2017. november 23., csütörtök
2017. november 13., hétfő
Néha úgy érzem, van valami, amit mindenképp el szeretnék mondani, aztán...
Semmit. De azt egészen.
Mintha... mindent messziről
csak kérdés, érzés
ébredés
szikár szavak szabad
százada
A mondat túl tág
a hang szűk és halk
Nincsen
Semmit. De azt egészen.
Mint máskor, ezúttal – is.
De visszafele
vigasz vele
titoktalan talány
talán a
rejtett jelentés
jelentéstelen
2017. november 1., szerda
KERESEM
Mert a pohár bor (vagy a
nyolcadik pohár) hirtelen felhozza benned a múltat, s emlékeket
rak sorba, mint ahogy hadrendbe kellett állnod valamikor az emlékek
előtti időben.
Ahol
a szobában ma egy íróasztal és egy polc áll, rajta CD-lemezekkel
és kis hifivel, valamikor ott volt a bátyád ágya. Legalább is
hetente, két hetente egyszer ott aludt. Az ágy (talán csak egy
matrac) mellett vaskályha állt, közvetlenül a téglakémény
előtt. Most ezt a kéményt öleli körül az a polc. Ahogyan minden
folyamatosan változott a házban, s mégis minden ott maradt az
emlékeidben, s ahogyan maga a ház alig más ma, mint akkor –
talán éppen így történt benned is. Változol, alakulsz, s mégis
ugyanaz maradsz. A szoba elrendezése csak követi az életet, s
praktikusan alkalmazkodik az új helyzetekhez. A személyiséged
keretei sem változnak, mégis folyamatosan az éppen aktuális
környezethez idomul.
Vasút:
hátulról látjuk a városokat. Külvárosi táj. Romok és roncsok,
tárgyak és emberek egyaránt. De éppen ezért szeretünk vonattal
közlekedni. Mintha smink nélküli eredetiségében láthatnánk egy
kedves, ismerős arcot újra meg újra. Nincs lepel, nincs maszk, mi
eltakarja a valóságot. Kifelé (az utca felé) mutatni kell, hogy
minden rendben, hogy mi is szépek vagyunk, jól élünk, meg vagyunk
elégedve a sorsunkkal. De aki hátulról látja otthonunk,
felfedezheti a nyomorunkat, amit el szeretnénk takarni. S így van
ez telekkel, várossal és emberrel egyaránt.
Hogy ízlett a
pörkölt, fiatalúr?
Nagyon finom volt,
köszönöm szépen!
Kér még esetleg
valamit? Még egy sört? Vagy esetleg desszertet, kávét?
Kávét nem kérek
köszönöm, de hozzon nekem, kérem még egy somlói galuskát!
Rendben...
Tessék, a somlói
galuska.
Köszönöm szépen!
Egészségére!
Úgy
képzelem, hogy Piacsek bácsinak szép tágas kertje van. Nem
kifejezetten nagy, mégis mindennek jut benne hely, s valamiféle
megnyutató rendben találhatóak meg benne azok a tárgyak és
növények – azok a kellékek –, amik nélkül sivár vagy
szegényes volna. Amott a sarokban egy rózsabokor, éppen nyiló
virágkelyhekkel, emitt egy kerti asztal. A ház sarkát vadszőlő
futja be, két öreg almafa szegélyezi a látványt a másik
oldalon. Egy lóca áll a fal mellett, mellette egy nagy dézsában
leander nő. Az asztal mellett most két szék van: az egyik arra
vár, hogy a reggelizni készülő Piacsek bácsi elfoglalja rajta a
helyét, ami éppen olyan meghatározott, mint a kert többi
tartozékának helye.
Hagyma,
sajt és bor. Zene, esti fények és emberek. Tánc, félelem és
remények. Naplemente, út és színek. Felhők, táj és képek.
Barátok, szavak és ellenségek. S ellenséges szavak vagy szótlan
barátságok. Mert végső soron mindig a szavak ölnek. Az igazi
barát nem szól, csak hallgat, s ezzel óv meg.
Nyomtam
a gázt egész nap, hogy eljussak egy barátomhoz, s együtt
lehessünk néhány napot. Hosszú út volt, ami fárasztott, s mégis
megérte. Enélkül hogyan fürödhettem volna naponta a Szajnában?
Hogyan zenélhettem volna ismerős és imseretlen ebmerekkel nap mint
nap? Nem jöhetett volna létre mindez, ha nincs az a hosszú út.
Látni
szeretnélek, mint tükörképemet, mit minden este meg kell hogy
nézzek, hogy szembesüljek saját magammal, s ne felejtsem el a
létem árnyoldalát.
Segítsek esetleg
valamit levinni?
Köszönöm. Nem gond?
Nem, azért kérdeztem.
Nagyon köszönöm.
Lent is megállhattam volna, csak nem számoltam vele, hogy elkezd
esni az eső.
Igen.
S persze semmi fogása
nincs ennek a vacaknak. Hogyan vihetném?
Hát igen... lehetne
rajta valami fogantyú, vagy ilyesmi. Ne cseréljünk?
Nem, most már úgyis
itt vagyunk. Köszönöm. Viszontlátásra.
Nagyon szívesen.
Viszontlátásra.
Benne
is ott voltak még az elfelejtett morzsák, amiket letagadott volna,
ha valaki szembesíti velük. De már belehullottak valami mély
gödörbe, s nem jöhettek többet elő: földet (lelket) dobott
rájuk, hogy elfödje, s ne jelentsenek semmit soha többé.
Beültettem a telket
szőlővel, s dolgoztam vele egész évben, de a feleségem mégis
azt mondta, hogy az egész nem ér semmit, s elhagyott. Szerinte a
munkám haszontalan és én is haszontalan vagyok.
Az
asztalon fehér abrosz. A sarkát néha felfújja a reggeli szél.
Középen egy tálban gyümölcsök: alma, barack, szőlő.
Teáskancsó, kikészített csésze. Kis porcelán tányér, mellette
kés, villa. Kosárkában kenyeret sejthetni a fehér kendő alatt.
Egy másik porcelán tartón vaj, mellette pedig egy burával
lefedett tányér. Talán sajt vagy kolbász van alatta. Ki tudhatná?
A lényeg most úgyis az, hogy még nem történik meg, amiről mind
tudjuk, hogy pillanatokon belül elkezdődhet. Ehhez meg igazán nem
fontos tudnunk, hogy mit takar az a bura.
Holnap
talán én leszek az, aki megtalálja saját magában a félelmeit,
aki felfedezi a gonosz kiszámítható terveit, s túl is lép
rajtuk.
Hétfő.
Vagy talán kedd? Végtére is teljesen mindegy. Sokkal fontosabbak
azok a benyomások, amiket ehhez a naphoz lehet kötni. Erdei utak.
Fények játéka a fák között. A zöld megszámlálhatatlan
árnyalata, sötétség a fák között, fénycsíkok és árnyformák
tetszetős és kiszámíthatatlan váltakozása. Változó tájképek,
beszélgetések, gondolatok és gondolatlanságba burkolt csöndek.
Patakcsobogás, pihenők és hűsítők. Idegenek, ismerősök és
ismerősök lehetséges megérkezése vagy távozása. Mert végül
is mindig ezek lesznek a fontosak. Legalább is utólag minden
bizonnyal.
Mikor jössz megint?
Nem tudom. Még nincs
meg a jövő havi beosztásom.
Amint megtudod, szólj!
Ez természetes.
Hiányozni fogsz.
Ne mondj, kérlek
ilyen közhelyeket.
Miért? Én talán nem
fogok hiányozni neked.
Nyílvánvaló, de
azzal nem könnyítjük meg a távollétet, hogy még emlékeztetjük
is rá magunkat újra meg újra.
Neked persze könnyű.
Akkor jössz, amikor csak akarsz, én meg várhatom, hogy mikor
jelentkezel... Annyira kegyetlen vagy, mikor eljátszod, hogy nem
akarod észrevenni, és bevallani saját magadnak, hogy én is
hiányozni fogok neked.
Én kegyetlen? És én
nem akarom bevallani? Csak szeretném nem tovább nehezíteni a
búcsúzást!
Ja, persze... A
gondoskodó és realista... Inkább lennél kicsit romantikus!
Futnak
a percek. Ha most várnom kellene valakire, vagy valamire, akkor
nagyon utálnám, hogy egyik perc felfalja a másikat. Így azonban,
hogy csak a lábamat lógatom – képletesen és valóságosan
egyaránt – nem is nagyon érdekel, hogy hány perc pusztul bele az
őt követőbe. Ülök egy régi kőkerítés tetején, nézem az
előttem kanyargó kis utcát, s csak hallgatom, hogyan kopogna
kövezete a lábaid alatt, ha éppen erre jönnél. Miért aggódnék?
Miért sietnék, rohannék bárhová? Csak tisztások és tavak
lehetnek ennyire csendesek és nyugodtak.
Az
öregedő kezek kitöltik a gőzölgő teát a csészébe. Kenyér
kerül a tányérra, rá vaj. S kiderül, hogy a bura alatt sajt és
kolbász is van. Piacsek bácsi mindkettőből szel magának egy
odakészített késsel. Mennyi gondolat és gondoskodás kellett e
reggeli előkészítéséhez. Jó lenne tudni, hogy ki vagy kik
voltak azok, kik ezt az időt és munkát nem sajnálták, hanem azon
igyekeztek, hogy mindez tökéletes legyen. Vagy ez csak a külső
szemlélőnek tűnik így? Lehet, hogy valójában minden tárgy épp
olyan természetességgel – már-már megszokott fásultsággal –
került az asztalra, mint ahogyan az ember reggel felhúzza a lábára
a zokniját? Lehet, hogy nem gondos előkészítés előzte meg a
reggelit, csak néhány megszokott mozdulat, amik együtt mégis
létre tudnak hozni valamit, ami kívülről nézve ennyire
megnyugtató és otthonos?
Ott lakom a kanyaron
túl. Csak addig kell elballagnom. S itt van a biciklim, majd
hazatolom.
Biztosan haza tud
menni?
Egen...
Nem kellett volna
annyit inni, Árpi bácsi.
Itt van a biciklim,
hazamegyek.
Igen.
Megvan a bicikli?
Megvan a bicikli?
Itt van, tessék.
Minden rendben? Biztosan jól van?
Igen. Te rendes srác
vagy. Gyere be, meghívlak valamire.
Nem lehet, mennem
kell.
Na... Csak egy
kortyra!
Köszönöm, de mennem
kellene. Épp most szálltam le a buszról, haza kell mennem.
Tedd
a lábaidat egy sebes, hideg, hegyi patakba. Vagy egy másikba.
Amelyiket éppen eléred. Ennyi hűsítőt igazán te is kaphatsz,
mikor meleged van. Aztán, ha több is jut: zene, bor vagy nő, akkor
adj hálát az égnek, s nézz kicsit magadba. Vajon megérdemelted?
Vagy a jót nem is azért kapjuk? Ne hagyd, hogy elfelejtkezz a
háláról, mert akkor fogsz igazán elfásulni...
Annyi
mindent lehetne és lehetett volna másként. S most csak az marad,
amit még magad alakíthatsz. Mindig a holnap a leglétezőbb
valóság, s egyúttal a legbizonytalanabb is, de éppen ezért a
legszínesebb és legváltozatosabb is. Holnap bármi megtörténhet.
S akkor te még tervezel előre?
A
hídon robogott épp a vonat. Alatta lomhán ballagott a folyó, s
talán vele együtt az idő is. Hány hídon elrobogó vonatot
láthatott már? Hány hidat sodort el? Akár emberekkel, állatokkal
és járművekkel együtt... Én pedig ebbe a folyékony időbe
bújok, hogy lehűtse testemet a mozdulatlan nyári melegben. Délben
áteveztünk a szigetre. Megfürödtünk, majd a homokban fekve
vártuk, hogy a nap eltűntesse bőrünkről a vízcseppeket. Talán
horgásztunk is, de az is lehet, hogy azok mások voltak, egy másik
lehetséges történet szereplői, akik szintén elmesélik a maguk
emlékeit. Aztán este tüzet gyújtottunk, hogy a fényébe bámulva
egyre nyújtsuk a beszélgetésben beálló csendek hosszát –
ahogy az ilyenkor szokás. Közben talán valami vacsorát is
sütöttünk, de ez nem olyan lényeges. Sokkal fontosabb kép az
egyre kevésbé izzó parázsszemek lassan kihúnyó fényének
látványa. Ezt mindenki ismeri és mindenki szívesen és könnyedén
emlékszik rá vissza. Az ízek – úgy tűnik – múlandóbbak.
