világtalanság

az alagút és a zötyögés

ami nem vezet sehová

a felemelkedés és a leborulás

ami mind ugyanoda visz

eleven húsba hasító sötét

ha kívül keresem a világosságot

porban vagy lebegésben

sorsban vagy reménységben

garancia

elhagyott

mit vétettem

háborgassatok

én pedig átkozom

majd a tétlenséget

botladozva

mint sánta kutya

ordítva rohanva

mint rebellis

meghatott

lopás és hangjáték

bányamocsok a felszínen

harangkongás – álomhivogatás

hánykolódik

bátorság

nincs mélység

csend nélkül

engedj

szabadon

megérezni

magasság

újra lenn

visszanéz

hátha felfelé

újra nem

kell félni

egyik pillanat

az ajtót csak

később csaptad be

de már kiléptél

rajta – kezed nyúl utána

a mondatot még

idebent elmondtad

utolsó hangjai mégis

a folyosón visszhangoznak

bennem talán majd holnap

lábnyomok

erre ment

visszajött

lefordult

megszökött

belépett

felugrott

meghátrált

lebukott

egyedül

párosan

féllábbal

sárosan

kik ülnek az asztalomnál?

nincs világosság elég idebent hogy lássam

az arcokat – sziluettek – egy-egy hirtelen mozdulat

legfeljebb ennyi támpont lehet

ha azt hiszed ez valami léleklenyomat elmondom

nincs miről gondolkodni csak vélekedj

úgyis magamba zárnám amit te hallani vélsz

képzelőerő

csendes este

halk imák mormolása

elaludt bennem

is valami mély nehéz

hogy felébredjen egy

új vagy újdonságba burkolt

leheletnyi fény

ha elképzeled

már látom én is

lágy mozdulatok

hajnala és hangok

könnyed illanása

mint a fejre fordított

lámpa falra rajzolja

a másik éned.

a téren

egy szegletben mégis

szabadon

oldalról biztosítva

mintha védenem

kéne valamit

(vagy valakit)

asztalok ebédelők

jövő-menők

kinek van dolga

sürgős és ki

várja hogy majd

legyen

Figyelem

Dunai reggel

A vízben áztatom
    ébredező lábam
    a reggeli napfény
    nem perzsel, simogat
Egyedül vagyok
    de ez nem magány
    csend nyugalom
    felfrissülés
Ha valami bánt vagy
    belém hasít, itt
    nem számít: reggel
    van, bármi lehet még
Fürdőnadrágomból és
    hajamból víz csorog
    száradok, sétálok
    a tegnapra gondolok
és nem érdekel
    hogy mit hozott
    mit mondott vagy
    mivel mennyit ártott.

Bezárva

Faltól falig lét:

ütközés

visszafordulás

indulás és indulat

újabb csapás

táguló szűkülés

és tétova kiútkeresés

Aztán végül:

megismerés

határok, keretek

lehetőség

noha lezárt

noha szűkösnek tűnik

mégis létezés

Vallomás

Mély és üres edény

vagyok: tölts fel

s igyál ki újra; de

forró vízzel moss

tisztára

hogy szinte égessen

s ha majd kicsorbulok

vagy megrepedek tegyél

félre s tartsd

bennem üveggyöngyeidet

vagy bármit ami

kedves-közömbös neked.

Egyedül csak veled

Amit mondtam

mind hazugság

Azt akartam, követeltem

hogy megérts

és megérints

de végül magam

zártam be előtted

azt az ajtót.

Hát hazudok tovább

S letagadom, hogy

engem is bánt

hátha végül legalább

én elhiszem, hogy

nélküled is mehet

és szép lehet.

     A csend is tisztább

     lenne.

     De én hazudok

     és tagadok.

Hegycsúcsról nézni szét

(Fényképalbum)

