2019. december 18., szerda

ajtó előtt


beléphetsz: mindent átadok
gondjaim mögött a fényt
lépéseim közt az űrt
bátorságom reszketését

távozhatsz: mindent rád hagyok
elnémított érveim
terveim mögötti álmom
fájdalmaim veszteségét

én is kiléphetek -
rátalálva egy útra
hol talán veled megyek
hogy együtt lépjünk be újra


2019. december 13., péntek

Új utak

Nálunk idegen neve van a templomoknak. Még mi, itt lakók sem mindet tudjuk megjegyezni. Az utcáinkon is idegenek girbe-gurbáznak, és csak a jól bevált helyeken találkozhatsz ismerősökkel. Viszont ha átengedjük magunkat a városi séta hullámzó ritmusának, történetek és emlékek kopognak fel a lépteink nyomán.
Ez az a korlát, ahonnan Anita gyerekkorában leesett és eltörte a kezét; ebben az utcában laktak Péterék. Itt találtunk pár régi töltényhüvelyt, amikor Ilona zsúrja után a pincékben kerestünk magunknak jobb szórakozást. Ezen a padon csókoltam meg először Juditot, és ott a sarkon túl vesztünk össze. Amott valamikor egy festő lakott, ott pedig egy másik. Most épp egy zenész költözött a régi házba. Ahol lakom, valaha temető volt, és a temetkezési vállalkozó élte itt mindennapjait. Éppen ezért nem lepődünk meg itthon, ha reccsen a fotel vagy halkan megnyikordul a padló az esti csöndben: rég megbarátkoztunk már a szellemekkel. Ráadásul a domb, amin lakunk, valaha római katonai tábor volt. Erre szokták mondani, hogy „Ha ez mesélni tudna…”
Egyik nap Anita feldúltan érkezett haza.

A fák levelei között egy lámpa fénye szűrődött át, sajátos árnyjátékot játszott a szél az utcaköveken. Áron épp a fa alatti padon ült, és arra használta a késő esti város csöndjét, hogy egy könyvbe mélyedjen a szabadban. Gyakran olvasott ezen a padon, és gyakran csak ölében pihentette a könyvet, amíg inkább a képzelete és gondolatai játékainak adta át magát. Most nem ez volt a helyzet – valóban olvasott. Amíg Anita nem jutott eszébe az egyik mondatról. Látta maga előtt – ott a lomblámpaernyő fényében – a képet, mikor Anita feldúltan érkezett haza a piacról. Hallotta, ahogyan meséli, hogyan bosszantotta fel az egyik árus. Megpróbált átverni. Azt hitte nem látom, hogy jobb kezével finoman lenyomja a mérleget a paradicsom alatt. Amikor pedig figyelmeztettem, hogy ottfelejtette a kezét, rákezdett kiabálni, hogy én őt ne gyanúsítgassam, mert neki már a nem tudom én milyen fokú felmenője is kereskedő volt, és mindig a tisztességes haszon lebegett az egész család szeme előtt. És így meg úgy még vagy öt percig. Köpni-nyelni nem tudtam… Áron látta maga előtt Anita megrökönyödött és felháborodott arckifejezését, ahogyan hallgatja az eladó monológját.

A város kihalt. Az utcák csendesek. Tél van, hétköznap és este. Ki jönne ki ilyenkor? De én itt vagyok. Nézem a partról a folyót, lassan lépdelek, hallgatom, ahogyan a szállingózó hószemek egy nyári kerthelyiség kint felejtett ponyváján kopognak. Csend. Hideg. Fázom. Ezért valami nyári emléken töröm a fejem, de nem jut eszembe semmi. Továbbindulok hát, talán a gyaloglás segít. Ezen a tétovaságon is, meg a hidegen is. Mély gödörbe hullott most az este. Még nem tudom biztosan, hogy havas-fehér vagy pedig éj-fekete gödörbe... Hallgatózom – talán meghallom Áron vagy Anita szavait valamelyik ház vagy egy emlékkép mögül előszűrödni. Bár ha nekik volnék, még az emlékeim között sem bújnék elő: ilyen hidegben. Inkább maradjanak a meleg szobában, egymás társaságában, s hagyjanak engem, hogy egyedül járjam a kopott utcákat. (Még jót is tesz a városnak a friss hó: jótékonyan fedi el a kisebb-nagyobb hiányokat, mocskot, az élet apró és csalódásteli nyomait…)

