Időtánc

Varázslat-táncot

járnak a cseppek

faárnyak ülnek

fűben egy percet

Mozognak újra

sötétben állnak

szél ha érinti

vigyázva várnak

Magok se nőnek

néma csöndben ülve

csak a magas sziklák

élnek elmerülve

Potyognak mind a sárgák

tág rétre újra lépők

a levelek vagy a fénycseppek

az égre visszanézők

S egyre tágul, egyre nő

minden foltban, minden fán

lenn a fűben, sziklán, úton

egyre terjed az őszben az idő

És most?

Távolban űzött hegyeket látunk

idelenn megbúvó falvakat

felhőkbe nyúló füstoszlopokat

vagy ködbe bújó házakat

Most éreznék igazán

   finoman vágó pengéket

     bőröm alatt a hús talán

       magára lel vagy téved

Most csöndesednék csak el

   magamba burkolózva gyorsan

     hogy elfedjem magam elől

       a gondolataim egy-két szóban

Véletlen találkozástól utolsó szóig

ismeretlenségtől a meghatározóig

nem rövid – nem hosszú

pont elég, vagy éppen jó az út

Csak annyi maradt még

hogy kérdezzek, faggatózzak

de nem akarom felforgatni

nem merek választ kapni.

Aztán: jövet-menet

Összeverődtünk négyen-öten

kis kápolnába szentmisére

jött-mentek, átutazóban

ki ismeri a másikat, ki nem

Csendben vártunk

Aztán előkészületek:

    üres kehely, gyufa

         Hol a bor? Víz!

              s mi csak várjuk, s figyeljük

Nem minden perc ennyire könnyű

de mindegyik ilyen végleges

az elfeledett-megragadás vagy az elengedés

sohasem lehet elég végzetes

Csendben ülni és várni

nem mozdulni, nem felugrálni

nem a némaság, a tétlenség

ami igazán nehéz lehet.

Aztán: ajándék

    percről percre bomló

    benned formálódó

    szívben otthont találó

szabadság-táplálék

Arcvonásaink

Arcod őrzi még egy pillanatra

azt a szót, amit épp most mondtam

ahogyan egy kavics visszapattan

süllyedés előtt a felszínről

Aztán egyre mélyebben

és egyre jobban értem

mi az a szó benned

s érzed, mi volt bennem

S minden szóval, mindegyik mondattal

tovább gyűrűzik az ismeret

s mindegyik egy új minta az arcon

hogy én is jobban megérthessem

Így alakul át egy szó

közös vonássá rajtunk

hogy majd a legutolsó

fesse tisztává arcunk.

Reggel délben este

Reggel ködben

délben csöndben

este titokban

Reggel egyedül

Délben ideül

Este nem megy el

Reggel ébredés

délben tévedés

este belenyugvás

Reggel fények

Délben tények

Este talányok

Reggel botlás

délben bontás

este elmentés

Reggel maradék

Délben csapadék

Este csak azért.

Az az egy

Lobbantsd fel magadban

szítsd fel, égesd tovább

mert a fényét, a melegét

akkor is őrzöd, ha nem ég

            Nyiss ablakot az elmúlt nyárra

            magáért küzdő borzongásra

            tárd ki és fogadd be csöndben

            járjon át és újra hevítsen

Formáld szabaddá vagy

formáld át teljes egészében

ha már meg sem ismered

akkor születik meg a lelked

            Új reggel jön

            Új szavakkal éled

            Új szem, új könny

            Újul már reményed

Tisztítsd addig, míg fénylik

míg képe tiszta nem lesz

amíg arcod meg nem látod benne

mosd úgy, mintha ember lenne.

Boldogan, némán

Mámorba mártva mosolyogtál

s szabadon szemlélted szűk szobámat

vendégem voltál, világot vártál

talán tőlem – tévedéseimet találtad.

Hidd el nekem: nem csak ez

nem csak ennyit adhatok

idebenn a szív se kezd

semmibe, amit tagadhatok

Hittel hintsd tele téliálmomat

sóval, sárral kend kabátom

darazsakkal dúdold dalaimat:

lelkem lábnyomait lobogni látom.

Bolond bánatba burkolóztam

magamból mutattam mulandóságot

neked, névtelenségbe némultam

szemed szórta szélbe a szótlanságot.

Elveszett zsoltár

Egy:      Mondatról mondatra

            alakul bennem a lélek.

Kettő:   Szabadulást, igazságot

            győzelmet remélek.

Három:  Távoli jövőben, végtelen

            holnapban nem bízom.