Honnan tudhatnám, hogy ténylegesen mi vár rám? A jövőmet persze tudom alakítani, tervezhetek, s álmodozhatom is, de hogy végül is mi lesz, azt nem láthatom előre. Vannak célkitűzések, s kellenek is még, de mi lesz, ha egyiket sem érem el? Akkor valamit elrontottam, vagy pedig hibás célokat fogalmaztam meg, s olyanokra vágytam, amire nincs is affinitásom, küldetésem, vagy bármi? S vajon mi a helyzet a múltammal? Vajon arról állíthatok-e bármit biztosan? Mi van, ha rosszul emlékszem? Mi van, ha nem is úgy történt, mint ahogy én gondolom? Vagy az is lehet, hogy nem emlékszem rosszul, s az én olvasatomban valóban úgy történt egy esemény, de valaki másnak más volt ugyanez. Lehet, hogy én annyira sajátos nézőpontból nézem a megtörténteket, s annyira csak a számomra fontos részleteket hangsúlyozom ki, hogy ezáltal már torzul a kép. Az idő múlását nem tagadhatom le. Látni, érezni, unalmasabb napokon szinte hallani lehet. S ez persze nem a „Régen minden jobb volt!” sóhaja, amit oly sokan komolyan gondolnak. Nem hiszem, hogy el kellene döntenem mi jobb, vagy rosszabb. Nem hiszem, hogy tudhatom, a most tényleg jobb vagy rosszabb, mint a múlt. Most pedig éppen csak egy történetet szeretnék elmesélni. Sőt, talán nem is annyira elmesélni, mint néhány vázlatos mondattal megörökíteni, szóvá tenni. És talán nem is történetet, csak néhány benyomást, eseményt, ami vagy megtörtént vagy megtörténhetett volna.

A játszótér már kihalt volt, gyerekek nem jártak oda, hiszen a környéken nem is igen laktak. Néhány kamasz még megjelent időnként, hogy valami titkos helyen tudja elfogyasztani, amit éppen kívánt. Aztán körbekerítették a telket, de még sokáig semmi nem történt, nem kezdtek hozzá semmiféle munkálathoz, csak a gaz lepte egyre a régi mászókát, s a hinta lábát. Időnként bemásztunk a kerítésen, mert képzeletünkben ez a tett már önmagában is izgalmas volt, s fokozta az élményt. Pedig odabenn nem csináltunk semmit. Legalábbis külső szemlélő számára – sőt visszatekintve magam számára sem – semmi olyan nem történt, ami említésre méltó lenne. Átvágtunk a gazos telken, az egykori játszótér romjai között, s a terület átellenes sarkában letelepedtünk a bokrok és fák takarásában. Itt tulajdonképpen teljes biztonságban éreztük magunk, mert sehonnan nem láthatott minket senki. Időnként hoztunk magunkkal valami „ellátmányt” (kenyeret, szalonnát, kolbászt, mikor mit), s tüzet rakva megsütöttük. Tudtuk, hogy a füstöt sem fogja senki észrevenni: kevesen is jártak arra (a szomszédban is üres telkek, meg elhagyatott régi épületek álltak), a bozót is takart, meg aztán fényes nappal amúgy is kevésbé látszik a füst. Különösen egy városban.

Az is lehet, hogy csak annyit tudok végül elmondani, hogy történt, történhetett volna olyasmi, ami említésre méltó. Talán a lényeg nem is az, hogy mi játszódott le egy valós vagy elképzelt helyen és időpillanatban, hanem sokkal inkább az, hogy ezekből mi az, ami itt és most is annyira hat, hogy úgy érezhetem megzendül bennem egy húr. Mint mikor a zenész még csak éppen kezébe vette a hangszert, talán még a zenélés szándéka sem érlelődött meg benne, de önkéntelenül megindult a tétova-megszokott mozdulat, melynek folyományaként végül megszólal az első hang. Az elsőt pedig követheti a második, s továbbiak. Éppen ebben az elsőben magában rejlik a lehetőség. (A hallgatásra is.)

A hajnali fényben még látni lehetett az utolsó csillagokat. Ültünk a tenger partján, s vártuk, hogy felkeljen a nap. Az ég alja már hosszú idő óta sokat sejtetően világosodott és vöröslött, de ez még csak a prelúdiuma volt valami nagyobb műnek. Mi az egész darabra kíváncsiak voltunk, nem csak a bevezetőre. Szerettük volna meghallgatni az összes tételt, megnézni és megcsodálni a táncosok mozgását. Fénydallamok és színhullámzás. Egymás mellett ültünk csendben a homokban, kezed – mit épp az imént engedtem el – az ölemben pihent, s vállamra hajtottad a fejed. Én már hátam mögött a nyirkos-hideg homokot ízleltem tenyeremmel, ahogyan megtámaszkodtam. A látványon kívül igyekeztem más érzékszerveimmel is felfogni a hajnalt, s a te közelségedet egyaránt.

Buszon ülök. Zötyög velem a jármű. Ismert táj húz el hátrafelé, ezért nem is nézem: úgysem tud már meglepni. Ölemben nyitott könyv, de épp nem olvasom. (Az imént még egy novellát olvastam, mely pont egy utazást – klasszikus értelemben vett, több napig tartó utazást – írt le. Ez más. Ez más?) Unalom, kavargó gondolatok – utazás. Mennyiben különbözik ez attól, mikor ismeretlen új tájakat jár be az ember? Mit tanulok meg magamról? Miben erősödik a lelkem? Spirituális mélyrepülés a közönyös hétköznapiság gödreibe vagy önfejlesztő türelemjáték?