Bádoglemezen az eső. Kopogás. Nyitott ablakon a nyári zápor illata. Szél. Várva várt hűsítő és frissítő légmozgás. Fapadlós szoba. Bútor alig, épp csak a legszükségesebbek. Ideiglenes berendezkedés. A távozás és érkezés közötti élet apró lenyomatai. Hajnalba nyúló beszélgetés és ott felejtett borospoharak. Viaszosvászon terítő a tornác asztalán. Szóda, pipa, papírlapok. Az oszlop mellett kilátni a kertre – rézsút vágott tájkép. Gyümölcsfák és vetemény. Éppen ébredező hajnali növények. Szinte látni, ahogyan felfrissülve nyújtóznak. A szomszéd fonott széken Anita ül felhúzott lábbal. Néhány pillanatra elbóbiskolt a beállt csendben, most eszmél fel. Áron és én megpróbáljuk újra felvenni a beszélgetés fonalát. Annyi elmondott és elmondatlan után nem is olyan könnyű ez. Talán inkább aludni kéne. De hogyan lehetne most aludni? Ezen az utolsó estén. Holnap búcsú. És nem csak a nyártól. Anita és Áron elköltöznek a városból. Ha találkozunk, akkor vagy véletlenül vagy egy másik nyáron itt a nyaraló tornácán. Épp ezért kell hát most addig nyújtani a pillanatot, amíg lehet. Még akkor is, ha mondani már nem tudunk mit. Később majd egy-egy levél oldja meg ezt a szótlanságot, most azonban nem fontos, hogy bárki beszéljen: ez az utolsó este.

Ez most egy másik szoba. Az időpont is más: este. Lámpafényből előbújó kevés bútor. Csak, amit könnyen magunkkal hozhattunk. Igyekszem megszokni azt, ami egyik napról a másikra történik velem. Ma épp a folyó partján. Meg kell ismernem a várost, hiszen még csak két hete költöztünk ide. Most már nagyjából elrendezkedtünk, eljött hát az ideje az egyre táguló ismerkedő utaknak. Szokatlan nekem ez a sík táj. Mindig hegyek lábánál laktam, viszont legalább most is egy folyó partján. Noha ez itt valahogy egészen más, mint amit eddig ismertem. Világosabb. Mintha az otthoni iszap és homok szürkébb lenne, nem ilyen sárga. Azt mondom: otthoni. Pedig most már ez az otthon. Az, ami a jól ismert, és alaposan belakott városban volt, eltűnt. Minden helyével és személyével. Egy maradt: Anita. Nélküle biztosan nem tudtam volna mindentől elválni. Érte és általa.
Itt a folyónál még látni ladikokat, azt a benyomást kelti a part, mintha nemrég még rendszeresen halásztak volna. Mondjuk a múlt hónapban. Látni a nyomokat. Már amennyire értek hozzá. Lehet, hogy félreértem a számomra ismeretlen szerepű karókat, stégeket. Ültem a délutáni napfényben vagy egy fél órát a folyót bámulva egy padon. Jól esett a napfény, arcomat félig felé fordítottam, hogy azért a vizet is szemmel tarthassam. Egészen lassan folyt. Az jutott eszembe, hogy ez is csak víz. Lehet, hogy éjszakánként, nagy csöndben ez is történeteket tud locsogni, ha engedem, hogy halljam. Megpróbálom valamelyik nap. Bár talán érdemes lenne evvel megvárnom a jövő nyarat. Jobban rá is érek, s olyankor az éjszakák is valahogy engedékenyebbek. Engedik, hogy a történetek megszülessenek és elhangozzanak. Hátha hallani is könnyebb akkor.

Innen sem hiányoznak az újdonságok, csak nem annyira meglepőek mint nálatok. Megváltozik egy-egy utca vagy tér, nekem mégis a múltról mesél, s ezért felismerem benne azt, ami megmaradt. Egyszerre látom tehát a változást és a régit. Ez jelentené a folytonosságot? De végül minden idegen lesz, és úgy fogok esténként itthon is bolyongni, mintha most érkeztem volna, s ismeretlenként járnám az utcákat. Akkor hát mi az ami marad? Van állandóság? Az éjszaka, a folyó? Hiszen azok sem lehetnek soha ugyanolyanok, mint tegnap voltak. Én is változom. Lehet már meg sem ismernél. Vagy annyi idő még nem telt el? Lehet csak nekem tűnik úgy, mintha évekkel ezelőtt lett volna az a búcsúzó nyári este. Talán tényleg tavaly volt, és alig pár hónap telt el azóta. Mi változik bennem? Új utakat kell keresnem. Nem csak a sétáimhoz, hanem ahhoz is, hogy megértsem magam. Meg kell találnom azokat az embereket, azokat a helyeket, azokat a perceket. Mindazt ami továbblendíthet. Ami segít, hogy újra itthon legyek. És ne csak úgy, mint aki nyári szünetre érkezik meg egy ismerős üdülőhelyre, a maga megszokott, mégis ideiglenes környezetébe.



2019. január 14., hétfő

Hontalanok himnusza

engedj megpihennem
adj nyugalmat bőven
áldd meg bujdosásomat
vagy elhagyott otthonomat
visszatérnem nincs hova
megérkezni nem tudok
csak végtelen idegen
falak között osonok


ennyi volna hát az út?
adj nekünk béke-koszorút
ha élve nem láthatom a hont
a te békédben adj otthont
térdem megrogy lépteim
kínoznak és lankadok
de kérlek és áldalak
mind amíg meghalok