Öröm és ujjongás, mámor, s boldog arcok. Végre együtt vagyunk mind, s ünneplünk. Mert olyan történt, amit nem is vártunk, nem is reméltünk, s nem is hihettünk. S végre tiszta érzelmekkel öleljük egymást a végtelen boldogságban, mint háborodott bolondok az őrültek házában. Én pedig felhajtom kabátom gallérját, s úgy indulok tovább ismeretlen utamon, mert érzem, hogy valami – vagy inkább valaki – hív. Visszatérő köreim most nem érdekelnek, nem zavarnak – tisztán látom a célt, legalább azt, ami közvetlenül előttem áll, s arra indulok el. Megyek, mint valami fékevesztett megszállott, ha érzi, hogy fejében valami űzi előre.
Tiszta a szél, ami arcomba vág, szemembe dalol, s hátam mögött tovább fütyül. Nem kell hát félnem, s nem is tétovázhatom a következő napokban. Hová repülsz? Hol állsz meg? Egyáltalán, miért jössz szembe velem? Miért nem maradsz ott, ahonnan indultál? Vagy miért nem fordulsz vissza, s indulsz el magasabb régiókba, felfelé lassuló lebegéssel, de mégis végtelen kitartással és távozó hangoddal fülemben?
Beleremegnék, ha mindent értenék, s mindent látnék a világban, ami körülvesz. Bátortalan hangjaim nem lázadnak fel a mindenség erői ellen, csak értetlenül állnak a titkok ajtaja előtt. Ha belépek, akkor valami elmúlik és örökre eltűnik, mert ide többet nem térhetek vissza. Vannak még bennem kérdések, de nem hozhatok rossz döntést. Halálom sem lehet annyira fájdalmas, hogy itt maradjak, s ne induljak el végre én is felfelé. Oda ahol nem ismerek semmit, de valahol mélyen érzem, vagy tudom, hogy nem lehetek egyedül, sőt hallottam hírét, hogy valaki vár.
A hajnal már nincs messze, a fények is visszaadják arcom vonásait a sötétséget legyőzve. Seregeik diadalmámorban ünneplik a győzelmet, s nem maradnak ártatlanok, amikor mindenki más is örül. Végtére is miért ne lehetnék én is boldogabb, mint az elfeledett és szürkeségbe burkolt napokon voltam? Most már megtaláltam, csak őriznem kell a kincset, ami meghatározza további létezésem indulatát és hangulatát – minden percemet. Te ismered ezt? Láttad? Talán magad is őrizted? Remélem. Nem maradhatsz el ettől az örömtől, mert akkor kevesebb lennél, mint én, s azt nem szeretném. Már csak azért sem, mert fontos vagy nekem, szeretlek, s mindent odaadnék neked, ami nekem jó volt valaha.
Ragyogjon arcunkon a napfény, s az öröm mámoros tökéletessége adja vissza a sötétségben a hihetetlen reményt, amit – úgy tűnt – elveszítettünk, de most újra a mienk, s élhetünk vele és benne, mint boldog gyermekek, vagy még boldogabb és nyugodt (bölcsnek látszó) öregek. Járjunk lassú, méltóságteljes, mégis örömteli táncot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése