2017. november 23., csütörtök

2017. november 13., hétfő

Néha úgy érzem, van valami, amit mindenképp el szeretnék mondani, aztán...


Semmit. De azt egészen.
Mintha... mindent messziről
csak kérdés, érzés
ébredés
szikár szavak szabad
százada
A mondat túl tág
a hang szűk és halk

           Nincsen

Semmit. De azt egészen.
Mint máskor, ezúttal – is.
De visszafele
vigasz vele
titoktalan talány
talán a
rejtett jelentés
jelentéstelen


2017. november 1., szerda

KERESEM


Mert a pohár bor (vagy a nyolcadik pohár) hirtelen felhozza benned a múltat, s emlékeket rak sorba, mint ahogy hadrendbe kellett állnod valamikor az emlékek előtti időben.
Ahol a szobában ma egy íróasztal és egy polc áll, rajta CD-lemezekkel és kis hifivel, valamikor ott volt a bátyád ágya. Legalább is hetente, két hetente egyszer ott aludt. Az ágy (talán csak egy matrac) mellett vaskályha állt, közvetlenül a téglakémény előtt. Most ezt a kéményt öleli körül az a polc. Ahogyan minden folyamatosan változott a házban, s mégis minden ott maradt az emlékeidben, s ahogyan maga a ház alig más ma, mint akkor – talán éppen így történt benned is. Változol, alakulsz, s mégis ugyanaz maradsz. A szoba elrendezése csak követi az életet, s praktikusan alkalmazkodik az új helyzetekhez. A személyiséged keretei sem változnak, mégis folyamatosan az éppen aktuális környezethez idomul.
Vasút: hátulról látjuk a városokat. Külvárosi táj. Romok és roncsok, tárgyak és emberek egyaránt. De éppen ezért szeretünk vonattal közlekedni. Mintha smink nélküli eredetiségében láthatnánk egy kedves, ismerős arcot újra meg újra. Nincs lepel, nincs maszk, mi eltakarja a valóságot. Kifelé (az utca felé) mutatni kell, hogy minden rendben, hogy mi is szépek vagyunk, jól élünk, meg vagyunk elégedve a sorsunkkal. De aki hátulról látja otthonunk, felfedezheti a nyomorunkat, amit el szeretnénk takarni. S így van ez telekkel, várossal és emberrel egyaránt.

Hogy ízlett a pörkölt, fiatalúr?
Nagyon finom volt, köszönöm szépen!
Kér még esetleg valamit? Még egy sört? Vagy esetleg desszertet, kávét?
Kávét nem kérek köszönöm, de hozzon nekem, kérem még egy somlói galuskát!
Rendben...
Tessék, a somlói galuska.
Köszönöm szépen!
Egészségére!

Úgy képzelem, hogy Piacsek bácsinak szép tágas kertje van. Nem kifejezetten nagy, mégis mindennek jut benne hely, s valamiféle megnyutató rendben találhatóak meg benne azok a tárgyak és növények – azok a kellékek –, amik nélkül sivár vagy szegényes volna. Amott a sarokban egy rózsabokor, éppen nyiló virágkelyhekkel, emitt egy kerti asztal. A ház sarkát vadszőlő futja be, két öreg almafa szegélyezi a látványt a másik oldalon. Egy lóca áll a fal mellett, mellette egy nagy dézsában leander nő. Az asztal mellett most két szék van: az egyik arra vár, hogy a reggelizni készülő Piacsek bácsi elfoglalja rajta a helyét, ami éppen olyan meghatározott, mint a kert többi tartozékának helye.

Hagyma, sajt és bor. Zene, esti fények és emberek. Tánc, félelem és remények. Naplemente, út és színek. Felhők, táj és képek. Barátok, szavak és ellenségek. S ellenséges szavak vagy szótlan barátságok. Mert végső soron mindig a szavak ölnek. Az igazi barát nem szól, csak hallgat, s ezzel óv meg.
Nyomtam a gázt egész nap, hogy eljussak egy barátomhoz, s együtt lehessünk néhány napot. Hosszú út volt, ami fárasztott, s mégis megérte. Enélkül hogyan fürödhettem volna naponta a Szajnában? Hogyan zenélhettem volna ismerős és imseretlen ebmerekkel nap mint nap? Nem jöhetett volna létre mindez, ha nincs az a hosszú út.
Látni szeretnélek, mint tükörképemet, mit minden este meg kell hogy nézzek, hogy szembesüljek saját magammal, s ne felejtsem el a létem árnyoldalát.

Segítsek esetleg valamit levinni?
Köszönöm. Nem gond?
Nem, azért kérdeztem.
Nagyon köszönöm. Lent is megállhattam volna, csak nem számoltam vele, hogy elkezd esni az eső.
Igen.
S persze semmi fogása nincs ennek a vacaknak. Hogyan vihetném?
Hát igen... lehetne rajta valami fogantyú, vagy ilyesmi. Ne cseréljünk?
Nem, most már úgyis itt vagyunk. Köszönöm. Viszontlátásra.
Nagyon szívesen. Viszontlátásra.

Benne is ott voltak még az elfelejtett morzsák, amiket letagadott volna, ha valaki szembesíti velük. De már belehullottak valami mély gödörbe, s nem jöhettek többet elő: földet (lelket) dobott rájuk, hogy elfödje, s ne jelentsenek semmit soha többé.

Beültettem a telket szőlővel, s dolgoztam vele egész évben, de a feleségem mégis azt mondta, hogy az egész nem ér semmit, s elhagyott. Szerinte a munkám haszontalan és én is haszontalan vagyok.

Az asztalon fehér abrosz. A sarkát néha felfújja a reggeli szél. Középen egy tálban gyümölcsök: alma, barack, szőlő. Teáskancsó, kikészített csésze. Kis porcelán tányér, mellette kés, villa. Kosárkában kenyeret sejthetni a fehér kendő alatt. Egy másik porcelán tartón vaj, mellette pedig egy burával lefedett tányér. Talán sajt vagy kolbász van alatta. Ki tudhatná? A lényeg most úgyis az, hogy még nem történik meg, amiről mind tudjuk, hogy pillanatokon belül elkezdődhet. Ehhez meg igazán nem fontos tudnunk, hogy mit takar az a bura.

Holnap talán én leszek az, aki megtalálja saját magában a félelmeit, aki felfedezi a gonosz kiszámítható terveit, s túl is lép rajtuk.
Hétfő. Vagy talán kedd? Végtére is teljesen mindegy. Sokkal fontosabbak azok a benyomások, amiket ehhez a naphoz lehet kötni. Erdei utak. Fények játéka a fák között. A zöld megszámlálhatatlan árnyalata, sötétség a fák között, fénycsíkok és árnyformák tetszetős és kiszámíthatatlan váltakozása. Változó tájképek, beszélgetések, gondolatok és gondolatlanságba burkolt csöndek. Patakcsobogás, pihenők és hűsítők. Idegenek, ismerősök és ismerősök lehetséges megérkezése vagy távozása. Mert végül is mindig ezek lesznek a fontosak. Legalább is utólag minden bizonnyal.

Mikor jössz megint?
Nem tudom. Még nincs meg a jövő havi beosztásom.
Amint megtudod, szólj!
Ez természetes.
Hiányozni fogsz.
Ne mondj, kérlek ilyen közhelyeket.
Miért? Én talán nem fogok hiányozni neked.
Nyílvánvaló, de azzal nem könnyítjük meg a távollétet, hogy még emlékeztetjük is rá magunkat újra meg újra.
Neked persze könnyű. Akkor jössz, amikor csak akarsz, én meg várhatom, hogy mikor jelentkezel... Annyira kegyetlen vagy, mikor eljátszod, hogy nem akarod észrevenni, és bevallani saját magadnak, hogy én is hiányozni fogok neked.
Én kegyetlen? És én nem akarom bevallani? Csak szeretném nem tovább nehezíteni a búcsúzást!
Ja, persze... A gondoskodó és realista... Inkább lennél kicsit romantikus!

Futnak a percek. Ha most várnom kellene valakire, vagy valamire, akkor nagyon utálnám, hogy egyik perc felfalja a másikat. Így azonban, hogy csak a lábamat lógatom – képletesen és valóságosan egyaránt – nem is nagyon érdekel, hogy hány perc pusztul bele az őt követőbe. Ülök egy régi kőkerítés tetején, nézem az előttem kanyargó kis utcát, s csak hallgatom, hogyan kopogna kövezete a lábaid alatt, ha éppen erre jönnél. Miért aggódnék? Miért sietnék, rohannék bárhová? Csak tisztások és tavak lehetnek ennyire csendesek és nyugodtak.

Az öregedő kezek kitöltik a gőzölgő teát a csészébe. Kenyér kerül a tányérra, rá vaj. S kiderül, hogy a bura alatt sajt és kolbász is van. Piacsek bácsi mindkettőből szel magának egy odakészített késsel. Mennyi gondolat és gondoskodás kellett e reggeli előkészítéséhez. Jó lenne tudni, hogy ki vagy kik voltak azok, kik ezt az időt és munkát nem sajnálták, hanem azon igyekeztek, hogy mindez tökéletes legyen. Vagy ez csak a külső szemlélőnek tűnik így? Lehet, hogy valójában minden tárgy épp olyan természetességgel – már-már megszokott fásultsággal – került az asztalra, mint ahogyan az ember reggel felhúzza a lábára a zokniját? Lehet, hogy nem gondos előkészítés előzte meg a reggelit, csak néhány megszokott mozdulat, amik együtt mégis létre tudnak hozni valamit, ami kívülről nézve ennyire megnyugtató és otthonos?

Ott lakom a kanyaron túl. Csak addig kell elballagnom. S itt van a biciklim, majd hazatolom.
Biztosan haza tud menni?
Egen...
Nem kellett volna annyit inni, Árpi bácsi.
Itt van a biciklim, hazamegyek.
Igen.
Megvan a bicikli?
Itt van, tessék. Minden rendben? Biztosan jól van?
Igen. Te rendes srác vagy. Gyere be, meghívlak valamire.
Nem lehet, mennem kell.
Na... Csak egy kortyra!
Köszönöm, de mennem kellene. Épp most szálltam le a buszról, haza kell mennem.

Tedd a lábaidat egy sebes, hideg, hegyi patakba. Vagy egy másikba. Amelyiket éppen eléred. Ennyi hűsítőt igazán te is kaphatsz, mikor meleged van. Aztán, ha több is jut: zene, bor vagy nő, akkor adj hálát az égnek, s nézz kicsit magadba. Vajon megérdemelted? Vagy a jót nem is azért kapjuk? Ne hagyd, hogy elfelejtkezz a háláról, mert akkor fogsz igazán elfásulni...
Annyi mindent lehetne és lehetett volna másként. S most csak az marad, amit még magad alakíthatsz. Mindig a holnap a leglétezőbb valóság, s egyúttal a legbizonytalanabb is, de éppen ezért a legszínesebb és legváltozatosabb is. Holnap bármi megtörténhet. S akkor te még tervezel előre?
A hídon robogott épp a vonat. Alatta lomhán ballagott a folyó, s talán vele együtt az idő is. Hány hídon elrobogó vonatot láthatott már? Hány hidat sodort el? Akár emberekkel, állatokkal és járművekkel együtt... Én pedig ebbe a folyékony időbe bújok, hogy lehűtse testemet a mozdulatlan nyári melegben. Délben áteveztünk a szigetre. Megfürödtünk, majd a homokban fekve vártuk, hogy a nap eltűntesse bőrünkről a vízcseppeket. Talán horgásztunk is, de az is lehet, hogy azok mások voltak, egy másik lehetséges történet szereplői, akik szintén elmesélik a maguk emlékeit. Aztán este tüzet gyújtottunk, hogy a fényébe bámulva egyre nyújtsuk a beszélgetésben beálló csendek hosszát – ahogy az ilyenkor szokás. Közben talán valami vacsorát is sütöttünk, de ez nem olyan lényeges. Sokkal fontosabb kép az egyre kevésbé izzó parázsszemek lassan kihúnyó fényének látványa. Ezt mindenki ismeri és mindenki szívesen és könnyedén emlékszik rá vissza. Az ízek – úgy tűnik – múlandóbbak.
Az asszony fehérben, a férje feketében – a gyerekük pepitában. Árnyékrács a szoba falán – adok-kapok.
Megint izzadtan ébredtél fél az éjszaka közepén. Csuromvíz a párna a nyakad alatt. Szinte facsarni lehetne. Eszmélsz lassanként, s próbálod felidézni, hogy mi is riasztott fel, vagy mi volt az utolsó kép, mit álmodban láttál. Nem jut eszedbe semmi – elmerült elméd tavában, épp olyan váratlanul, mint ahogyan felbukkant. De valójában nincs dráma, nem az álmodtól vert ki a veríték: nyár van, ennyi az egész.

Úgy döntöttem, hogy elvállalom a feladatot.
Ez nagyszerű!
Csak egy kis segítséget szeretnék kérni az elején.
Természetes. Mindenben számíthat ránk a kezdetekkor, hiszen nem könnyű valami újba belevágni, esetleg valami ismeretlent megérteni, megtanulni.
Igen. S köszönöm. A felkérést is, meg a segítésget is.
Persze... Az elmúlt években nyújtott munkájáért ez a legkevesebb. Adunk még egy feladatot, mert az eddigiekben már bevált.
Köszönöm még egyszer.
Nincs mit... S gondolkodott már a program nevén?
Nem. Valójában még inkább csak fantáziálni mertem az egészről, s nehéz elhinni, hogy tényleg nekivágok.
S a fantáziájában nem jelent meg egy megfelelő cím vagy elnevezés?
Nem. Azt hiszem, ahhoz több összpontosítás, gondolkodás szükséges. Esetleg egy közös ötletelés.
Könnyen lehet...

Miért hazudsz? Miért kecsegtetsz, ígérgetsz? Miért állítod, hogy neked van mindig igazad? Ez vagy az a jó? Honnét tudhatnád, hogy mi az, ami nekem való, nekem jó? Tényleg ez a jó megoldás? Ha tényleg az, nem lenne-e jobb, ha én jönnék rá? Miért kell elfogadjam egy másik ember „igazságát” egyetlennek, s végérvenyesnek? Inkább tartsd meg magadnak minden igazadat, s engedd, hogy én is megtaláljam a sajátjaimat. Éppen úgy, ahogyan a saját valóságomat is én szeretném felfedezni, s nem mások által létrehozott – egyébként minden bizonnyal végtelen értékes – valóságokat elfogadni.
Eljött hát a búcsú perce. S te is tudod, hogy az életetek most is ugyanúgy fog tovább haladni, mint korábban, s majd megint keresztezik egymást néhány hét vagy hónap múlva. Most vissza kell térni, a saját világodba, megtalálni a lehetőségeket és élni velük. Fejedben már ott van számos elképzelés, s tudod, hogy az övé is tele van tervekkel, s azt is, hogy nem is kell olyan sokat várni ahhoz, hogy a tervek (ha csak rövid ideig is) újra közösek legyenek. Akkor meg miért keseregnél: vár rád ezer kihívás és izgalom, csak fel kell ismerned és megfelelni nekik...
Mit mondhatnak neked azok az arcképek? Felülről nézed, fejjel lefelé, s érted, hogy rajtuk keresztül kézzel foghatóvá válik az idő múlása. Szépen öregedő arc: az emberi élet egy-egy fázisát talán segíthet megérteni.
Miért tagadod, hogy kell? Miért hazudsz saját magadnak? Legalább a hátadhoz nyomott fegyver csövét ne próbáld meg letagadni! Miért csinálnál úgy, mintha az életben minden rózsaszín lenne? Jó dolgokat keresel egyfolytában, s nem fogadod el, hogy nincs meg. Bogyókat gyűjtesz, hátha mindegyik egyformán finom, pedig a saját tapasztalataid is megcáfolnak, nem csak a másoktól hallottak...
Milyen érdekes – mondod –, hogy egy-egy tettünk döntésünk, mondatunk évekre határozza meg a jövőnket, s dobja vissza a múltunkat valami mély sötét verembe, ha éppen úgy alakul. Én pedig tovább keresem azt a pillanatot – az emlékeimet kutatva –, ami közvetlen előzménye lehet a jelennek. Azt a döntést, azokat a szavakat, amik megsejtetnek vagy megmagyaráznak valamit abból, ami most körülvesz, s amit a holnap hoz elém.

Erős holdfény világította meg a tájat azon az éjszakán. Fényünneplőbe öltözött a rét. A dombok megfürödtek egymás árnyékában, s a fák kislányosan borzas fejüket mosták a sugarakkal. Te is jobban elcsöndesedtél, mint máskor, ahogyan átvágva a réten hazafelé igyekeztél. Már a harmadik évedet kezdted a gyárban, s kezdted megszokni, hogy minden második héten csak este tíz után indulhattál haza, mikor már semmilyen jármű nem vihetett el. Télen kicsit kényelmetlen volt, de tavasztól őszig jól is esett a késő esti séta a szomszéd faluba, ahol várt a csendes kis ház. Már ismerted jól a réten kanyargó utat, s tudtad, hogy a legszebb szakasz, mikor betérsz abba a ligetes erdőbe, aminek a túl végén már tényleg otthon voltál. Ezek a séták adták vissza a lelki nyugalmadat, amit felőrölt a munka vagy egy-egy munkatárs kellemetlenkedése. Az éjszaka mindig felébresztette a reményt, mely alapjában végig ott lakott benned, csak néha mélyebbre húzódott: ez a nap is elmúlt, holnap akármi jöhet, még az is lehet, hogy valami különleges dolog fog történni. Csoda, változás, találkozás vagy csak egy átlagosnál nyugodtabb nap.
Azon az éjszakán viszont egy idegen szegődött melléd. Messziről hallottad lépteit a hátad mögött, s a rét egy magasabb pontján megálltál, hogy megnézd a holdfényben. Nem láthattad az arcát, mert kalapot viselt, de valamiért mégis úgy érezted, hogy meg kell várnod.
Jó estét!
Jó estét! Merre?
Csak ide a faluba.
Én is. Elkísérhetem?
Persze. Jobb is lesz együtt sétálni.
Idősebb volt nálad néhány évvel. Hátán hátizsák gömbölyödött. Úgy mozgott, mint aki nem néhány órája indult el.
Honnan?
Ma reggel Sz.-ről indultam el.
Ott is él?
Nem. De nem is igazán tartozom sehová. Egy-két hónapnál többet sehol sem laktam.
Értem. S mi dolga itt minálunk?
Valójában semmi. Ez is csak egy következő állomás.
Miért éppen ez?
Miért éppen ez? Miért éppen ez? – visszhangzott a kérdés még egy darabig a hirtelen beállt csendben. Mintha gondolkodna, hogy erre mit is lehetne válaszolni, vagy egyáltalán milyen választ várhat ez a másik. Hiszen talán neki is feltehetné bárki a kérdést: ő miért éppen itt van. Miért éppen ez? S te is elgondolkodtál már néha azon, hogy vajon miért éppen ez az a hely, ahol megpróbáltad megvetni a lábad. Hiszen alig három évvel ezelőtt nem csak máshol éltél, de más is voltál. Aztán egyik pillanatról a másikra hagytad ott azt, ami a hellyel és a szereppel rádtelepedett, s elkezdett maga alá gyűrni. S azon a holdfényes éjszakán nem is tudhattad, hogy hamarosan – rövidebb idő után, mint várható lett volna – megint valami átfordul veled. Miért éppen ez...?
Miért éppen ez? Például, mert ez van a legközelebb. Van olyan pillanat, mikor ennyi pont elég.
Igaz. És várja valaki?
Nem. Soha nem jártam még a környéken sem ezelőtt.
Van szállása?
Még nincs, de ilyen szép nyári éjszakán akárhol alhatom.
Aludjon nálam! Van elég hely, s vacsorára is szívesen meghívom.
Köszönöm.


Hideg. Ha nem süt a nap, fázom. Ennyit tudok most felmutatni...

2017. július 1., szombat

Te mit eszel?


Az a tiéd, s csak az
    hát gyorsan fogyassz
ne hagyd, hogy érezd
    a célt el ne téveszd
Mert a lét a tétje
    s nem az ízek kéje
és soha ne állj ellen
    nem fontos a szellem
Csak az kell, hogy élj
    inkább ne is beszélj
a nyelved nem arra termett
    nyelve él csak a nemzet.



2017. június 23., péntek

Vigasz


Azt hiszed érzem?
épp csak felidézem
emlékét érintésednek
s minden értékednek

S ha jól emlékszem
nem marad félelmem
mert te adsz reményt
s szívemnek esélyt

        arra hogy verjen
        üssön mint az évek


2017. június 20., kedd

NAPPALOK ÉS ÉJSZAKÁK


Semmi hasznos, csak a magáért beszélő szavak, vagy azok a dallamok, miket füle még éppen meghall. Ennyi juthat mostanra, s ennyi mehet máskor is, mert nem ő az, ki értelmet kíván önteni mások fejébe, vagy megtalálni valami kimondott vagy ki nem mondott – és talán ki sem mondható – igazságot. Csak egymás után vet papírra szavakat, s közben abban bízik, hogy kirajzolódik belőlük valami, ami másokat is gyönyörködtet. Éppen úgy, ahogyan a vászonra felvitt festékfoltok és -vonalak segítségével létrejön egy kép.

Odakint csak az ellentmondást nem tűrő napsütés, bent a szobában viszont könnyű szellő a nyitott ablakoknak és a kereszthuzatnak köszönhetően. Nincs csend, mert szól a zene, de ez már valahogy részévé vált a körülötte lévő hangoknak: mint a madárcsicsergés, ami behallatszik az ablakon. Talán nincs is igazi csend sohasem, vagy nagyon fáj. S talán nem is az a fontos, hogy mennyi hang, zörej vagy zaj vesz körül, hanem azok minősége, üzenete. Mert ez az, ami eltereli a figyelmet, ami zavar, ami elnyomja a belső hangokat – nevezhetjük léleknek vagy lelkiismeretnek is. S így is tudja, hogy mindjárt mennie kell, minek hát akkor a csend. Sokkal jobban zavarja, hogy a szemüvege apró mocsokfoltjai miatt nem lát tisztán; pedig ha nem tudatosítaná magában ezeket a foltokat, talán észre sem venné: megszokná, hogy ennyit és ilyen módon lát.

Néha úgy izzik benne valami indulat, mint ahogy télen a fog vacog, vagy a mámor tép, mikor nincs és nem is lehet semmi kiútja. Enni kéne adni ennek a belső bestiának, engedni, hogy zabáljon fel bármit, ami elé kerül; mégis a józan ész azt súgja, hogy vissza kell szorítani, elnyomni, megölni, ha lehet... Türelemre, nyugalomra van szükség, nem indulatra: hallgatni a madarakat, nézni az eget vagy bármi, ami segíthet, hogy legyűrje a féktelennek tűnő dühöt, ezt a formátlan, tomboló és rombolni vágyó erőt.
Ordítani akar, de nem jön ki hang a torkán. Ugrálni volna kedve, de tudja, hogy bolondnak néznék azok, kik körülötte sétálnak, ülnek, olvasgatnak – egyáltalán léteznek – ebben a parknak csúfolt nyomokban zöld növényeket is felvonultató sarkában az idegen városnak.
Távolabb focizó fiúk kiabálnak. Nem minden szó jut el hozzá, de nem is mindnek örülne. Pedig legszívesebben ő is hasonlóakat mondana, csak visszafogja valami, amit a múltból hurcol magával, s talán a legjobb szó rá a jólneveltség (ha van egyáltalán ilyen...).
Most kéne tűzifát hasogatni egy órán át, de ez nem lehetséges: nincs mit és nincs mivel vágni; s egyáltalán minek is. S ez az utolsó gondolat valahogyan tanyát ver a fejében, mint egy idegen földön járó felfedező: elidőzik, s elgondolkodik a hosszabb távú letelepedésen is. Innentől kezdve a dühöt, a formátlan indulatot lassanként felváltja valami tétovaság, valami, ami nem enged cselekedni, szinte még a szükséges tetteket is megakadályozza.

 – Aztán otthon mégis csend –

Éjszaka végre. Nyugalom. Vége a robotnak. Persze van, ki ilyenkor is dolgozik. Tudja, sőt láthatja is, hiszen a háztól nem messze még most is jár egy gép. Érthető: végre nincs hőség, nem kell a markoló kabinjában izzadni a napsütésen. Hát ennyi. A mai nap már nem hozhat sok újat. Őrzi még néhány percig azt, amit a múltnak ad, aztán feledésbe merül. Mert az éjszaka sötétje úgy öleli át mindazt a nyüzsgést, csodát és lehetőséget, amit a nappal jelent, mint ahogy télikabát az ember testét: őrzi a melegét és nem enged be semmit kívülről, ami változtathatna vagy befolyásolhatná. Bágyadt magány veszi körül ilyenkor késő este: csak emlékmorzsái között matathat egy-egy üresedő pohár vagy néhány finom falat mellett. Az óra ketyegése, a távoli kutyaugatások vagy általában az éjszakai külvilág hangjai csak díszletei ennek az emlékbalettnek. Minden megtörtént. S most már bármi jön, csak tükörkép, visszájára fordított hímzett terítő. Rántsd le az asztalról egyetlen hirtelen mozdulattal!
Minek ártson magának akármilyen szerrel. Maga az este is módosítja a tudatot. S ahogy halad előre az idő, úgy lesznek egyre könnyebbek a mozdulatok. A fények egyre mélyebben rezonálnak lelkében, a zene hangjai pedig egyre több érzelmet szabadítanak fel benne. Már csak az a kérdés, hogy felismeri-e vagy tudja-e egyáltalán, hogy valami változást hord magában a késő esti idő múlása...

Régi éjszakák járnak a fejében. Távoli tábortüzek, s mára már feledett társaságok. Gyermekek, kik azóta felnőttek. Felnőttek, kik azóta eltűntek. Zenék, ízek, mámor; illatok, mosolyok, félszavak. A tűz fényébe mártotta arcát. Hátát a késő este hideg levegője simogatta. Egyszerű és mégis különleges pillanat volt, s érdekes volt belegondolni ebbe a kontrasztba. Közben szólt az ének, ahogyan az egy tábortűz körül illik, s nem kellett gondolni semmi másra. Napokra eltűntek a hétköznapok. Nem volt min aggódni, s nem volt ami megzavarhatta volna az estét. Minden a helyén?
Barátok arca dereng fel a múltból, s olyan szavak, amik talán valamikor megkarcolták lelke felszínét, de mára már annyira kiüresedtek, hogy szinté érteni is nehéz lenne őket. Egy-egy perc mintha megismételhetőnek tűnne, de aztán hamar rádöbben, hogy nem erre vágyik, csak átélni valamit, ami évekkel később ugyanígy mocorog benne, egy majdani álmos estén ábrándozva.
Miért kell felébredni? Miért nem lehet benne ragadni ebben az egy pillanatban? Mint légy a mézben: édes elmúlás.

