Hogy valójában ki vagy nem tudom
de mintha belesnék egy ablakon
és látnék egy tágas szobát
lelkem utolsó otthonát
mikor emlékemben megidézlek.
Már elfeledtem a bátorságot
fülembe suttognak gyávaságok
arról hogy most se érdekes
ha nem teszek: nem érdemes
úgysem élhetek ott a szobában.
És mégis: tudom hogy eljön a nap
csak nem szabad hazudnom magamnak
indulni még talán nehéz
de lábam visz amerre néz
a szem mert jól tudom hogy mi a cél.
Most este van és két padon ülünk
te ott én itt és a remény velünk
ül mindkét padon figyelve
hogyan mozdul bennünk terve
amíg végül mi is mozdulhatunk.