Az
asszony fehérben, a férje feketében – a gyerekük pepitában.
Árnyékrács a szoba falán – adok-kapok.
Megint
izzadtan ébredtél fél az éjszaka közepén. Csuromvíz a párna a
nyakad alatt. Szinte facsarni lehetne. Eszmélsz lassanként, s
próbálod felidézni, hogy mi is riasztott fel, vagy mi volt az
utolsó kép, mit álmodban láttál. Nem jut eszedbe semmi –
elmerült elméd tavában, épp olyan váratlanul, mint ahogyan
felbukkant. De valójában nincs dráma, nem az álmodtól vert ki a
veríték: nyár van, ennyi az egész.
Úgy döntöttem, hogy
elvállalom a feladatot.
Ez nagyszerű!
Csak egy kis
segítséget szeretnék kérni az elején.
Természetes.
Mindenben számíthat ránk a kezdetekkor, hiszen nem könnyű valami
újba belevágni, esetleg valami ismeretlent megérteni, megtanulni.
Igen. S köszönöm. A
felkérést is, meg a segítésget is.
Persze... Az elmúlt
években nyújtott munkájáért ez a legkevesebb. Adunk még egy
feladatot, mert az eddigiekben már bevált.
Köszönöm még
egyszer.
Nincs mit... S
gondolkodott már a program nevén?
Nem. Valójában még
inkább csak fantáziálni mertem az egészről, s nehéz elhinni,
hogy tényleg nekivágok.
S a fantáziájában
nem jelent meg egy megfelelő cím vagy elnevezés?
Nem. Azt hiszem, ahhoz
több összpontosítás, gondolkodás szükséges. Esetleg egy közös
ötletelés.
Könnyen lehet...
Miért
hazudsz? Miért kecsegtetsz, ígérgetsz? Miért állítod, hogy
neked van mindig igazad? Ez vagy az a jó? Honnét tudhatnád, hogy
mi az, ami nekem való, nekem jó? Tényleg ez a jó megoldás? Ha
tényleg az, nem lenne-e jobb, ha én jönnék rá? Miért kell
elfogadjam egy másik ember „igazságát” egyetlennek, s
végérvenyesnek? Inkább tartsd meg magadnak minden igazadat, s
engedd, hogy én is megtaláljam a sajátjaimat. Éppen úgy, ahogyan
a saját valóságomat is én szeretném felfedezni, s nem mások
által létrehozott – egyébként minden bizonnyal végtelen
értékes – valóságokat elfogadni.
Eljött
hát a búcsú perce. S te is tudod, hogy az életetek most is
ugyanúgy fog tovább haladni, mint korábban, s majd megint
keresztezik egymást néhány hét vagy hónap múlva. Most vissza
kell térni, a saját világodba, megtalálni a lehetőségeket és
élni velük. Fejedben már ott van számos elképzelés, s tudod,
hogy az övé is tele van tervekkel, s azt is, hogy nem is kell olyan
sokat várni ahhoz, hogy a tervek (ha csak rövid ideig is) újra
közösek legyenek. Akkor meg miért keseregnél: vár rád ezer
kihívás és izgalom, csak fel kell ismerned és megfelelni nekik...
Mit
mondhatnak neked azok az arcképek? Felülről nézed, fejjel lefelé,
s érted, hogy rajtuk keresztül kézzel foghatóvá válik az idő
múlása. Szépen öregedő arc: az emberi élet egy-egy fázisát
talán segíthet megérteni.
Miért
tagadod, hogy kell? Miért hazudsz saját magadnak? Legalább a
hátadhoz nyomott fegyver csövét ne próbáld meg letagadni! Miért
csinálnál úgy, mintha az életben minden rózsaszín lenne? Jó
dolgokat keresel egyfolytában, s nem fogadod el, hogy nincs meg.
Bogyókat gyűjtesz, hátha mindegyik egyformán finom, pedig a
saját tapasztalataid is megcáfolnak, nem csak a másoktól
hallottak...
Milyen
érdekes – mondod –, hogy egy-egy tettünk döntésünk,
mondatunk évekre határozza meg a jövőnket, s dobja vissza a
múltunkat valami mély sötét verembe, ha éppen úgy alakul. Én
pedig tovább keresem azt a pillanatot – az emlékeimet kutatva –,
ami közvetlen előzménye lehet a jelennek. Azt a döntést, azokat
a szavakat, amik megsejtetnek vagy megmagyaráznak valamit abból,
ami most körülvesz, s amit a holnap hoz elém.