Gondtalan napok jönnek azután: nem az jár a fejében, hogy mi a következő lépés, vagy mit mulasztott már el. Inkább csak hosszúra nyújtott percek, amikből végtelen sok van, s amik éppen ezért nem is túl jelentősek. Mégis kellenek ezek is, hiszen nélkülük nem ismerné fel az öröm vagy a fájdalom pillanatait az életében. Nem lehet ünnep hétköznapok nélkül. Bátorságot kell találni a holnapra, hogy elviselhesse, de ez nem tűnik nehéznek addig, amíg nem a félelem vagy a másnapi teendők miatt való aggodalom áll a középpontban. Most inkább kertek, parkok, szántóföldek kellenének, hogy keretbe fogják ezeket a napokat, s nem a sziklás táj, ami ennyire végérvényes, s változtathatatlan. Szöglet, hasadék, perem, lezárt és mégis folyamatosan megszakadó kilátás. Néha késztetést érez, hogy zerge módjára mászkáljon ezeken a sziklákon, s gyakran úgy gondolja, azt sem bánná, ha nyakát szegné egy zuhanásban. Ezért vágyik tágasabb és sík tájakra. Ahol nincsen akadálya a szemnek, s a képzelet is addig szárnyalhat, míg fáradtan földre nem rogy. Ott a holnapok is valahogyan egyértelműbbek és természetesebbek, mert nem szakíthatja meg az idő folyamatos áramlását semmilyen tátongó űr.
Hármat kiált a távolba, hátha meghallja valaki, s közelebb jön hozzá. Élvezné, ha egy ismeretlen váratlanul ajtaján kopogtatna. Vagyis inkább oda lépne a székéhez, ami a tornácon áll, s megszólítaná. Mindegy is, mit mondana elsőnek vagy utána: most nem a szavak értelme, vagy a beszélgetés tartalma, ami számít. Sokkal inkább azok hangzása, maga a hang, amit füle felfog, s ami teljesen más, mint az eddig hallottak. Hiszen a megszokott zajok sem zavarják, de jó lenne valamiféle változatosság. Nem annyira a városból ide szűrődő vagy a természet adta hangok érdeklik. Most éppen azok sem hatják meg, amiket maga hoz létre (akár közvetve, mint a zenehallgatás esetében, akár közvetlenül, mint az énekszóval, beszéddel). Más kell. Egy másik ember hangja. (Persze, ha őszinte lenne magához, akkor bevallaná, hogy nem is annyira a másik ember hangjára, sokkal inkább a társaságára vágyik – s ahhoz, hogy azt átélje, nem feltétlen van szükség beszédre.)


Hazudnod kell valami szépet. Olyat, amit azért még elhihet, de kicsit meglepő és elsőre hihetetlen. Jobb lesz a bokrok között sétálni, mint állni a szélben, mert nem a por, csak a lábnyomok tisztasága állhat a világ színe elé. Gondolj arra, hogy nincsen más lehetőség, mint ez a perc, ez a nap, vagy ez az éjszaka. Bontsd most szét apró elemeire fejedben mindazt, ami körülötted van. Vedd észre még azt is, hogy az előtted álló fák lassan nőnek, s leveleiken az erezet folyamatosan alakul, nem szimmetrikus, s nem állandó. Mert nincs, ami állna vagy végleges volna: te sem. Neveket is adhatsz a szemlélt tárgyaknak és a körülötted zajló jelenségeknek, de ez sem segíthet, mert holnap – sőt már egy perccel később is – más szavakkal kellene illetned mindezt. Hogyan nevezhetnéd ugyanúgy, ami nem ugyanaz, mint az előző pillanatban? Hát nem érted? Nem te vagy a középpontban! Még csak a közelében sem. S bár néha tényleg érted történnek mindenek, a legtöbbször nem te határozod meg, hogy milyen irányba változik az, ami körülvesz. Alakítsd először saját magadat. Egyszer talán eljutsz odáig, hogy hatni tudsz valaki másra, vagy legalább egy évek óta melletted létező tárgyra. Ennél több és nagyobb jó nem történhet veled. Minden alakítás és alakulás, ami ennél több, Isten dolga lehet csak. Állj be inkább a saját helyedre, s tartsd arcodat a napfénybe: hagyd, hogy alakulj a világ hatására, s ne te próbálj meg mindent megváltoztatni...



2017. június 9., péntek

Mozaikfoszlányok


Mint a feszület a
      lépcsőfordulóban
nekem ez a lépcső az
      egyetlen út a jóban

Mert a távolság úgy
      foszladozik most
csak a közelség rúg
      arcomba életkoszt

Sörhab-szörnyek pohár
      falán születnek itt
képzelet-játék kár
      felejteni bármit

Groteszk harag hasít
      elmémbe gyakrabban
mint elviselném szít
      valami láng robban

Fejemet meghajtom
      előtte tisztelet
mert épp azt akarom
      ahogy az életet

Mert a magányom néz
      vissza vagy monitor
tükör avagy a méz
      édesíti a kor...

2017. május 15., hétfő

Féltett felelet


Egyedül, este
csendes cseppek
arcom angyalok
tücsök talán
hangokat hallok
zene – zongoraszó
idegen idegen inger

Éjszaka ébren
lábamon lelkem
tisztul taszít tölt
formál fonákon
szerkezetem szervezetem
személyiségem színtelen
város vonásai
üzenni üzenetet űzni

Morzsák moraja
padlóra pottyanó
szemcsék szerelme
tarkán tartogat
váratlan vágyakat
ismeretlen ismerős
távoli távlatok tágasan

Kiereszti kevesebb
erejét ereim
lüktető lendülete
cseppekben csoda
roppan reggelre
vissza – vonszolom
elmém emlékeit
üreges üvegek üresen

2017. április 15., szombat

Ha valamit még


Mondani vagy kérni 
Érteni vagy írni 
        lehetne

Hallani vagy félni 
Tagadni vagy bírni 
        lehetne

Osztani vagy várni 
Megadni vagy törni 
        lehetne

Bontani vagy zárni 
Megenni vagy köpni
        lehetne

Álmodni vagy vágni 
Számolni vagy mérni 
        lehetne

Árulni vagy szánni 
Támadni vagy vélni 
        lehetne

2017. április 12., szerda

Melyik végül a könnyebb?


Ártani vagy tagadni
hasítani vagy űzni
szétszórni vagy elvágni
harapni vagy hazudni

Védeni vagy vallani
forrasztani vagy hívni
gyűjteni vagy megvarrni
ölelni vagy ígérni

Melyik végül a könnyebb?
egyik életből halál
másik a bűnből feláll
De mikor melyik a szebb?

2017. április 11., kedd

Aranyifjak...


Este hétkor kocsmák hátsó udvarában
Iddogáló vidám zajos társaságban
Szép magyar leventék, aranyos vitézek
Kitikkadt puhányok, levitézlett szépek
Hej! ha egyszer én is köztetek ülhetnék
Szép magyar vitézek, aranyos leventék!

Hörpintenénk együtt mind a mámort
A csapos lánynak meg földre hívnánk Ámort.
Szidnánk a világot, szaporítnánk a szót
Okosan kiáltnánk világgá a sok jót.
Húszévnyi bölcsesség hatalmas igazság
Ami veled történt az förtelmes gazság!

Aztán mikor szóval és lével elteltünk
Hazafelé kezdjük vonszolni fenekünk:
Fájó lesz a másnap, vár komoly tudomány
Egyetem és könyvtár, kötegnyi iromány.
Ott elöl valaki nagyon magyarázza –
Azám, mi tudjuk, mi a tabula rasa.

2017. április 3., hétfő

Ne nézz túl messzire!



(Hosszú idő után elkészült e kép. Sok napnyi pöttyözés eredménye. Élőben szebb, mert nem vagyok nagy fotós, meg különben is telefonnal fotóztam. Ahhoz azonban el kell jönnöd hozzám.)

2017. február 21., kedd

Sokkal többet...


Sokkal többet éltem
titkos szobákban
mint világos városok
lakói közt a nyárban

Sokkal többet kértem
másolt szavakkal
mint amennyit reméltem
kapni ócska dalokkal

Sokkal többet érkeztem
pontosan épp oda
ahová nem indultam
s nem is mentem soha

Sokkal többet néztem
keretbe zárt képeket
miket elfelejtett házak
falán a nép nézeget

Sokkal többet mostam
foltokat a lelkemről
mint letagadott sikerek
árnyékát testemről

Sokkal többet másoltam
hangról hangra dalokat
mint tisztuló mondatok
közé elbújt szavakat

2017. február 20., hétfő

2017. február 16., csütörtök

Asszociációk


VÁGYAK AZ ASZTALON

        Papírgalacsin
            ismeretlen
              szavakkal

TÖRTÉNELEMLECKE

        Mondd mikor voltam
            utoljára
              független

KÖNYVET OLVASOK

        Polcomon használt
            betűk tára
              sorjázik

TÉRKÉPEK A FALON

        Ismert és rejtett
            helyei a
              világnak

RUHÁSSZEKRÉNY

        Lehetőségek
            vállfáimra
              akasztva

SZÓTÁR

        Megismerés és
            kincseimnek
              tárháza

BÁTORSÁG

        Nem is ismerek
            senkit aki
              rettegne

MAGYAR NYELV

        Összetett elménk
            képmásának
              rendszere

MOTIVÁCIÓ

        Haladni akar
            egy szebb és jobb
              jövőbe

2017. február 15., szerda

Este és reggel


Friss zene érkezett, ezúttal egy instrumentális szám.

https://soundcloud.com/szuromi-tam-s/este-es-reggel

2017. február 14., kedd

Esti vázlat


Holnapok is csak
egyre tisztábbak lesznek
ha nem maradok végig
egyedül a világon
falom én a szavakat
hátha vissza tudok belőlük
adni valamit, hogy
te is értsd, ha akarod
csak nekem maradnak
a madarak, hogy mutassák
az utat vagy a jövőt
vagy halottakat vigyenek
át a túlsó oldalra
amit még senki sem ismerhet
igazán, de mindannyian reméljük
hogy valami van

Mondd meg nekem, hogy miért
van tisztulás vagy miért
van fertőzöttség és honnan
jön még a remény vagy
reménytelenség
és az elkeseredés vagy
az elégedettség

2017. február 13., hétfő

Május


Az alábbi zenét eredetileg instrumentális számnak szántam, de tegnap este. íme ez lett belőle:

https://soundcloud.com/szuromi-tam-s/majus

2017. február 10., péntek

Verspárok I.

Néhány héttel ezelőtt találtam egy verset, ami akkor nagyon megfogott. Alább az is olvasható lesz. Illetve egy olyan vers, amit ez ihletett és ilyen módon párjaként tekintek rá.

Nádasdy Ádám
AZ IRODA FALÁRA

Egyedül voltam, józanul, mikor
a nap úgy besütött, az iroda falára
betegágyat vetített. Bejöttem. Vasárnap,
üres az iroda. Hallom a nagymamámat:
lázas a gyerek. Hőmérőt is hozott.
Jövés-menés, középen egyedül vagyok.
Forró a fal a napfénytől, az irodát
beragyogja a láz. Így nem lehet
társat találni, majd a nagypapával,
megyünk a hídon át, de nehogy lázasan.
A napsütötte üres irodában
fölmegy a lázam, aztán zuhanás:
hűlt ágy, hűlt hely, hűlt iroda.

Az tetszik ebben a versben, ahogyan folyamatosan váltogatja a két élményt a sorokban: az irodai pillanatot, amiről a versbeli beszélőben egy gyermekkori emlék merül fel, s magát e gyerekkori emléket. ráadásul a két sík egymásba fonódik: oda-vissza is hat.
Eltelt ugyan néhány hét, de végül megihletett. S persze az én versem sokban különbözik, de talán tetszeni fog:

A PADON

Tömeg vesz körül, átlagos
hétköznap ez: emberek
mégis egyedül vagyok. Ott
a parkban talán most
is vár valaki. Vagy csak
az emlék játszik velem
mint fénnyel a vízcsepp.
Hangzavar töri meg a
bennem lakó csendet: emberek
a tömegben. Hányan is
vesznek körül? Én egyedül
vagyok, s várok valakit aki
ma jön, vagy valaha jött,
vagy engem várt egyszer –
már nem is emlékszem.
Hányan vannak itt? Körülnézek.
Öt ember. Borzasztó tömeg.
Egy én vagyok, egy a tükörképem,
egy akit várok, s egy aki vár
        vagy akit csak képzelek.

