Villanások (III.)

Az eső elállt, de látod az ablakodon kinézve, hogy még nem távoztak el a felhők. Mert minden pillanatban lehet valami rossz, de nem a félelem, ami meghatározza napjaid. Eső. Frissítette a földet, arcodat mosta. Az emberek visszahúzódtak otthonaikba, fedett helyekre. Majd örömmel rajzottak ki újra az utcákra, mint korábban maguk az esőcseppek a felhőből. Újra birtokba vették a tereket, s várták, hogy mi történik a nagyvilágban. Te pedig ablakodból nézed most is, ahogy megtelik élettel az utca, a város – nem csak te maradtál otthon, de te nézed egyedül a kinti világot. Közben odabent számolod a perceket. Már nincs egy teljes nap a szabadságodból hátra, s vissza kell indulnod a rácsok és barakkok, fegyverek és hátborzongató zajok idegen és gyilkos világába. Most érzed meg igazán, hogy egy ízed sem kívánja többet ezt az életformát. Ami valaha vonzó volt, amit kihívásnak éreztél, s vártad, hogy végre megkezdhesd, most idegen sőt egyenesen ellenséges világgá vált. De tudod, hogy most már nem adhatod fel, nem hagyhatod cserben azokat az embereket – csak ez az utolsó nap olyan nehéz. Inkább magadba burkolózol és csöndesen várod az indulás pillanatát.

Kopog a cipő az utcaköveken, poros lámpafény mutatja az utat valahová előre. Csendes esti utca, épp csak a léptek kopogása zavarja meg a némaságba bújt falak nyugalmát. Minden zaj olyan hideg ilyenkor, mint a távoli tájak ridegsége azoknak, kik soha nem jártak még ott. Bolondulhatnak az égiekért mind, akik ma ragaszkodnak a semmihez, de nem lehet már visszaadni a helyeket a múltnak. Nem vagyunk egyedül a világban, s nem vagyunk együtt a többiekkel, csak halott arcokat rajzolunk a homokba a tükörképek alapján, amik előttünk táncolnak egy-egy fázós reggelen. Te sem ismered a mámor vágását, csak a lehelet rettegő földre hullását, amit minden este megöl, hogy hajnalra feltámadjon és újult erővel hozza vissza a büszkeség perceit. Látod a játékot az ablakod előtt és minden hirtelen továbbgördül, mint mikor új fordulatot tesz a vonat kereke: észre sem veheted, mert ahhoz túl gyors, de valahogy mégis érzed a szíved mélyén.

Jobban leszel, ha nem távolítod el magadból a remény csíráját. Talán még kinőhet belőle valami, amit most nem is hihetsz el, hiába is magyarázza neked a boldogságban úszó világ. Te neked inkább csak az maradt, hogy arcodat az esőbe mártod néhanap, s ebből tudod, hogy még mindig élsz.

Mert nekem nem

Engem a lét nem ölel
de nem a szó ami kell
csak egyszerű percek áznak
s napsütésre várnak

Nekem a kéz nem elég
de nem a szépség a vég
csak végtelen rajzok forrnak
míg a falra hazudnak

Bennem a szín nem remeg
de nem a fény rezeg
csak különös árnyak futnak
szememben halásznak

Értem a hit nem beszél
de nem zavart a szél
csak börtönben élve állnak
akik én rám várnak.

Villanások (II.)

Öröm és ujjongás, mámor, s boldog arcok. Végre együtt vagyunk mind, s ünneplünk. Mert olyan történt, amit nem is vártunk, nem is reméltünk, s nem is hihettünk. S végre tiszta érzelmekkel öleljük egymást a végtelen boldogságban, mint háborodott bolondok az őrültek házában. Én pedig felhajtom kabátom gallérját, s úgy indulok tovább ismeretlen utamon, mert érzem, hogy valami – vagy inkább valaki – hív. Visszatérő köreim most nem érdekelnek, nem zavarnak – tisztán látom a célt, legalább azt, ami közvetlenül előttem áll, s arra indulok el. Megyek, mint valami fékevesztett megszállott, ha érzi, hogy fejében valami űzi előre.

Tiszta a szél, ami arcomba vág, szemembe dalol, s hátam mögött tovább fütyül. Nem kell hát félnem, s nem is tétovázhatom a következő napokban. Hová repülsz? Hol állsz meg? Egyáltalán, miért jössz szembe velem? Miért nem maradsz ott, ahonnan indultál? Vagy miért nem fordulsz vissza, s indulsz el magasabb régiókba, felfelé lassuló lebegéssel, de mégis végtelen kitartással és távozó hangoddal fülemben?

Beleremegnék, ha mindent értenék, s mindent látnék a világban, ami körülvesz. Bátortalan hangjaim nem lázadnak fel a mindenség erői ellen, csak értetlenül állnak a titkok ajtaja előtt. Ha belépek, akkor valami elmúlik és örökre eltűnik, mert ide többet nem térhetek vissza. Vannak még bennem kérdések, de nem hozhatok rossz döntést. Halálom sem lehet annyira fájdalmas, hogy itt maradjak, s ne induljak el végre én is felfelé. Oda ahol nem ismerek semmit, de valahol mélyen érzem, vagy tudom, hogy nem lehetek egyedül, sőt hallottam hírét, hogy valaki vár.