A hátizsákba bepakolni a legszükségesebbeket. Bedeszkázni az ablakokat, a bezárt ajtót még be is szögelni, s elindulni valahová, ahová nem azért megyek, mert várnak, hanem mert éppen ez a következő állomás. Menni éppen csak magáért: úton lenni az élet. Ha pénz vagy élelem kell, elszegődni alkalmi munkákra: újságot hordani, szénát, terményt, árut vagy egyebeket rakodni, sikálni hajót, árulni könyvet (kenyérért), mikor mi a könnyebb. A szívem mélyén mindig ilyenekről álmodtam, erre vágytam. S most lám valóban ez történt velem. Elindultam. Nem kalandvágy hajt, inkább a kényszer. De azért valami öröm is bizsergeti lelkem, mert minden kényszer ellenére az úton szabad lehetek.

Nem csend és nem zaj, csak valami finom hullámzás vesz körül: hang-illat és csend-lehetőség.

Akkor még nem is sejtettük, hogy amit most csinálunk, valaha majd a legvágyottabb dolog lesz a világon, a szabadság és önfeledtség szimbóluma. Csak a parázs fölé tartottuk a nyársra húzott kolbászt és kamaszos témákról beszélgettünk. Sőt, az is lehet – erre már nem emlékezhetek –, hogy témáink kifejezetten gyerekesek voltak, s csak azért tűnnek visszatekintve komolyabbnak, mert valami felnőttes stílusban adtuk elő. Vagy legalábbis úgy, ahogyan akkoriban a felnőttek beszélgetéseit elképzeltük. Valójában persze az egész emléket alig tudom felidézni. Sokkal inkább magára a tényre emlékszem, hogy behúzódtunk a bozótba és tüzet gyújtottunk, mint arra, hogy mit beszéltünk vagy mit ettünk. S az is lehet, hogy az egész nem is akkor és ott, s nem is így történt. Hiszen a fontos úgyis inkább az, hogy gyerekként olyasmit csináltunk, aminek későbbi jelentőségét felfogni nem hogy nem voltunk képesek, de fel sem merült bennünk, hogy a jövővel törődjünk: tényleg képesek voltunk megélni a pillanatot, s gondolom, hogy ez az ami igazán különlegessé teszi ezeket az emlékeket, s e felidézett perceket. Azóta már felnőttünk: nem is találkoztunk hosszú évek óta, s elménket – vagy legalábbis a saját elmémet – sokkal inkább a múlton történő rágódás és a jövőért való aggódás köti le.

A virágszirmokat nézted, s tépdested őket elmélázva. Lábad alatt porzott az út, de nem is igazán érdekelt, mert úgyis csak a gondolatok számítottak.

A vízcsepp halkan folyt le az ablakon.

Egyre hosszabbak a nappalok, valami közeleg. A csend is másként formálódik, s mintha színe volna, nem csak mélysége: a megvilágítással együtt alakul az is. Holnap már lehet, hogy nem keresek emlékeket, de valamit talán még így is megértek. Ha csak annyit, hogy mit mond valójában az a másik, aki mellettem van…

Úgy siklottunk át az egyik pillanatból a másikba, hogy semmit nem vettünk észre. Persze ebben nincsen semmi meglepő. A pillanatok között mindig így siklunk át. A határt észrevenni talán nem is lehet. Pedig nem lenne rossz. (Tűz ég a szívedben. Vigyázz, hogy ki ne aludjon!) A zene éppen a pillanat határán szólalt meg. Mert a zene az egyetlen, ami képes ilyesmire. A zenében még meg lehet találni a határt két pillanat között: ezért okoz örömet, mert megsejtet valamit a boldogsághoz vezető útból. Tekintetünk pislákoló hangokat formáz a fény játékára: látjuk az elénk táruló csodavilágot. S a hangzavar sem bánt egyáltalán: nem olyan erős, hogy elnyomja bennünk a látás ritmusát. Kit érdekelnek a robajló villanások az éjszakában? Nincs okunk azt hinni, hogy ez a kezdet éppen a vég lenne. Tehát semmi sem ad magyarázatot semmire…