2017. február 9., csütörtök

Struktúrák


Senkit nem a titkok
s nem is a rejtett vágyak
        csak a holnap vezérel
Senkit nem a foltok
s nem is a halott tájak
        csak az elmúlt terel el

Senkit nem a lámpák
s nem is a kirakatok
        csak a hang borzaszt el
Senkit nem a sánták
s nem is a beteg tagok
        csak bensőnk riaszt el

Senkit nem a remény
s nem is a fojtott tervek
        csak a perc hajt előre
Senkiben nem a hideg fény
s nem is a hullott levelek
        csak a hit kap erőre

2017. február 7., kedd

Árnyék az aszfalton


Bátortalanná váltak
csak magukért tudtak félni
mert nem gyerekek
csak elveszett és
múltba visszadobott felnőttek
s nem bölcs öregek
csak megfáradt és
időbe áztatott gyerekek

Mosolyokba oltott
borzongásban állok
az ablak előtt, mert
várom, hogy jön valaki
lesem az utcát, hogy
ne szalasszam el, ha érkezik

Botlásait is szívesen
látnám, csak lássam
mert nem a végtelenség
de a megtalált és
letagadott visszaérkezés
és nem a határozatlanság
csak a visszatartott és
hazugságba zárt távozás

2017. február 6., hétfő

Megtisztul


Elérhető egy friss dal az alábbi linken. Remélem, hogy másoknak is tetszeni fog.

https://soundcloud.com/szuromi-tam-s/megtisztul

2017. február 3., péntek

Naplómba írok


Megtagadott magányt szereztem
semmibe fojtott létezést szerettem
egyiket érted – másikat értem

Felfedezett hiányt kerestem
gödörben ázó remény a keresztem
egyiket korán – másikat későn

Szétrepedő világ a mérték
távolba zárt láng az érték
egyikből fények – másikból árnyak

Megremegő hitet találtam
felrepülő halált zabáltam
egyiknek csöndet – másiknak hangot

2017. február 2., csütörtök

Mikor a jóról ábrándozik


Álmodozásaid messzire űznek
távol a léttől távol a mától
fényszakadásaid semmibe néznek
bárhol látod kábultságból
        mind ami voltál

Léttagadásodat semmi se menti
átkod csak most csap rád vissza
Látogatásaid jobb kinevetni
várnod mindig azt ami tiszta
        végzeted ennyi

Arcod előtt már tűz se loboghat
senki sem őrzi senki sem oltja
Szívtelenekben csak ma ragyoghat
árnyad fénye lelked foltja
        mit letagadnál

Végül a fényben mossuk az arcunk
egyszer szebb lesz majd ami volt
Szégyeneinket messzire dobnunk
volna de jó, mert felszabadult
        lenne a lélek

2017. február 1., szerda

Találkozások


Ma is meg tudok mutatni egy minimalista hangszerelésű dalt:

https://soundcloud.com/szuromi-tam-s/talalkozasok

2017. január 31., kedd

Parafrázis


Engedd, hogy valamit
megértsek legmélyebb
        titkaidból
engedd, hogy rábízzam
életem egészen
        törvényedre

Engedd, hogy másoknak
szabadon adjak ma
        megbocsájtást
engedd, hogy nekem is
adjanak valamit
        békességért

Engedd, hogy lelkemet
tehozzád vezesse
        minden társam
engedd, hogy útitárs
lehessek magam is
        akinek kell

Engedd, hogy szívemet
ne gonosz szándékok
        vezéreljék
engedd, hogy legyőzzem
ami idebenn rossz
        de én vagyok

Engedd, hogy valakit
megmentsek magamnak
        de számodra
engedd, hogy megtartsam
előtted is tisztán
        és szabadnak.


2017. január 30., hétfő

Szeánsz


Egy a blogomon is megtalálható szöveg, most dal formájában is meghallgatható:

https://soundcloud.com/szuromi-tam-s/szeansz

2017. január 27., péntek

Jelmondat


Az az érzésem (legalább is az eddig eltelt bő három hét alapján), hogy az idei év jelmondata: „Valahogy ezt is megoldom.” Az élet különböző kihívások elé állít, s eddig ezeket meg tudtam oldani. S nem csupán valami elviselhető vagy elfogadható szinten, hanem tulajdonképpen úgy, hogy közben jól is érzem magam. Például nincs víz a lakásomban (január 7-8. óta). Már több, mint két hetet csináltam úgy végig, hogy a kollégiumban zuhanyzom. S közben mégis megoldottam, hogy tudjak futni járni, s hogy mindennek ellenére értelmesen beleférjek a meglévő időkeretembe: tudok főzni, mosogatni, enni-inni, pedig el van zárva a víz. Nyilván nagyon messze vagyok attól a helyzettől, amit kényelmesnek lehetne nevezni, de meg tudtam úgy oldani ezt a kihívást, hogy nem csak élhető lett a helyzetem, de jól is érzem magam.
S ha ennek fényében képzelem el az év hátralévő részét, azt mondhatom, hogy nagyon jó lesz. Most már csak azt a lépést kellene megtennem, hogy ne csak az élet adta kihívásokra reagáljak így, hanem célokat kitűzve, saját magamnak adjak kihívásokat, s arra is tudjam alkalmazni a jelmondatot: „Valahogy ezt is megoldom.” Számtalan ilyen kihívás (kitűzendő, kitűzhető cél) jut eszembe, de nem akarom leírni őket, mert azzal már úgy érzem, valami fogadalmat teszek, vagy valahogy számonkérhetővé válok, hogy ezt vagy azt megtettem-e. De hogy egy példát említsek, ilyen kihívás (elhatározás) az is, hogy igyekszem minden hétköznap valamilyen produktummal megjelenni a neten (zene, dal, vers, más írás stb.). Remélem, sikerül megoldani.

2017. január 26., csütörtök

Tényleg a helyemen?


Vajon honnan tudhatja az ember, hogy tényleg azt csinálja, amit kell? Amit mondjuk Isten szán neki. Annyit biztosan érzek (tudni semmit nem tudok a témában), hogy ez a kérdés szorosan összefügg a boldogsággal, illetve jó közérzettel, örömmel, elégedettség érzésével stb.
Úgy hiszem, hogy onnan ismerhetem fel, hogy a helyemen vagyok, hogy egyrészt van időről időre sikerélményem. (Természetes, ha vannak rossz percek, akár rossz napok stb, de ha csak ilyen van, akkor valami gyanús szerintem.) Másrészt az is fontos, hogy jól érezzem magam a bőrömben (ha nem is minden percben, hiszen az lehetetlen, de többnyire).
Hogy például jó helyen vagyok-e a munkámat illetően, arról mindig voltak, s vannak kétségeim. De mostanában azzal biztatom magam, hogy ebbe is bele lehet jönni, s igenis van sikerélményem (sokkal több, mint ami a tavalyi évből rémlik). Sőt van jó pár olyan pillanat is (talán minden héten átlagosan egy-kettő), amikor úgy érezhetem, hogy nagyon is itt (ott) a helyem ebben a szakmában, vagy ezen a pályán. S arra is van példa (nem is kevésszer), hogy jól érzem magam a bőrömben (pl. most is, mikor e sorokat írom a füzetembe, s persze most nem dolgozom, de úgy vélem, hogy ha a mai munkanapom csalódásokkal lett volna tele, akkor nem is írnám ezt az egészet, s lehet, hogy egészen másként tölteném az estémet is). S világos, hogy nem lehetek folyton feldobott. Részben, mert ilyen a természetem: gyakran marcangolom magamat, puffogok vélt vagy valós sérelmek miatt, akár jóval azok megtörténte után is. Másrészt meg azért, mert nekem is vannak rosszabb napjaim, elfáradok a hét végére, csalódnom kell, olyan kihívásokkal kerülök szembe, amikre nem tudok megnyugtatóan reagálni, vannak árnyoldalai az életemnek stb. Úgy hiszem, hogy a lényeg az, hogy a mérleg legalább középtávon helyre billenjen. Ha nem úgy érzi az ember (amint ezt tavaly meg is fogalmaztam magamban), hogy nagyon sok negatív, csalódásteli pillanatra jut nagyon kevés sikerélmény és örömteli helyzet, hanem ennél biztatóbb az arány, az már mindenképpen szerencsésnek mondható. Ugyanakkor mindez nem csak rajtam múlik, mert ahogyan e szöveg megírását követően az esti imámban olvastam: Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. (Zsolt 127,1)

