2009. július 2., csütörtök

Pillanatkabátomba burkolva

Meg akarom írni a fák és a füvek zöldjét, a város utcakövének elfelejtett csöndjét, a padok deszkáinak reccsenését, a harangok kongását; mindazt, ami körbevesz. Az életet nem ismerem, nem írhatok hát róla – maradnak az álmok, s az álmokban szőtt mesék. Azt akarom, hogy mindent ismerj, amit ismerek, s mindent megérts, amit kicsit is értek, vagy legalább sejtek.


>>>>>O<<<<<


(Reggel nem értettem még én sem a mai nap titkát. Most azonban este van, s a titok nem titok többé – mindent értek.

Ezért az estéért indult el a nap reggel, én is ezért keltem fel…)


A templom lábainál ültem, az öregszagú kapu előtt. Magamba szívtam az este minden hangját, s csendjét, illatokat és fényeket. Ha egy ember most erre járna, nem értené, mi történik. Mellém ült ugyanis minden, ami a város létét adja: házak szelleme, az utcák zaja, s éjszakai csendje, a Duna haragja és békéje, s a boltok kihalt, tömött üressége. Minden, amiből ráismerhetsz e helyre.

Távoli zeneszó úszott el fülemig, mint valami hordalékfa áradáskor: lassan, ám mégis elérve a partot, s felkeltve az ott állók figyelmét – már akik képesek még figyelni, s nem vette el kedvüket a mindennapok szürkesége.


A tér másik sarkán, a lámpa fényében Valaki tűnt fel. Zsebre tett kézzel lépkedett az öreg köveken, majd hátát a mellvédnek vetve a templom tornyára meredt. Talán a toronyórát leste, ahogy a mutatók mozogtak.

Épp egészet ütött a harang: este 11 óra. Valaki megfordult, s a mellvédnek támaszkodva a város felé kezdett nézelődni. Vagy tán csak gondolataiba mélyedve bámult bele az éjszakai sötétbe. Nem vett ugyanis észre, s én nem akartam magamra felhívni a figyelmét. Szerettem nézni, ahogy elmélkedik. Ha nem is tudtam, hol járhatnak gondolatai, testtartásából, arckifejezéséből (ha láttam) sejthettem valamit. Hosszú, vállára hulló haját meglibbentette az esti szél (mostanában nemigen járhatott fodrásznál – régen nem így nézett ki), s én tudtam, hogy a szél nyomán a dolgok mulandóságán gondolkodik. Bagatell…

Megfordult, s elindult egyenesen felém, mintha kezdettől fogva tudta volna, hogy ott ülök, s már eleve csak azért jött volna fel a templomdombra, hogy velem beszélhessen. (Talán a mellvédhez is csak azért ment, hogy időt nyerve gondolatait összeszedje…)

– Meddig tart a pillanat csodájának lobbanó fénye, melynél meglátjuk, s megértjük a világ összefüggéseit?

E kérdése váratlanul ért, láthatta is rajtam, mert megismételte, s hozzátette:

– Meddig tart, s mikor jön el?

– Nem tudom, – feleltem végül – de egy biztos: mindenki azt gondolja, hogy ez valami különös pillanat lesz, pedig alig fog különbözni az élet bármelyik másik másodpercétől. Hisz mindegyik kiváló alkalom arra, hogy megértsünk valamit, amit soha korábban nem értettünk…

– Ezt szépen mondtad – válaszolta Valaki kis gondolkodás után – Magam is hasonlókat gondoltam az imént.


Csönd.


Csak a város zaja, s néhány éjszakai kóborló (talán részegek is) hangja hallatszik, s a csonka Hold halvány fénye próbál eljutni szemünkön át az agyunkig (vagy a szívünkig?).

– Nincs kedved lejönni a partra? – kérdezte aztán Valaki – Megnézhetnénk a csillagok ősi tükör-táncát, vagy talán találunk néhány elfelejtett játékszert, melyekkel kedvünkre tölthetjük időnket.

Hát lementünk a Duna partjára. Ott sétálgattunk a parti kavicsok, kövek közt, s hallgattuk a folyó örök mondókáját. A mesét, amit mindig újra kezd, s folyton mesél, amíg valami rendkívüli nem történik, hogy megtörje a már kialakult rendet.

A Dunában persze nem volt semmi különös. Ismertük már jól: Valaki is, én is. Ismertük a vize hangját és hidegét, sodrása erejét, s mindazt a csodát, ami partjánál történik az emberrel. Itt ugyanis mindenki megértheti a múlt és a jelen találkozását, s a világok határának elmosódását.


Hajó.


Szeretném tudni, hogy milyen nagyra képes felnőni bennünk a hideg borzalom, amikor meglátjuk majd a hajnali fényben a szelek indulási helyét, s a felhőt, ami az esőket adja…

Valaki csendesen aludt mellettem a fűben, miközben szememben a csillagok visszatükrözött fénye táncolt, ahogy a Dunáról lepattant.

2009. július 1., szerda