Négy:    Amit ma találok a porban

            gondolatban attól hízom.

Öt:        Fakadj dalra, dúdolj nekem

            magadnak is énekelj este.

Hat:      Hallgatom, visszaadom ismét

            s így lesz tisztára festve.

Hét:      Magamról már rég nem tudok

            elfelejtek minden egyénit.

Nyolc:   Ha még hazudok, vagy kérdezek

            valójában elfedek valami régit.

Kilenc: Fájt tegnap arra gondolnom

            hogy fáj neked amit adok.

Tíz:       Beleremegtem, görcsbe rándultam

            s éreztem, nem jó, hogy tudok.

Tizenegy: S reggel sem változik a vágyam

            még mindig adni szeretnék.

Tizenkettő: Csak annyi maradt meg belőlem

            épp amennyiről le is mondanék.

Tizenhárom: Egyik nap, másik nap: hetek –

            tudom, hogy változik, de nem érzem.

Tizennégy: Mikor lesz világos, kézzelfogható

            az új létező, az új személyem?

Tizenöt: Holnapról holnapra jönnek a fejemben

            a tegnapi bűnök megbánásai.

Tizenhat: S ha nem tagadnám le

            jönnének azok gyógyításai.

Szívemben zökkent egyet a kotta

Csak csönd volt először

tiszta szóba oltott hallgatás

Aztán jött a lépés, a sírás

az első emlékező motyogás

Majd szabályos hangközök

ritmusra húzott lüktetései

amit magától alkottak

maguknak a szemhéjak rebegései.

S most újra csend.

Szilaj talányba áztatott hallgatás

mély gödrökből előhúzott

végtelenbe nyúló visszanémulás.

Mert egyetlen zaj, egyetlen dal

egyetlen hang volt, amitől féltem

s most – végre? – ezzel szembesültem

ezzel a dallal: saját magammal.

Így zökkent meg bennem a kotta:

           elaludt a karnagy

           a ritmusból kiesett

           s mire észbe kapna

           a zenekar hazasietett.

Kétség vagy remény...

Vagy a félelem, ami úgy

öleli át benned az árnyat

mint a végtelen csönd-homály

a hálátlanság tükrét és a véget

Vagy a kérdés, ami szétfeszít

ha mondattá érleli benned

az őszintétlenség, a harag

kabátját felöltöd magadra nyáron

Vagy az asztal porában játszó

ujjaid nyomán a tisztuló

felület felsejlő mintájában

felismersz egy képet: virágzik

Vagy a morzsa, amit ebéd

után az abroszról szedegetsz össze

hogy kárba ne vesszen az utolsó

darabja se ennek, ha van még.

Én tényleg...

Miért vagyok hazug magamnak

semmiről nem árulkodó

ahogy balommal ütlegel a kor

magáért magától tomboló?

Miért hiszek saját szavamtól

messze újító tanokban égre hordó

két karom miért nem számtól

vonja el a lényegest, ha támadó?

Miért beszélek éjjelek kopottas

sötét árnyai mögött a szívnek

a magát is megtagadó halottas

kocsi feketéjéért a fénynek?

Miért szaladtam messzire, az erdő

fái közt a fényes rétre jutni

úgy lehet ha minden új erő

mely bennem lakik tud még megújulni?!

Mozaik

Rakosgatom fejemben

            az emlékdarabokat

ezeket a szertehullott

            mozaikmorzsákat

Vajon úgy volt?

            Vagy rosszul emlékszem,

vagy nem is akkor

            vagy nem is velem?

Mintha a paradicsomleves

            betűtésztáiból próbálnék

            regényt írni de újra meg újra

            egy nagy kanállal beletúrnék

                        Sikálom a csapot

                        tisztítom a lefolyót.

                                   Lefolyik?

                        Akkor végre egy darabot

                        helyére rakhatok

                        nagy színes mozaikomban.

Rondellán

Távolban hegyek, s két város a lábam előtt

mi vagy ma, s mi voltál azelőtt

itt, hol a folyó ma két országot választ el

s hol egykor egy hazáért költő esett el...

Na és akkor mi van?

Kit érdekel ma már

a régen halott

a dicső

a megkopott

letagadott

vagy felemlegetett

mégis elfeledett

múlt?

Mi itt vagyunk

egyenként

a világ közepén

s magunkkal

törődünk csak

míg azt képzeljük,

hogy jövőnk, életünk

bárkit érdekel.

Sétáinkat...