Erős
holdfény világította meg a tájat azon az éjszakán.
Fényünneplőbe öltözött a rét. A dombok megfürödtek egymás
árnyékában, s a fák kislányosan borzas fejüket mosták a
sugarakkal. Te is jobban elcsöndesedtél, mint máskor, ahogyan
átvágva a réten hazafelé igyekeztél. Már a harmadik évedet
kezdted a gyárban, s kezdted megszokni, hogy minden második héten
csak este tíz után indulhattál haza, mikor már semmilyen jármű
nem vihetett el. Télen kicsit kényelmetlen volt, de tavasztól
őszig jól is esett a késő esti séta a szomszéd faluba, ahol
várt a csendes kis ház. Már ismerted jól a réten kanyargó utat,
s tudtad, hogy a legszebb szakasz, mikor betérsz abba a ligetes
erdőbe, aminek a túl végén már tényleg otthon voltál. Ezek a
séták adták vissza a lelki nyugalmadat, amit felőrölt a munka
vagy egy-egy munkatárs kellemetlenkedése. Az éjszaka mindig
felébresztette a reményt, mely alapjában végig ott lakott benned,
csak néha mélyebbre húzódott: ez a nap is elmúlt, holnap akármi
jöhet, még az is lehet, hogy valami különleges dolog fog
történni. Csoda, változás, találkozás vagy csak egy átlagosnál
nyugodtabb nap.
Azon
az éjszakán viszont egy idegen szegődött melléd. Messziről
hallottad lépteit a hátad mögött, s a rét egy magasabb pontján
megálltál, hogy megnézd a holdfényben. Nem láthattad az arcát,
mert kalapot viselt, de valamiért mégis úgy érezted, hogy meg
kell várnod.
Jó estét!
Jó estét! Merre?
Csak ide a faluba.
Én is. Elkísérhetem?
Persze. Jobb is lesz
együtt sétálni.
Idősebb
volt nálad néhány évvel. Hátán hátizsák gömbölyödött. Úgy
mozgott, mint aki nem néhány órája indult el.
Honnan?
Ma reggel Sz.-ről
indultam el.
Ott is él?
Nem. De nem is igazán
tartozom sehová. Egy-két hónapnál többet sehol sem laktam.
Értem. S mi dolga itt
minálunk?
Valójában semmi. Ez
is csak egy következő állomás.
Miért éppen ez?
Miért
éppen ez? Miért éppen ez? – visszhangzott a kérdés még egy
darabig a hirtelen beállt csendben. Mintha gondolkodna, hogy erre
mit is lehetne válaszolni, vagy egyáltalán milyen választ várhat
ez a másik. Hiszen talán neki is feltehetné bárki a kérdést: ő
miért éppen itt van. Miért éppen ez? S te is elgondolkodtál már
néha azon, hogy vajon miért éppen ez az a hely, ahol megpróbáltad
megvetni a lábad. Hiszen alig három évvel ezelőtt nem csak máshol
éltél, de más is voltál. Aztán egyik pillanatról a másikra
hagytad ott azt, ami a hellyel és a szereppel rádtelepedett, s
elkezdett maga alá gyűrni. S azon a holdfényes éjszakán nem is
tudhattad, hogy hamarosan – rövidebb idő után, mint várható
lett volna – megint valami átfordul veled. Miért éppen ez...?
Miért éppen ez?
Például, mert ez van a legközelebb. Van olyan pillanat, mikor
ennyi pont elég.
Igaz. És várja
valaki?
Nem. Soha nem jártam
még a környéken sem ezelőtt.
Van szállása?
Még nincs, de ilyen
szép nyári éjszakán akárhol alhatom.
Aludjon nálam! Van
elég hely, s vacsorára is szívesen meghívom.
Köszönöm.
Hideg.
Ha nem süt a nap, fázom. Ennyit tudok most felmutatni...
2017. július 1., szombat
Te mit eszel?