Vállamat egyre kevésbé nyomja a hátizsák súlya, szívemet egyre kevésbé a kényszer, amiért elindultam. Tényleg szabadnak érezhetem magam az úton, s csak a késő esti csendben, a hamvadó parázs mellett jut eszembe mindaz, ami nyomaszthat az útra kelésben: el kellett indulnom, mert… De hiszen, hogyan is magyarázhatnám el ezt akárkinek. Ki értené meg, mit jelent az, ha ott kell hagyni az otthont, s a biztonságot, azért hogy felcseréljem mindezt valami végtelen bizonytalanságért; s mindez csak azért, mert – akár a képzeletemben, akár a valóságban – egy tőlem erősebb, s feljebb való hatalom – akár közvetve, akár valós kényszerrel – rávett a távozásra? Ki értené meg mindezt? (Jobban belegondolva, elég sokan vannak, akik megérthetik, de a magyarázat ettől még mindig nem lesz világosabb vagy értelmesebb; épp ellenkezőleg: csak a homály nő körülötte, mint… mint a….)

Egyszer talán hazatérek, ebben reménykedem, s ezért nem tudok megállni sehol hosszabb időre. Mennem kell. S mindig egy következő város a cél. Kicsit persze abban is bízom, hogy hátha éppen ott találok valamiféle megnyugvást, de az eddigi tapasztalatok alapján ez elég reménytelennek tűnik.

Miért ne lehetne mindenki boldog, s mit akarnak a hangok odabent? Én már nem is számítok, csak a vonaton robogó táj, ami felém közelít. Ez a robbanással hajtott robaj öli meg bennem a lelket, s monotonitásba fojtja a másnapokat. Pedig most mindenem megvan, s mégis azt érzem, hogy egy aranykalickában élek. Észre sem veszem már a rácsokat: megvan az itató tálka, megvan az eledel, még repkedhetek is. Kényelmes ez az ülőrúd, szépen besüt ide a nap, meleg van, csillagokat is láthatok, ha esténként jó felé fordítom a fejemet. Minden a legnagyobb rendben. Az pedig, hogy mégsem repülhetek akárhová, vagy hogy látszólag be vagyok zárva, csak manipulatív hazugsága a világnak. Miért hinném el, amit mások mondanak: hiszen jó nekem itt; itthon vagyok, ez az én világom. Ráadásul, ha létezik is tényleg valamiféle „kint”, vagy „szabadság” – ahogyan ezeket a dolgokat emlegetni szokták az úgynevezett többiek, az biztosan nem ilyen kényelmes és biztonságos. Mi történhet itt velem, ebben az aranykalickában? Semmi. S éppen ez a lényeg. A semmi nem csak unalmat és szürke egyhangúságot jelent, de éppen ez jelenti a „semmi veszély” nyugalmát is. Ennyi hát. Mit reklamáljak, mitől rettegjek? Avagy, mi ellen lázongjak? Nekem jó itt. Világos? (Igenis, éppen nagyon sötét…)

Folyó. Híd. Vár, templomok. Ezek a díszletek vesznek körül ebben a trükkfelvételben: hol marad akkor a valóság? Valaki kizárta, vagy soha nem is volt? Vagy mégis annyi a „valóság” és az állítólagos „világ”, amennyit én látok magam körül. Meg persze, amit te látsz magad körül. Éppen ettől lesz szép. Találkozhatunk, s akkor a valóságunk is találkozik. Sőt – éppen e találkozás miatt – a valóság meg is változhat. Ez az egyetlen lehetőség igazából a valóság megváltoztatására: találkozni mások saját valóságával. S ha most úgy gondolod, hogy túl sokat emlegettem már a valóságot, jobb lesz, ha megszokod. Mert éppen ez az én valóságom. Valóság valósága a valóságban, ami valóság nekem és valóság neked.

A fényeket lenyeltem, de még mindig nem ragyogok: mosdatlan szellemem kitüremkedik tiszta testemből, felszakítván a sokat és gondosan fényezett felszínt. Ennyit ér tehát az a bőr, amit sokáig páncélnak hittem, mindaz, amit azért öltöttem magamra kívülről, hogy eltakarja azt a szennyet, ami belülről hasogatja, de ami mégis igazibbnak tűnik – legalább így, frissen előbukkanva.

Ha visszagondolok azokra a pillanatokra, ma már alig tudok bármit felidézni. Sosem voltam jó abban, hogy emlékezzek vagy visszaemlékezéseket írjak. A részletek elhomályosodnak. Minden emlékemmel kapcsolatban felmerül, hogy talán csak álmodtam vagy élénk fantáziával elképzeltem. S kicsit persze így is van: szívesen képzelem magam elé azokat a jeleneteket is a múltból, amikre visszaemlékezni tényleg nem is tudnék, csak elmesélték nekem, s szívesen színezem azokat a konkrét emlékeket is tovább, amik bennem élnek valamilyen formában.