Sétáinkat még tagadással fűszerezem

de minden ízét ismerem és élvezem

mert az, amit ma is a végsőkig tagadok

az én vagyok, s így legalább megmaradok.

Az őszi város, az őszi part visszafogad

tiszta színei közé, mint a hangodat

a lágyuló esti formákba bújt zörejek

és a titkosnak vélt ismert rejtekhelyek.

Bújjunk most el mindenki szeme elől kicsit

a fák közé, hol az esti nap átkacsint

felejtsük végre el, hogy van bennünk félelem

és szabaduljon meg tőlünk az értelem.

Ha valamit...

Ha valamit nem a szél visz el

ha valaminek te sem hiszel

ha valamiért még mindig tudsz élni

s ha néha van mitől félni

akkor élsz még

Ha valamit nem értesz meg

ha valamitől a szíved remeg

ha valamiből már elég volt

ha az igazság is csak holt

akkor játszol még

Ha valaki többé nem vár

ha valahol őriz a határ

ha benned van a csönd

ha tegnap elköszönt

akkor folytasd még

Ha beleülsz a semmibe

ha a gödörből a mennybe

ha bármit megtaláltál

ha mindent visszaadtál

akkor tagadj még

Ha gondolsz a jóra

ha nem költesz már sóra

ha nem vagy álmos csak égsz

ha nem vagy őrült csak mész

akkor nincs visszaút.

Ami segíthet

Talán a lélek izgulása

vagy a holtak integetnek

talán a mámor fénytojása

amit a félők emlegetnek.

Talán a porba húzott érték

a magadnak-valóság kénye

talán a sorsba vágott kétség

s a piszkok táltos-reménye.

Talán a végtelennek látszó árnyak

folyosók az ismeretlen jóban

talán a látványba oltott szárnyak

mik elvesznek egy égi szóban.

Talán a fénylő kaktusz íze

vagy magának a szélnek

talán a kérdés puszta léte

s a választalan lélek.

Most már...

Most már majdnem értem

miért van még bármi érdem

miért hazudnak az angyalok

ha valójában nem is nagyok.

Most már tényleg kérdés

miért fáj bármi sértés

miért nincsen jobb megoldás

mint az örök sárdobálás.

Most már nincs más gond

mint a mondat végén a pont

mint a félszeg régi válasz

ami arra késztet, hogy válassz.

Kényszerleszállás 14.

Sietve emeled fel fejemet

hogy te is lásd, ami itt van

majd megnyugtatod lelkemet

hogy ez nem a valóság: álomban

vagyunk együtt – ha jó

s az a másik kép a valódi

csak az elme azt nem érti,

melyik részlet hová való...

Megjegyzés: A Kényszerleszállás egy 14 versből álló ciklusom, melynek gyökerei még ezév február–márciusára nyúlnak vissza: a külön-külön feltöltött verseket tehát érdemes együtt is újra olvasni majd.

Kényszerleszállás 13.

Átázott heverőn ébredtem

lehet, hogy csak álmodtam...

lehet, hogy nem tévedtem

csak repültem álmomban.

De valahogy azt érzem

hogy romok vesznek körül

s roncsok közt ébredek: örül-

nék, ha tévednék – ezt kérem.

Megjegyzés: A Kényszerleszállás egy 14 versből álló ciklusom, melynek gyökerei még ezév február–márciusára nyúlnak vissza: a külön-külön feltöltött verseket tehát érdemes együtt is újra olvasni majd.

Kényszerleszállás 12.

Lobbantsuk lángra együtt

a búzamezőt egy percre

elég egy érintés ha együtt

tudunk rálépni a kertre.

Csak valahogy meg ne inogjak

utolsó percre hagyva a döntést

nehogy végül azt a hegyes kést

magamba döfjem, s vigyorogjak...

Megjegyzés: A Kényszerleszállás egy 14 versből álló ciklusom, melynek gyökerei még ezév február–márciusára nyúlnak vissza: a külön-külön feltöltött verseket tehát érdemes együtt is újra olvasni majd.

Kényszerleszállás 11.

Látszik már a cél, de

épp hogy dereng a titok

mögött, ami ott áll előtte

s amin áthatolni nem tudok.

Bennem a fény már tiszta

szinte látom azt az arcot

úgy vagyok, hogy nem vagy ott

s nem is várlak többet vissza

Megjegyzés: A Kényszerleszállás egy 14 versből álló ciklusom, melynek gyökerei még ezév február–márciusára nyúlnak vissza: a külön-külön feltöltött verseket tehát érdemes együtt is újra olvasni majd.

