Ott ültél a kertben, fehér műanyag széken. A táj előtted feküdt, mint egy ébredező gyermek, kinek bőrén még érződik az álom illata. Az öledben könyv hevert, de épp nem olvastál: csak vártad, hogyan bontakozik ki előtted a táj minden kincse az esti fény folyamatos játékában. Ébredés és elalvás egyszerre? Hogyan lehet ez? Éppen valami ilyen gondolat futott át elméden, de nem kezdted el törni magad, hogy megfejtsd a megfigyelés képzavarát. Ha hajnalig itt ülnél, akkor sem jutnál többre, hiszen az érzelmeket magyarázni meddő próbálkozás lenne. Csak csöndesen nézted, hogy miként alakul előtted az este. Majd egy bizonyos idő elteltével, lassan becsuktad az öledben heverő könyvet, felálltál, s elindultál a házba, hol már várt az asztalon egy pohár bor, s kenyér, paprika, sajt, vacsorára. Meg persze egy kedves arc is, aki mindezt eléd tette. Együtt ültetek csendesen a nyári estében, falatozva, iddogálva. Nem sok szó esett köztetek, de nem is volt rá szükség, hiszen az este úgyis mindkettőtöket átölelte, mi másról beszélhettetek volna még. Hiába kezdenétek el mesélni egymásnak a nap eseményeit, sehová sem vezetne, hiszen változtatni rajtuk már úgysem lehet, s szebb átadni magatokat a pillanat örömeinek. Így is tettetek. Távoli zajok jelezték, hogy mások is élvezik a nyári estét: ki csöndesebben, ki hangosabban.
A fények játéka az ablakon keresztül is ugyanolyan érdekes, mint egy kerti székről nézve. Hideg lesz a szem, ha nem marad meg bennünk a szépség, vagy nem hozzuk magunkkal a vágyat arra, hogy megtaláljunk valamit, ami felvidít. Az asztal porában is rajzolhatunk, de talán maradandóbb, ha ugyanezt egy papíron tesszük. S hangokat is nyöghetünk az éjszakai csöndbe, de ha dalba fűzzük mindazt, ami bennünk feszül, vagy amit az élet boldog percei szülnek, akkor énekelhetünk életünk végéig, s ezáltal mindig felfrissíthetjük lelkünket. Jönnek a végtelen tehetetlenségnek olyan napjai is, amiket nem tudunk megmagyarázni, de mindig hihetjük, hogy van egy holnap, ami más lesz. S minden gyöngéd harmatcsepp megmossa egy-egy levél arcát, hogy felfrissítse és felüdítse magát a fát: az arcunk nem csak a mienk – valaki másnak is tagjai vagyunk, s ha fájdalmakat élünk át, neki is fáj, ahogy felfrissülésünket és örömünket is velünk együtt éli át.
Integetsz a távolodó busznak, pedig nem ül rajta senki, akit ismernél. Nem búcsúzol senkitől, de a tény, hogy vannak emberek, akik távoznak, valamilyen különös módon mégis meghat. Éppenséggel lehetnél te is a távozók, vagy akár az itt maradó búcsúzók egyike. Ha így volna biztosan más lenne még maga a mozdulat is, vagy a busz pöfögése. Nyári este, konyhaablakból nézni a távozást sokkal jobb, mint átélni az elválást – világos tény, persze, de ettől még igaz.
