Spórapora

Egy gombát hozok épp ide, nézd csak: pont a csiperkét!

Tudd meg spórapora bíborbarna neki

Elfelejtettem

Én akkor már nem mozogtam. Ő belépett, megemelte a kalapját. Hogy semmi választ nem kapott, csöndes mozdulatokkal vette le kabátját (azt hitte tán, hogy alszom?), felakasztotta a szegre, mely fogasként adta magát, más alkalmatosság nem lévén idebenn. Miután e rituáléját végigjárta az érkezésnek, végül leült egy ott álló rozoga székre és várt.

     Csönd.

Egy légy zizzen az ablakpárkányon. Vagy egy valaha volt légynek elfelejtett hangja most visszhangozza saját magát, mint valami régen énekelt népdalt.

Mindez nem zavarta meg csöndes várakozásában, mozdulatlanul ült a széken egy fél órán át. Akkor lassan felállt, átment a konyhába (ha nem nagyképűség ezt mondani arra, hogy az egyetlen szoba egyik sarkában lévő rezsóhoz lépett...). Halk és lassú mozdulatokkal (mint ravatalozóban a rokonok) kávét készített magának. A kávé gőzölgött. Szinte éreztem az illatát, s láttam lágyuló barna színét.

Kezében a gőzölgő kávéval visszaereszkedett a magányosan rogyadozó székre.

     Csönd.

A csöndet néha apró mozdulatainak halk zöreje törte meg. Ruha-susogás, kanál zörrenés, kávé-hörpentés – csönd; majd megint: ruha-susogás, kanál zörrenés, kávé-hörpentés – csönd.

Telik az idő. Odakint lassan sötétedik. Idebent gyorsabban, de odaát már egész világos van.

Ő meg csak ül, s várja, hogy ne történjen valami; várja, hogy végre abbahagyja a várakozást. Ami most mozdul, az is csak a mozdulatlanság súlyát növeli. Ez ugyanis mindent áthat, s nem lehet előle menekülni.

A rét virága elhervad és kókadtan földrerogy, amikor eljön a pillanat, s beteljesítette feladatát. Felette a fa, az ég és a fény azonban folytatja azt, amihez ért: vár tovább – csöndes mozdulatlanságban táncolva, ahogy a szél és az idő a mozgást meghatározza és adja.

Elfelejtettem, hogy lenni milyen csodás...