Kényszerleszállás 2.

Ébren voltam, de a testem

nem volt ura én-magamnak

csak ugyanazt a képet festem

amit elneveztem saját magamnak

Végül talán megtalálom

az ecsetet, tollat vagy ami kell

hogy kibéküljek a reggelekkel

míg neveinket kiabálom.

Megjegyzés: A Kényszerleszállás egy 14 versből álló ciklusom, melynek gyökerei még ezév február–márciusára nyúlnak vissza: a külön-külön feltöltött verseket tehát érdemes együtt is újra olvasni majd.

Kényszerleszállás 1.

Képtelen volt megtalálni

azt a semmit, ami elveszett

Úgy remélte, hogy nem remélni

jobb lesz, mint az emlékezet

S mégis a fényre lépett

táncolt, mintha boldog lenne

nézték, mintha érdekelne

még bárkit a kérges élet.

Megjegyzés: A Kényszerleszállás egy 14 versből álló ciklusom, melynek gyökerei még ezév február–márciusára nyúlnak vissza: a külön-külön feltöltött verseket tehát érdemes együtt is újra olvasni majd.

Miért nem?

Miért nem vagyunk

boldog őrültek

nélkülöző túlélők

egy ostoba háború után?

Miért nem vagyunk

szédült álmodozók

maguknak is hazudó

lehetetlen alakok a ködben?

Miért nem vagyunk

sajgó lábú zarándokok

hajnali fényben

komoran vándorló reménykedők?

Miért nem vagyunk

fáradó ébredezők

délutáni mámorcseppek

hűvös-hazug áldozatai?

A hátizsákban

Végül aztán zsákba tettem

mindent ami valaha voltam

és hátamra vettem, cipeltem

amíg az út előttem tartott

          Könnyítsd terhemet

          vegyél ki a zsákból

          valamit vagy mindenemet

      Zárd be a csöndet

      egy belső szobába

      s csak akkor keresd

      ha már éget a hiánya

Most könnyebb minden végre

hátam mögött hagytam, ami nyom

hálatelt szívvel nézek az égre

s ott látom most ami én voltam

Színek és színek

Bolond voltál a színtől

s tiszta lettél a bűntől

szabadulnál a sorstól

s elszakadnál a jótól

Felejtesz régi zenét

elrejtesz égi reményt

keresed, ami megmaradt

szereted, aki megtagad

Rajzolsz még virágokat

falakra s világokat

a képernyőre szembe

hogy ne jusson eszembe

De a színeket látod

mindig megtalálod

mert tisztán vágyakozol

utánuk ha unatkozol.

Tervet szőni

Szabadnapos volt a hajnal

mégis lázasan várta a percet

feküdt a földön kibontott hajjal

szőtte magában a legszebb tervet:

Világos arcát napba mártja

fényesebb a szem csillogása

mosolyok, lábnyomok: a hártya

mely szemét takarja, hogy ne lássa –

Magának űz magától el

szobába lépve vissza se néz

fogadjon magába, taszítson el

s kaptárjában gyűlik a méz.

Jó tanácsok

Hazudj tavaszt a szélnek

kiálts esőt a nyárra

sohase félj, ha néznek

sohase fordulj hátra

Maradj világos reggel

mutasd magad másnak

taníts tisztán szemekkel

fordíts hátat a háznak

Zavard világgá a régit

keress újat, hátha látod

ha elkezded, csináld végig

ameddig meg nem találod

Feküdj nyugodtan porba

mosd meg benne a hátad

s köpd szembe a világot

ha bántja a vágyad.

Hatni tudok

Ásom a kertet, túrom a földet

engem az élet, őt meg a Lélek

így alakítunk, így formálódunk.

Szépek a képen is így lehetünk:

ott állunk meg, ahol a mi helyünk

mert a jövőnket adja a múltunk.

Kertem nincs is, és tán én se vagyok

de alakítani, hatni tudok

rajzolok, formálok vagy tagadok.

S ha egyszer fényben mosolygok vissza,

arcom ragyog majd és lelkem tiszta,

akkor értem, mért túrtam a földet.

Valamit elmondani

Valamit elmondani vagy hallgatni

   Mindig: szinte ugyanaz

Amit sohasem mondasz, azt tagadni

   Ez az utolsó vigasz.

Visszaadni a csöndednek a titkot

   Magányba bújni újra

Elvezet a holnaputánba, s kidob

   A sötétből az útra

S lépések kopognak lépések után

   Csattogva robognak el

S nézel az épp elmenők után

   Hová vezethetnek el.

Indulni kell tehát a szóval

S visszanézni boldog mosollyal.

Istennel kávéztam...

Istennel kávéztam tegnap délután

Ő hívott meg

s az egésznapi fáradtság után

jól esett a kávé

Egy réten ültünk le kis asztalka

mellett két szék

A pincér hozta a gőzölgő

illatos kávét

Először egymásra se néztünk

majd lassan

s egyre nyugodtabban

beszélgetni kezdtünk

Ő mosolygott

én sírtam

Ő mondta, mutatta

én írtam

S megtalálni hittem

tudtam minden rendben

minden tiszta harmat

titkok tükre minden illat

S az asztalon üres csészék

s még ki se hűlt a két szék

Mondataimat úgy felejtem el...

Egyiket még én is értem

a másiktól mindig féltem

harmadik hiányos és kopott

a negyedikkel az ajtódon kopogok.

