Szavait másoljuk

Szépen csendül a hangja
magára húzza kedvét
és megreped haragja
annak is kit bánt a lét
        mint mélység
        a reményt

Rajzolj az égre tervet
tükröt mutató kékség
és dobj le minden terhet
napszínbe fojtott kétség
        mámoros
        mint a sors

Terjeszd ágaid fölénk
zöld ponyva levélfalak
között bújunk és közénk
jön kegyelem dallama
        átölel
        felemel

Vízcseppek arcon: úszunk
az érzelmek tavában
tisztára így mosódunk
kapaszkodunk szavában
        sajátunk
        mondatunk.

Éjjel is ugyanúgy várunk (kép és vers)

Fénycseppek, élményhomály
érzékek csendje mélyül el
szárítom lelkem: távolság
közelben csendesül el

Széthasadt álmaink
mosolyt árasztó tükrömben
visszatáncoló árnyékok
a mámorkincs szívkörben

Bátorságot színlelnek
káros szavaikkal hősök
kik titkosan összehozzák
a lélek szemeit ‒ ősök

Távolság lebegése
tisztul magába indulat
sötétben lobogva várja
a hajnali színfalat

Bonthatja hajnal az éjt
fényt szülve lábaink elé
színt dobva be a gödörbe
álljon a sötét elé.

Fék

Engedni
puszta
félelemből
rohanni
álmos
végtelenből

Távozni
tiszta
lendülettel
hazudni
végső
rémülettel

Átkozni
minden
tisztaságot
Áthozni
hozzám
boldogságot

Megnyerni
harcot
sérületlen
elvenni
kedvet
mérhetetlen

Tagadni
tervet
távolságért
találni
tábort
támpontokért

Rettegni
végső
reménységből
éledni
izzó
rettegésből

Virrasztás

Mert a másik ablakban
az arcom visszfénye
s a szobában mi ketten:
én és a távozás reménye
            gyertyafény
            csöndhomály
s tartaléka még a szívnek
       újra látni enged
            gyertyafény
            csöndhomály

És a távoli létben

visszanézek erre

az arcomra, hátha

újra rátalálok a tervre

            gyertyafény
            csöndhomály

most csak emlékkép a szívben

        de remélni enged

            gyertyafény
            csöndhomály

De semmit nem tagadhat

többet bennem a rossz

s én maradtam magamban:

minden köt a boldogságomhoz

            gyertyafény
            csöndhomály

s halk rebegése a szónak

        újra hinni enged

            gyertyafény
            csöndhomály

Villanások (XII.)

Valamit még mondanom kell: a csönd nem terem magától, de megteremthető, s a megteremtett csönd maga is termékeny természetű. Ezért nem kellett soha attól rettegnem, hogy a némaság (ami szerves részévé vált életemnek, mint akár a levegővétel) elpusztít vagy legalább úgy maga alá temet, hogy mozdulni sem bírok tőle. Az egyetlen félelmem most már csak az, hogy egyszerre csak elvesztem azt a képességemet, hogy csöndet tudok teremteni magam körül.

Fűszálak között csillog a hajnali harmat, üveggyöngyök és tükörcseppek: hátha meglátja arcát egy-egy felhő vagy maga a nap. Úgy lépek meztelen talpammal a vizes gyepre, hogy ne haljon meg minden csepp alattam. Ez egy reggeli kert, amit úgy találtam meg, mint titkos érzelmeket vagy végtelen igazságokat: kerestem éveken át, pedig itt volt előttem, s csak egy pillanat kellett, hogy végre felismerjem. Egy bátortalan mozdulat lehet csak annyira meggyőző, hogy a végtelen létezést ne tagadjam többet. Színfoltok egy lélek tükörképén vagy botladozó álmok egy elmében. Semmi nem haragszik többet arra, aki alkotta, ha nem tagadja le létezését, s vele a sajátját is. Most csak morzsákat hullajtok a földre, mert abban bízom, nem kell végleg távoznom, de talán eljön az idő, amikor nem az lesz a fontos, hogy van-e még visszatérés, van-e még lehetőség arra, hogy újra megpróbáljam – hanem az fog majd igazán számítani, hogy vársz engem, s vártál már eddig is. Nem én vagyok az egyetlen, aki ismeretlen ösvényeket követ biztos léptekkel, biztosnak hitt célok felé mindaddig, míg rá nem ébred, hogy valójában csak egyvalami (vagy egyvalaki) adhat bizonyosságot. A fénynyomok a szemedben megmutatják nekem azt az utat, amin el kell indulnom, s a cél sem ismeretlen már. Az első lépéseket is megtettem, így biztos lehetek benne, hogy nem tévedtem el és nem is fogok. Most már csak idő kérdése, hogy egy újabb biztos helyre érkezzem meg, amit ismét magaménak és véglegesnek gondolok majd.

Nem egyetlen terved volt, felkészültél minden eshetőségre, és valóban nem ért váratlanul semmilyen fordulat. Arra azonban minden gondos tervezés mellett sem számítottál, hogy a találkozásunk tényleg nem pusztán sikeres vagy eredményes, de kifejezetten élvezetes lesz. Talán a lelked mélyén valahol remélted, hogy így lesz, de fel sem fogtad. Annyi kellemetlen élmény után ez persze nem meglepő. Most már inkább az a fontos, hogy itt vagyok, s hogy meggyőződhetem arról, jó helyre, sőt helyemre kerültem. Persze ezt már sokszor éreztem, s nehéz lenne eldönteni, hogy korábban valóban tévedtem, vagy pedig mégis igazam volt, s az adott időben éppen az volt a helyem. Most is az a legfontosabb, hogy milyen érzések motoznak bennem, s nem az, hogy külső, objektív okok alapján értékeljem helyzetemet.