Az eső elállt, de látod az ablakodon kinézve, hogy még nem távoztak el a felhők. Mert minden pillanatban lehet valami rossz, de nem a félelem, ami meghatározza napjaid. Eső. Frissítette a földet, arcodat mosta. Az emberek visszahúzódtak otthonaikba, fedett helyekre. Majd örömmel rajzottak ki újra az utcákra, mint korábban maguk az esőcseppek a felhőből. Újra birtokba vették a tereket, s várták, hogy mi történik a nagyvilágban. Te pedig ablakodból nézed most is, ahogy megtelik élettel az utca, a város – nem csak te maradtál otthon, de te nézed egyedül a kinti világot. Közben odabent számolod a perceket. Már nincs egy teljes nap a szabadságodból hátra, s vissza kell indulnod a rácsok és barakkok, fegyverek és hátborzongató zajok idegen és gyilkos világába. Most érzed meg igazán, hogy egy ízed sem kívánja többet ezt az életformát. Ami valaha vonzó volt, amit kihívásnak éreztél, s vártad, hogy végre megkezdhesd, most idegen sőt egyenesen ellenséges világgá vált. De tudod, hogy most már nem adhatod fel, nem hagyhatod cserben azokat az embereket – csak ez az utolsó nap olyan nehéz. Inkább magadba burkolózol és csöndesen várod az indulás pillanatát.
Kopog a cipő az utcaköveken, poros lámpafény mutatja az utat valahová előre. Csendes esti utca, épp csak a léptek kopogása zavarja meg a némaságba bújt falak nyugalmát. Minden zaj olyan hideg ilyenkor, mint a távoli tájak ridegsége azoknak, kik soha nem jártak még ott. Bolondulhatnak az égiekért mind, akik ma ragaszkodnak a semmihez, de nem lehet már visszaadni a helyeket a múltnak. Nem vagyunk egyedül a világban, s nem vagyunk együtt a többiekkel, csak halott arcokat rajzolunk a homokba a tükörképek alapján, amik előttünk táncolnak egy-egy fázós reggelen. Te sem ismered a mámor vágását, csak a lehelet rettegő földre hullását, amit minden este megöl, hogy hajnalra feltámadjon és újult erővel hozza vissza a büszkeség perceit. Látod a játékot az ablakod előtt és minden hirtelen továbbgördül, mint mikor új fordulatot tesz a vonat kereke: észre sem veheted, mert ahhoz túl gyors, de valahogy mégis érzed a szíved mélyén.
Jobban leszel, ha nem távolítod el magadból a remény csíráját. Talán még kinőhet belőle valami, amit most nem is hihetsz el, hiába is magyarázza neked a boldogságban úszó világ. Te neked inkább csak az maradt, hogy arcodat az esőbe mártod néhanap, s ebből tudod, hogy még mindig élsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése