevével találkozni lehet a helyi zenészek múltjában és jelenében…
A plébániatemplom harangja éjfelet ütött. Egyedül álltam a sikátor közepén…
Újra elindultam, hogy végre megtudjam mi (vagy inkább ki?) vár a másik oldalon.
Kiértem az utcára, de senkit nem láttam. Azonban eszem nyiladozni kezdett, s megsejtettem, hogy kit is keresek valójában. Azt is tudtam hát, hol találhatom meg. Felsétáltam a templomdombra, az előbb említett plébániatemplom lábaihoz.
Sejtésem beigazolódni látszott. A város felé nézelődve (tehát nekem háttal) ismerős alakot fedeztem fel, amit viharvert kék kabátjában a mellvédnek támaszkodik.
Melléléptem, s csendesen köszöntöttem. Rám nézett, s szemében játszott az öröm, hogy ismerősre bukkant. Hiszen jól ismertük egymást: régi séták, s városi mókák kötötték össze múltunkat. Igen. Hazajött. Valaki visszatért, s tudtam, hogy én is újra itthon lehetek egészen…
Mélyről jön az ezer csoda, amit mindenki ismerhetne, ha nem lennénk olyanok, mint az elnyomott cigi csikkek: töpörödött magunkba forduló vakok, akik csak saját magunkat vagyunk képesek megpörkölni, senki mást.
Tegnap álmomban a Földön jártam. Nem én voltam az egyetlen, de senki nem volt körülöttem. Ahogy a kihalt tájon kószáltam céltalan, megtorpantam, mert előttem valami különös dolog történt.
Virágba borult a rét. Persze joggal mondhatnád, hogy nincs ebben semmi különös. De volt: minden virág (értsd: az összes) egyszerre mozdult, mintha egy balett előadáson ülnék… S ami igazán furcsa volt: a virágok szárai emberi karok voltak, a virágok pedig maguk a nyíló öklök. Tenyérvirág-réten sétáltam, s a titkot nem látta senki más, csak én…
Mondd, miért nem tudunk megvarrni minden szakadást? A parkok a hajnali csillagfényben siratják az éjszaka hangjainak múló születését, s nem gondolnak semmire, csak a lábak halk lépéseire, s a kavics morzsolódó zörejére. Én is a porban kúszó szómorzsa akarok lenni, ami nem akad el a sárból épült falakon, hanem áttöri magát a szíved kalickáján, s felrobbantja benned az érzésaknákat. Freccsenő érzelemfoszlányokat akarok látni, ahogy beterítik teljes bensődet, és visszafoghatatlanul rád törnek.
Nem láttam én sem többet a Földből, mint te, csak a tenyérvirágok csodája ébresztette fel bennem mindazt, amit valaha még mondani tudok. A hangomat így is zsebre tette a szél, hogy elvigye gyermekeinek: legyen mivel játszaniuk – csörög.
S a rét virágai között ott sétál a hétköznapok káosza, amiből talán kinő egy új világ mire eljön a hét vége, de az is lehet, hogy minden belehullik, s mi itt maradunk a semmi közepén: ugyanaz előttünk, s a hátunk mögött. Mindegy.
Te mégis ott ülsz mellettem, s ez éppen elég lesz. Tudom.
Golyók gurulnak a biliárdasztalon. Látszólag rendszertelenül, összevissza mozognak. Megkapták a kezdő lökést a fehér golyótól, amely azonban maga is csak külső hatásokra indult útjára… Vannak golyók, amelyek betöltik sorsukat, s eltűnnek egy lyukban, mások összevissza cikáznak még az asztalon, e nagyjából zárt rendszerben, ahonnan a lyukak egy soha nem látott világba vezetnek: le a mélybe.
A golyóknak csak számaik vannak, nem nevük, de ez tökéletesen elegendő: tudjuk őket azonosítani, s a színek is segítenek. Az pedig, hogy a felszín alatt mi lapul, csak alig érdekel valakit.
De kinél van a dákó?
Gurulnak a percek az élet biliárdasztalán, s csak vakon lökdösöm őket. Néha így is célba érek, de az egésznek éppen a lényegét nem vagyok képes megérteni, mert az túl van az asztalon. Valahol a mélyben, ahová én nem juthatok el.
Ma minden olyan bizonytalan. Luxus-pulzusa van a városnak, de lüktet, mert űzi a szél. Itthon rekedt valami titokzatos csend, s képtelen vagyok lerázni, pedig nem szívesen hallgatom néma hangjainak üres zengését. Egy ceruza táncra kel az asztalon, s az ott felejtett papírra rajzolja az éjszakai sóhajtásokat. Álmot lát egy kávéscsésze: csészealjak gurulnak le a domboldalról, s viháncolva törnek össze a lenti köveken – rövid az álom.
S odakint tombol a szél: fenyegetőzik, s játszik: rázza a fákat, recsegteti a háztetőt, nekilök a falnak, s elfújja a kalapodat – ha van… De idebent csak a hangját hallom, nyugodtan ülhetek hát emlékeim kupacán, amit itt találtam a sarokban. Ölemben egy papír várja sorsát, mely beteljesülni látszik: mind kevesebb fehér hely marad rajta, s terjed tollam könnyeinek feketéje… Nyitott könyv várja, hogy ismét föléhajoljak, s valami belső hang buzdít is erre, de egyelőre nem törődöm vele.