Az a tiéd, s csak az
hát gyorsan fogyassz
ne hagyd, hogy érezd
a célt el ne téveszd
Mert a lét a tétje
s nem az ízek kéje
és soha ne állj ellen
nem fontos a szellem
Csak az kell, hogy élj
inkább ne is beszélj
a nyelved nem arra termett
nyelve él csak a nemzet.
2017. június 23., péntek
Vigasz
Azt hiszed érzem?
épp csak felidézem
emlékét érintésednek
s minden értékednek
S ha jól emlékszem
nem marad félelmem
mert te adsz reményt
s szívemnek esélyt
arra hogy verjen
üssön mint az évek
2017. június 20., kedd
NAPPALOK ÉS ÉJSZAKÁK
Semmi hasznos, csak a
magáért beszélő szavak, vagy azok a dallamok, miket füle még
éppen meghall. Ennyi juthat mostanra, s ennyi mehet máskor is, mert
nem ő az, ki értelmet kíván önteni mások fejébe, vagy
megtalálni valami kimondott vagy ki nem mondott – és talán ki
sem mondható – igazságot. Csak egymás után vet papírra
szavakat, s közben abban bízik, hogy kirajzolódik belőlük
valami, ami másokat is gyönyörködtet. Éppen úgy, ahogyan a
vászonra felvitt festékfoltok és -vonalak segítségével létrejön
egy kép.
Odakint csak az
ellentmondást nem tűrő napsütés, bent a szobában viszont könnyű
szellő a nyitott ablakoknak és a kereszthuzatnak köszönhetően.
Nincs csend, mert szól a zene, de ez már valahogy részévé vált
a körülötte lévő hangoknak: mint a madárcsicsergés, ami
behallatszik az ablakon. Talán nincs is igazi csend sohasem, vagy
nagyon fáj. S talán nem is az a fontos, hogy mennyi hang, zörej
vagy zaj vesz körül, hanem azok minősége, üzenete. Mert ez az,
ami eltereli a figyelmet, ami zavar, ami elnyomja a belső hangokat –
nevezhetjük léleknek vagy lelkiismeretnek is. S így is tudja, hogy
mindjárt mennie kell, minek hát akkor a csend. Sokkal jobban
zavarja, hogy a szemüvege apró mocsokfoltjai miatt nem lát
tisztán; pedig ha nem tudatosítaná magában ezeket a foltokat,
talán észre sem venné: megszokná, hogy ennyit és ilyen módon
lát.
Néha úgy izzik benne
valami indulat, mint ahogy télen a fog vacog, vagy a mámor tép,
mikor nincs és nem is lehet semmi kiútja. Enni kéne adni ennek a
belső bestiának, engedni, hogy zabáljon fel bármit, ami elé
kerül; mégis a józan ész azt súgja, hogy vissza kell szorítani,
elnyomni, megölni, ha lehet... Türelemre, nyugalomra van szükség,
nem indulatra: hallgatni a madarakat, nézni az eget vagy bármi, ami
segíthet, hogy legyűrje a féktelennek tűnő dühöt, ezt a
formátlan, tomboló és rombolni vágyó erőt.
Ordítani akar, de nem
jön ki hang a torkán. Ugrálni volna kedve, de tudja, hogy
bolondnak néznék azok, kik körülötte sétálnak, ülnek,
olvasgatnak – egyáltalán léteznek – ebben a parknak csúfolt
nyomokban zöld növényeket is felvonultató sarkában az idegen
városnak.
Távolabb focizó fiúk
kiabálnak. Nem minden szó jut el hozzá, de nem is mindnek örülne.
Pedig legszívesebben ő is hasonlóakat mondana, csak
visszafogja valami, amit a múltból hurcol magával, s talán a
legjobb szó rá a jólneveltség (ha van egyáltalán ilyen...).
Most kéne tűzifát
hasogatni egy órán át, de ez nem lehetséges: nincs mit és nincs
mivel vágni; s egyáltalán minek is. S ez az utolsó gondolat
valahogyan tanyát ver a fejében, mint egy idegen földön járó
felfedező: elidőzik, s elgondolkodik a hosszabb távú
letelepedésen is. Innentől kezdve a dühöt, a formátlan
indulatot lassanként felváltja valami tétovaság, valami, ami nem
enged cselekedni, szinte még a szükséges tetteket is
megakadályozza.
– Aztán otthon mégis
csend –
Éjszaka végre.