A hajnal már nincs messze, a fények is visszaadják arcom vonásait a sötétséget legyőzve. Seregeik diadalmámorban ünneplik a győzelmet, s nem maradnak ártatlanok, amikor mindenki más is örül. Végtére is miért ne lehetnék én is boldogabb, mint az elfeledett és szürkeségbe burkolt napokon voltam? Most már megtaláltam, csak őriznem kell a kincset, ami meghatározza további létezésem indulatát és hangulatát – minden percemet. Te ismered ezt? Láttad? Talán magad is őrizted? Remélem. Nem maradhatsz el ettől az örömtől, mert akkor kevesebb lennél, mint én, s azt nem szeretném. Már csak azért sem, mert fontos vagy nekem, szeretlek, s mindent odaadnék neked, ami nekem jó volt valaha.

Ragyogjon arcunkon a napfény, s az öröm mámoros tökéletessége adja vissza a sötétségben a hihetetlen reményt, amit – úgy tűnt – elveszítettünk, de most újra a mienk, s élhetünk vele és benne, mint boldog gyermekek, vagy még boldogabb és nyugodt (bölcsnek látszó) öregek. Járjunk lassú, méltóságteljes, mégis örömteli táncot.

A város súgja meg

Jólesik most a séta
újra csöndbe bújva
járni a várost végre
helyemet találni
ami nekem adatott
ahol élnem lehet
ahol megtalálhatom
magammal együtt a
rég elfeledett jövőt

Átölel most a remény
a holnap terveit
visszaadja a hitem
nem kell keresgélnem
csak ismerős utakat
végigjárni bátran
mert megtaláltam most a
lét melegét ami
átmelegíti a kedvet

Csak a lépteim tompa
kopogása jelzi
hogy nincs minden a helyén
nem lehet még teljes
a boldogság ameddig
újra meg újra a
mélybe rántja lelkemet
s szétszedi majd újra
összerakja a magány.

Villanások (I.)

Azért mosolyogtál magadban, mert úgy érezted, hogy végre összeáll a kép, s minden a helyére kerül. A tavasz, a tiszta éjszakák, a kisimult napok és a remény. Már csak annyi hiányzott, hogy ő is megérkezzen és együtt tölthessétek az időt. Nem csak úgy, mint akárki más is a világ bármely pontján, hanem éppen úgy, hogy azáltal ti magatok legyetek végre. A felhők között átsütött a nap, s értetted, hogy minden rendben van, elkészült a mozaik.

Holnapra már nem maradt teendő, s a ma még olyan hosszú lehet, amilyennek csak szeretnéd. Ennyi az ajándék, amit kaptál: idő. S a tény, hogy nem kell attól rettegni, milyen gyorsan múlik. Nem kell többé számolni, mennyi telt el, mennyi maradt még, mert ami van, az a tiéd, s gazdálkodhatsz vele. Apró szellők borzolják arcodat, mint a lelkedet a hangok, amik körülvesznek, mint a magját a gyümölcs: tudod, hogy nem vagy soha többet egyedül; tudod, hogy célja és értelme van a jelenlétnek. S nem csak a tiédnek, de minden másénak is.

Bátran állsz ki most az útra, s várod a pillanatot, amikor már nem hezitálsz tovább, s elindulsz. Elindulsz valahova, amit most még nem is ismersz, s amiről csak egyetlen dolgot tudsz: azt, hogy ő ott vár már most is. S lehet, hogy nem látod előre az odavezető út minden lépését, minden kanyarját, de nem is kell: csak az első a fontos, a többi már jön egymás után. Mi tehát a gond?

Pakolsz, készülődsz az útra. Gondosan felméred az összes lehetőséget, s minden eshetőségre felkészülsz. Nem hagysz ki egyetlen szempontot sem; tervezel, mint egy mérnök, aki tudja, hogy munkáján mennyi minden múlik, s mekkora a felelősség. Te sem akarsz életeket kockáztatni – legfőképpen a sajátodat nem.

S mindeközben valahol a szíved mélyén tudod, hogy csak halogatod az indulást. Persze, fontos a készülődés, s fontos, hogy mindenről gondoskodj – mondhatnád magadnak –, de tudod azt is, hogy semmi baj nem érhet. Az út már alaposan kitaposott, csak te nem jártál még rajta. Számtalan embert követhetsz, hogy elérd a célt, s számtalan segítséged adódik útközben is. Ne félj! Holnap – nem, még ma – elkezdődik valami, amit ismersz, de titokzatos; amit vársz, de mégis félsz is tőle; valami, amit igazán nevezhetünk életnek, nem úgy mint azt a puszta létet, ami eddig jellemezte mindennapjaid.

Összeáll a kép. Elkészült a mozaik. Az utolsó darab is helyére kerül, s minden tiszta és világos lesz. Már csak az első lépés kell...

Merre menne?

Vissza az űrbe a
lét melegébe a
szív közepébe
a nyárba a télbe

Vissza a sárba a
lábtagadásba a
semmi se szépbe
a lét közönyébe

Vissza a kertbe a
nyámnyila vérbe a
régi mesékbe
a szívtelen éjbe

Vissza a télbe a
híg remegésbe a
távoli nyárba
a végtelen ágba

Vissza a fénybe a
vég közepébe a
megmaradásba
a vércsobogásba

Vissza a tájba a
mámoros árnyba a
szél küszöbére
a reggeli rétre.

Vársz és várlak

Rólad mesél minden
csepp eső az arcomon
tisztára mossák mind
a ráncokat perceid

Hangodat zengeti
minden újabb énekem
s úgy keresem részek
között megbújt egészet

Nem ismerem újabb
arcodat de sok régit
őrzök emlékeim
homályos szobáiban

A tükröm sem engem
mutat, csak egy arcot ha
nézem alig tudom
mi belőle az enyém

S az ablakomban állok
várom hogy a szél hozza
elém a lépteid
visszhangos kopogását

A hangra megmozdul
a remény űzött fázó
szarvasa hogy védje
bozót a csalódástól.