Az ötödikről nem beszélhetek

a hatodikkal valamit kérdezek

a hetedik hazudik, nem maga

a nyolcadiknak fura a szaga.

A kilencediket sose mondtam ki

a tizediket hallotta mindenki

a tizenegyedik egy nyomorék

a tizenkettedik csak buborék.

A tizenharmadikban talán kérek

a tizennegyedikkel végigmérek

a tizenötödik mindent tagad

a tizenhatodikhoz levél tapad.

A tizenhetedik kicsit esetlen

a tizennyolcadik végkép lehetetlen

a tizenkilencedik már kicsit fáradt

a huszadik végre felnyitja a zárat.

A Nem

Nem – nem – Nem – nem – Nem

mert ennyi jutott nekem

s ezzel kell boldogulnom

ezzel kell előre jutnom

Nem – nem – Nem – nem – Nem

csak visszhang és énekszólam

de tisztán szóló monoton dallam

s nincs fölötte hatalmam

Nem – nem – Nem – nem – Nem

ezt mormolom mint esti imát

mint aki egy semmit imád

s magának is csak így kiált:

Nem – nem – Nem – nem – Nem

csak azt nem értem

hogy miért reméltem

hogy a nemet megértem

Nem – nem – Nem – nem – Nem

mert megtalálni, ha van

bármit lehet, de magam

is tudom, hogy a nem nem.

Eleven keret

Belesimultál az árnyba

szobám sarkában lakóba

mosolyogtál a homályból

néztem a ragyogásból.

           Eleven mozaik.

Ugyanabban a szobában

maradtam évekig zsákban

de meglátogattál akkor

és veled jött az új kor.

           Igazat hazudik.

Szimatolod a fényemet

úgy ismered meg lényemet

én megtagadom a múltat

keresem a kiutat.

           Fekete tereket.

Elszakítottam a rejtélyt

lebontottam az erkélyt

mégis te jöttél le hozzám

hogy így mosolyogjál rám

           eleven keretet.

Hagyni

Kabátba bújt bennem

a boldogság épp csak

az orra hegyét látni

téli kabátjából néz csak

körbe: nem akar fázni.

Őrzi a nyár melegét

hogy sokáig tartson

hogy érezni tudja

még mindig nagyon

jó a világ ha hagyja

Kirakós

Szívdobogásba mártott

óra ketyegése

fölragyogásba oltott

lét szenvedése

Késcsillogásba vágott

él remegése

húsremegésbe húzott

szem rebegése

Fényszakadásba ejtett

ég hasadása

filmdadogásba rejtett

én tagadása

Új válasz

Fázva néztem a nyarat

mert álmodozni jöttem

s a végérvényes akarat

mégis ott állt mögöttem

Soha még szebbet ennél

nem láttam rajtad

s ha mégis elmennél

a sorsod megtagadod

          Életemre új

          válasz érkezett

          elolvasom gyorsan

          nincsen ékezet.

Rések repedése

A vakolat alatt ismeretlen

világba csöppennénk

csak le kéne tudni hántani

anélkül, hogy megsértenénk

titkos formákat színez

világtalan fényben

a repedés-talányba bújt

félszeg homály.

Világ ez, de nem valós:

elképzelt rejtekhelyek

a rések repedéseiben

a mélység takaréklángja

fölött – így főzzük ki

ami lehetne akár

maga a jövő

Kérem őrzöm tagadom

Ugyanúgy vezetem a fényt

      sötétbe vinni és megmutatni

      elrejteni, felejteni, tagadni

          tisztán foltok nélkül

          végleg átkok nélkül

magamért kérem a reményt

Távolról figyelem az életet

      halálba mártva, csodára várva

      feledve-keresve, követve-találva

          semmit egyszerűen

          mindent képeiben

nektek őrzöm végig a lényeget

Szorgosan űzöm a vadakat

      vadászat után, háború előtt

      virágzás után, beérés előtt

          fényben, porban arcok

          csöndben, vérben harcok

így tagadom saját magamat.

Ajándék

arcomra rajzolom amit

arcodon látok este

magamra öltöm a hamist

hogy elfedjem lefestve

ezzel őrzöm meg a titkot

ne tudja meg senki más

mert rám bíztad azt az arcot

mely tiéd és enyém már

régen nem értem már én sem

mit motyogok magamban

s nem is igazán remélem

felfejteni szavakban

s így adom neked magamat

örökre belém vágva

teljességed ami marad

lezártságomba zárva

Tábori hajnal

Milyen csenedesen vártuk az első fényt

megjelenni szemünkbe kacsintván

hogy évekig őrizzük ezt az élményt

és barátunk arcát megpillantván

Lábunk előtt a táj elnyerte lassan

ismert formáját, minden a helyét

sosem szökött el, csak a sötét paplan

alá behúzta kócos nagy fejét

S úgy ahogy egyre tisztább lett a látvány

úgy halványult előttünk a varázs

megjelent mindenben valami hiány

Mert ahogyan megláttuk mennyire más

a reggel mint előtte volt a hajnal

megrettentünk a valóságtól nappal.

Nyáresti idill

Bíborba bújt az este

mint télikabátba az ősz

egész nap kedvesét leste

de itt van, s fényhálót sző

Kabóca húzza dalát

miért ne élne boldogan

aki hallja hogy odaát

már mulattnak hangosan

Nyári este van, enged a hőség

mozdul bénult kábultságból

mind, akit nappal sújt az ég

szabadulna már a bénultságból.

A vers megjelent a Bajusz című tábori újság 3. számában (július 22.).