Nyugalom. Vége a robotnak. Persze van, ki ilyenkor is dolgozik.
Tudja, sőt láthatja is, hiszen a háztól nem messze még most is
jár egy gép. Érthető: végre nincs hőség, nem kell a markoló
kabinjában izzadni a napsütésen. Hát ennyi. A mai nap már nem
hozhat sok újat. Őrzi még néhány percig azt, amit a múltnak ad,
aztán feledésbe merül. Mert az éjszaka sötétje úgy öleli át
mindazt a nyüzsgést, csodát és lehetőséget, amit a nappal
jelent, mint ahogy télikabát az ember testét: őrzi a melegét és
nem enged be semmit kívülről, ami változtathatna vagy
befolyásolhatná. Bágyadt magány veszi körül ilyenkor késő
este: csak emlékmorzsái között matathat egy-egy üresedő pohár
vagy néhány finom falat mellett. Az óra ketyegése, a távoli
kutyaugatások vagy általában az éjszakai külvilág hangjai csak
díszletei ennek az emlékbalettnek. Minden megtörtént.
S most már bármi jön, csak tükörkép, visszájára fordított
hímzett terítő. Rántsd le az asztalról egyetlen hirtelen
mozdulattal!
Minek
ártson magának akármilyen szerrel. Maga az este is módosítja a
tudatot. S ahogy halad előre az idő, úgy lesznek egyre könnyebbek
a mozdulatok. A fények egyre mélyebben rezonálnak lelkében, a
zene hangjai pedig egyre több érzelmet szabadítanak fel benne. Már
csak az a kérdés, hogy felismeri-e vagy tudja-e egyáltalán, hogy
valami változást hord magában a késő esti idő múlása...
Régi
éjszakák járnak a fejében. Távoli tábortüzek, s mára már
feledett társaságok. Gyermekek, kik azóta felnőttek. Felnőttek,
kik azóta eltűntek. Zenék, ízek, mámor; illatok, mosolyok,
félszavak. A tűz fényébe mártotta arcát. Hátát a késő este
hideg levegője simogatta. Egyszerű és mégis különleges pillanat volt, s érdekes volt
belegondolni ebbe a kontrasztba. Közben szólt az ének, ahogyan az
egy tábortűz körül illik, s nem kellett gondolni semmi másra.
Napokra eltűntek a hétköznapok. Nem volt min aggódni, s nem volt
ami megzavarhatta volna az estét. Minden a helyén?
Barátok
arca dereng fel a múltból, s olyan szavak, amik talán valamikor
megkarcolták lelke felszínét, de mára már annyira kiüresedtek,
hogy szinté érteni is nehéz lenne őket. Egy-egy perc mintha
megismételhetőnek tűnne, de aztán hamar rádöbben, hogy nem erre
vágyik, csak átélni valamit, ami évekkel később ugyanígy
mocorog benne, egy majdani álmos estén ábrándozva.
Miért
kell felébredni? Miért nem lehet benne ragadni ebben az egy
pillanatban? Mint légy a mézben: édes elmúlás.
Gondtalan
napok jönnek azután: nem az jár a fejében, hogy mi a következő
lépés, vagy mit mulasztott már el. Inkább csak hosszúra nyújtott
percek, amikből végtelen sok van, s amik éppen ezért nem is túl
jelentősek. Mégis kellenek ezek is, hiszen nélkülük nem ismerné
fel az öröm vagy a fájdalom pillanatait az életében. Nem lehet
ünnep hétköznapok nélkül. Bátorságot kell találni a holnapra,
hogy elviselhesse, de ez nem tűnik nehéznek addig, amíg nem a
félelem vagy a másnapi teendők miatt való aggodalom áll a
középpontban. Most inkább kertek, parkok, szántóföldek
kellenének, hogy keretbe fogják ezeket a napokat, s nem a sziklás
táj, ami ennyire végérvényes, s változtathatatlan. Szöglet,
hasadék, perem, lezárt és mégis folyamatosan megszakadó kilátás.
Néha késztetést érez, hogy zerge módjára mászkáljon ezeken a
sziklákon, s gyakran úgy gondolja, azt sem bánná, ha nyakát szegné
egy zuhanásban. Ezért vágyik tágasabb és sík tájakra. Ahol
nincsen akadálya a szemnek, s a képzelet is addig szárnyalhat, míg
fáradtan földre nem rogy. Ott a holnapok is valahogyan
egyértelműbbek és természetesebbek, mert nem szakíthatja meg az
idő folyamatos áramlását semmilyen tátongó űr.