2017. január 25., szerda

Negyed egy

Ha későn is lett kész, mindenképpen szerettem volna mára is egy zenét közreadni:

https://soundcloud.com/szuromi-tam-s/negyed-egy

2017. január 24., kedd

Eltitkolt, elzárt...


Egy vagyok csak nem
maradtam tömegbe
bújtatott elfeledett arcú
forradalmár virágcsokorral
feldíszített utcakövekre
dobott morzsák között
válogattam mint galambok
a peronon elpotyogtatott
és fel nem söpört de
széllel se fújt emlékdarabka
‒ így lehetne felismerni ha
én is akarnám a
rejtett mondatokat nektek
megmutatni, feltárni mind
ami másoknak már nem
lehet többet elzárt vagy
letagadott esetleg hazugsággal
           takart valóság.

2017. január 23., hétfő

2017. január 20., péntek

Megteremteni


Ami csak kitakar
vagy figyelmeztet
semmi nem a jóért
de a végtelenségbe
oltott távolságért
vagy a hitnek adott
szavaink mögött
a felszabadított –
mert a talányaink
nem remélnytelenségből
és szívtelenségünkből
fakadnak csak történetek
a múlt porába dobva
mit magunknak adunk
ha minden rejtett
mondat egyet akar
nem a szívtelen kéz
s a szem fehére
vagy a szív fonákja
vagy a tisztítás a
bűntől vagy visszafogott
és letagadott hiedelem –
rebegjek bár hiteltelen
el nem mondható
zsoltárokat vagy vissza
sem tartható dalokat
a múltból vagy a jövőből
amik még nincsenek is
nem lesznek soha
nem is lehetnek, mert
titkokat feszegető porok
kellenek ha magunkat
mondjuk el másoknak
vagy visszadjuk a létezés
boldogtalanságát a földnek.

2017. január 19., csütörtök

Rend a szabadságért?


Érdekes dolog a rend. Azt figyeltem meg magamon, hogy fontos, hogy minden a helyén legyen. Ugyanakkor ez korántsem a körülöttem lévő rendre vagy például a szobám rendjére vonatkozik. Ha végignézek a közvetlen környezetemen, azt látom, hogy egy életszagú rendetlenség vesz körül. Viszont az is igaz, hogy időről időre eléri azt a szintet, ami már zavar, s akkor igyekszem csökkenteni a rendetlenséget.
Most azonban nem erre a rendre vagy rendezettségre gondolok. Úgy tűnik, hogy fontos az, hogy egyes dolgok a helyükön legyenek. Fontos például, hogy úgy érezhessem: ott vagyok ahol kell (s ez nem valami külső hatalom által rám kényszerített „kell”); azt csináljam, amit kell. Azt gondolom, hogy ezért örülök annak is, amikor télen esik a hó és hideg van (még akkor is, ha közben ez nem kevés kihívás elé is állít), mert úgy érezhetem, hogy az évszakok rendje helyén van: télen legyen tél (hóval, hideggel stb.), nyáron pedig nyár. Sokkal jobban érzem magam télen szép hóesésben, s akár szokatlan hidegben, mint ugyanekkor melegben az esős, lucskos utcákon. S szerintem ennek nem csak az az oka, hogy általában az emberek (s köztük én is) kevésbé szeretik a mocsadék, latyakos időt; hanem az is, hogy ezt várom el a téltől. Avagy ez az a mélyebb ok, amiből következik, hogy nem rajong senki a latyakos téli időért; csak nem ismerjük fel, hogy valójában az zavar ilyenkor minket, hogy nem úgy alakul (például) az idő, ahogy annak kell.
S végül: meg merem kockáztatni, hogy igazán szabad is akkor lehetek, ha ez a fajta rend (én a helyemen vagyok, a természet rendje nem borul fel stb.) megvalósul. Azaz a szabadság nem rendezetlenség, nem a szabályok vagy a „kell”-ek felrúgásából adódik, hanem épp ellenkezőleg.

2017. január 18., szerda

2017. január 17., kedd

Ne tagadd meg!


mit akarhat magának
a titkok ajtaján bekémlelő
száguldásba fagyott idő

mit kereshet bennetek
a végső szándékot megtagadó
halálba születő támadó

kit találhat városok
piszkos falú házai között
a városlakó ki megszökött

mit remélhet magának
egy gyermekbe zárt diktátor
aki kívülről se volt bátor

s ki maradhat őszinte
ott ahol a létezést is úgy adják
hogy elvárt hogy megtagadják

2017. január 16., hétfő

2017. január 10., kedd

Estétől reggelig


Ébren töltött éjszakák
míg várunk és félünk
csak csendesen kérünk

Elszakadó fátylaink
megtört reménykedés
elfojtott tervezés

Lassan érkező hajnal
foltos lesz a lélek
pontos volt az élet

Sorban állnak a percek
várva hogy kinyisson
és rájuk kacsintson

Távolba bújik minden
mint kabátba hideg
vagy szembe az ideg

S ébredező hajnalok
táncolnak holnapig
s holnapok hajnalig

2017. január 3., kedd

Sámántűz


Lobogjon és
recsegjen én
így kérem de
úgy akarod te

Lábaink csak
árnyaink vak
koldusok mély
arcában személy

Hasadva kell
szívbe emel
fel minden úgy
lehet végre új

Távolság ma
nem hasít ha
mindenünk kell
akkor elveszel

Késekkel vért
eresztve vén
karunkon seb
maradna legszebb

Botlásunk is
magányunk kis
halálunk lesz
tévedés végez.