Kényszerleszállás 10.

Átmosolyognál rám a sötétben

túloldalról integetnél bárhol

messziről felismernél a fényben

ahogy lábam a színpadon táncol.

Vissza néznék én is rád?

Visszamosolyognék vagy meg se

látnálak a sötétben, ami festve

körülöttem lebeg, mint a vágy?

Megjegyzés: A Kényszerleszállás egy 14 versből álló ciklusom, melynek gyökerei még ezév február–márciusára nyúlnak vissza: a külön-külön feltöltött verseket tehát érdemes együtt is újra olvasni majd.

Kényszerleszállás 9.

Szakítsd el a köteléket

most már úgyis jön a vége

keress inkább lehetőséget

hogy mégis megúszd élve.

Talán egy búzaföld vár

talán egy utca hossza

de többet nem futsz a

jövőd elől, s amit elzár.

Megjegyzés: A Kényszerleszállás egy 14 versből álló ciklusom, melynek gyökerei még ezév február–márciusára nyúlnak vissza: a külön-külön feltöltött verseket tehát érdemes együtt is újra olvasni majd.

Kényszerleszállás 8.

Erre se néznél magadtól

de a hangom idehúzza szemed

Csak nem látod a hangodtól

hogy úgy nézek, mint aki temet.

Hallom a kopogást, tompa puffanásokat

s valahol mélyen ugyanaz marad

minden pillanat, amit magad

ástál el magad elől: a szemvillanásokat.

Megjegyzés: A Kényszerleszállás egy 14 versből álló ciklusom, melynek gyökerei még ezév február–márciusára nyúlnak vissza: a külön-külön feltöltött verseket tehát érdemes együtt is újra olvasni majd.

Kényszerleszállás 7.

Látom, hogy tükörképem

arcomba mosolyog bátran

mint aki azt mondja éppen

egyedül maradtam a ruhámban.

S csak a fény játszik velem

tudom, hogy minden úgy van

ahogy lennie kell a porban

fújja a lángot a lehelletem.

Megjegyzés: A Kényszerleszállás egy 14 versből álló ciklusom, melynek gyökerei még ezév február–márciusára nyúlnak vissza: a külön-külön feltöltött verseket tehát érdemes együtt is újra olvasni majd.

Kényszerleszállás 6.

Régen elfelejtette a táncot

csak lábai ropják gondtalanul

de fejben közben a ráncot

számolja a függönyön: hátha tanul.

Magáról már nem gondolkodik

hiszen nincs is itt a teremben

csak valahol mélyen az emlékekben

él még egy szó, de talán hazudik.

Megjegyzés: A Kényszerleszállás egy 14 versből álló ciklusom, melynek gyökerei még ezév február–márciusára nyúlnak vissza: a külön-külön feltöltött verseket tehát érdemes együtt is újra olvasni majd.

Kényszerleszállás 5.

Egyre magasabbra repülnénk

szebbnek látni a tájat

egyre nyugodtabban ülnénk

elfelejtve minden vágyat.

S ha mégis zuhanunk

nem félünk, nem remélünk

egymásra hagyjuk mindenünk

mert gondolkodni sem tudunk.

Megjegyzés: A Kényszerleszállás egy 14 versből álló ciklusom, melynek gyökerei még ezév február–márciusára nyúlnak vissza: a külön-külön feltöltött verseket tehát érdemes együtt is újra olvasni majd.

Kényszerleszállás 4.

Szeretted, ha megtapsolnak

ha úgy tűnt, mindenkinek tetszel

mosolyogtál, s a virágcsokornak

örömet színleltél, ahogy kell.

De nem tudod kitalálni

hol maradtak el perceid

hová tűntek el terveid

csak próbálod újra látni.

Megjegyzés: A Kényszerleszállás egy 14 versből álló ciklusom, melynek gyökerei még ezév február–márciusára nyúlnak vissza: a külön-külön feltöltött verseket tehát érdemes együtt is újra olvasni majd.

Kényszerleszállás 3.

Nyugodtan repülhetünk a szavakban

talán megértjük a tényeket

ha majd téglákként a falakban

elfelejtjük a belső lényeget.

Vagy ha mégse oldódunk fel

az arcok ezerszín visszfényében

önként tűnünk el lépteinkben

s magunk elől bújunk el.

Megjegyzés: A Kényszerleszállás egy 14 versből álló ciklusom, melynek gyökerei még ezév február–márciusára nyúlnak vissza: a külön-külön feltöltött verseket tehát érdemes együtt is újra olvasni majd.