Megcsörren a telefon.
Beszélgetés-foszlányok jutnak el hozzám az ajtón át. Én vagyok a belső a kinthez képest, s idebentről nézve minden más kint van…
Arcok pillantanak vissza rám az asztalról. Arcok, amiket az idő helyett egy egyszerű emberi kéz rajzolt oda.
Fültő-vakarásnyi gondolkodási időt kér a lélek…
Egy költemény darabja cseng vissza fülembe: valami részeg szerepel benne, de igazán nem fontos az egész, éppen csak fel-felzörren bennem egy-egy pillanatra.
Az asztalon egy pohárban pihen az élet, ül a pohár alján. Ez a pohár üres? Nem lehet, hisz benne van az élet. Valakinek a nyomait viseli magán: ajkának lenyomatát, lehelete melegét… A pohár fenekén egyetlen vízcsepp, s e vízcseppben ott az egész világ.
Ha most bejönne valaki a szobába, és kezébe venné a poharat, számos dolog történhetne. Tölthet bele valamit (s nem biztos, hogy ez víz lenne), amit utána ki is ihat; de az is lehet, hogy elmosogatja a poharat, s szekrénybe zárja többi pohártársa mellé. Ez az üres pohár tehát a lehetőségek tárháza, s e bőség épp ürességében rejlik…
Esti fény öleli körül az asztalt, s a rajta felejtett poharat. Figyelem a fény változását, ahogy az éjjel közeledtével egyre fogy, s arra gondolok, hogy lassan minden homályba vész, s nem tudok majd semmit arról a pohárról, de legalább nem is lesz fontos – a béke helyreáll, mert nem zaklat a pohár…
Csillagragyogás vonja be az éjszakát, a felejtés ködének boldogsága lepi el az életem, s újra itt van lassan a szakadék, mely enyhet ád, s gondolataimat, pszichémet tartja karban: az álom. Ma éjjel is beleugrom e szakadékba.
A téli napsütés áterőlködött az ablak poros üvegén, s halvány fénnyel simogatta meg az üres kocsmai asztalokat. A hely kihalt volt, s már-már elhagyatott. Egy falióra kitartó ketyegése halkan átszűrődött a szomszéd szobából, de egyébként semmi nesz. Az üres teremben lágy félhomály ölelt körül minden tárgyat: az egyszerű asztalokat és székeket, egy ottfelejtett poharat és egy poros zongorát.
Ketten álltak az egyik asztal mellett. Csendesen tanécstalanul. Egy fiatal nő és egy férfi…
Nyílt az ajtó, s végre megjött a tulaj.
– Oh, elnézést kérek, csak át kellett ugranom a szomszédos boltba, de foglaljanak helyet nyugodtan, máris kapcsolom a villanyt… Mit parancsolnak? – sietve beszélt, közben lámpát gyújtott, s sürgött-forgott csendes vendégei körül, akik továbbra is álltak zavartan, majd végre levették kabátjaikat és leültek. A férfi halkan rendelt:
– Két kávét kérünk.
– Értem, két kávé. Rendben, máris hozom… – sietett el az egy fős személyzet a pult felé, amely előbukkant a lámpa fényében a fal mellett.
A vendégek az asztalnál csendesen ültek. A lány felemelte kávéscsészéjét, s kevéskét kortyolt a forró italból. Szép volt és fiatal: boldog is lehetett volna.
Mióta bejöttek, még nem szólalt meg… Valami különleges titokzatosság lebegte körül e hallgatag vendégeket, valami rejtelmes és félelmetes volt a tekintetükben. És a csönd úgy fonta körbe asztalukat, mint a pók a legyet: nyálkás, lerázhatatlan némaság.
A lány csendesen így szólt:
– Nem lehet.
A férfi lesütötte szemeit, s tovább hallgatott. Újra megszólalt a nő:
– Múlt héten láttad Ritát a téren, ha akkor megkérdezted volna, most minden másként lenne, de ma már csak a pillanatnyi csönd tekint vissza ránk a temetőben.
– Mi lesz a házzal? – kérdezte a férfi.
– Talán kiadjuk, vagy találunk rá vevőt, de én nem maradhatok ott ezután. Nem szeretném, ha minden pillanatban a vér gondolata kacagna körülöttem.
– Nem lett volna szabad elengednem Ritát… – szólt a férfi.
Csönd.
Sötétedik odakint…
– Szerettem – mondja végül a férfi alig hallhatóan.
– Mindnyájan szerettük – teszi hozzá a nő is.
Hosszú csönd.
A férfi fizetett, majd menni készültek. Miután az ajtón kiléptek, utánuk lestem, s láttam, hogy elmenőben harsányan nevetnek, s az utca végén egy fiatal lány várt rájuk.
Én pedig – míg azon tűnődtem, mennyire nem értünk semmit – végre leülhettem…