Hármat
kiált a távolba, hátha meghallja valaki, s közelebb jön hozzá.
Élvezné, ha egy ismeretlen váratlanul ajtaján kopogtatna. Vagyis
inkább oda lépne a székéhez, ami a tornácon áll, s
megszólítaná. Mindegy is, mit mondana elsőnek vagy utána: most nem a szavak
értelme, vagy a beszélgetés tartalma, ami számít. Sokkal inkább
azok hangzása, maga a hang, amit füle felfog, s ami teljesen más,
mint az eddig hallottak. Hiszen a megszokott zajok sem zavarják, de
jó lenne valamiféle változatosság. Nem annyira a városból
ide szűrődő vagy a természet adta hangok érdeklik. Most éppen
azok sem hatják meg, amiket maga hoz létre (akár közvetve, mint a
zenehallgatás esetében, akár közvetlenül, mint az énekszóval,
beszéddel). Más kell. Egy másik ember hangja. (Persze, ha
őszinte lenne magához, akkor bevallaná, hogy nem is
annyira a másik ember hangjára, sokkal inkább a társaságára
vágyik – s ahhoz, hogy azt átélje, nem feltétlen van szükség
beszédre.)
Hazudnod kell valami
szépet. Olyat, amit azért még elhihet, de kicsit meglepő és
elsőre hihetetlen. Jobb lesz a bokrok között sétálni, mint állni
a szélben, mert nem a por, csak a lábnyomok tisztasága állhat a
világ színe elé. Gondolj arra, hogy nincsen más lehetőség, mint
ez a perc, ez a nap, vagy ez az éjszaka. Bontsd most szét apró
elemeire fejedben mindazt, ami körülötted van. Vedd észre még azt
is, hogy az előtted álló fák lassan nőnek, s leveleiken az
erezet folyamatosan alakul, nem szimmetrikus, s nem állandó. Mert
nincs, ami állna vagy végleges volna: te sem. Neveket is adhatsz a
szemlélt tárgyaknak és a körülötted zajló jelenségeknek, de ez
sem segíthet, mert holnap – sőt már egy perccel később is – más szavakkal kellene illetned mindezt. Hogyan nevezhetnéd
ugyanúgy, ami nem ugyanaz, mint az előző pillanatban? Hát nem
érted? Nem te vagy a középpontban! Még csak a közelében sem. S
bár néha tényleg érted történnek mindenek, a legtöbbször nem
te határozod meg, hogy milyen irányba változik az, ami körülvesz.
Alakítsd először saját magadat. Egyszer talán eljutsz odáig,
hogy hatni tudsz valaki másra, vagy legalább egy évek óta
melletted létező tárgyra. Ennél több és nagyobb jó nem
történhet veled. Minden alakítás és alakulás, ami ennél több,
Isten dolga lehet csak. Állj be inkább a saját helyedre, s tartsd
arcodat a napfénybe: hagyd, hogy alakulj a világ hatására, s ne
te próbálj meg mindent megváltoztatni...
2017. június 9., péntek
Mozaikfoszlányok
Mint a feszület a
lépcsőfordulóban
nekem ez a lépcső az
egyetlen út a jóban
Mert a távolság úgy
foszladozik most
csak a közelség rúg
arcomba életkoszt
Sörhab-szörnyek pohár
falán születnek itt
képzelet-játék kár
felejteni bármit
Groteszk harag hasít
elmémbe gyakrabban
mint elviselném szít
valami láng robban
Fejemet meghajtom
előtte tisztelet
mert épp azt akarom
ahogy az életet
Mert a magányom néz
vissza vagy monitor
tükör avagy a méz
édesíti a kor...2017. május 15., hétfő
Féltett felelet
Egyedül, este
csendes cseppek
arcom angyalok
tücsök talán
hangokat hallok
zene – zongoraszó
idegen idegen inger
Éjszaka ébren
lábamon lelkem
tisztul taszít tölt
formál fonákon
szerkezetem szervezetem
személyiségem színtelen
város vonásai
üzenni üzenetet űzni
Morzsák moraja
padlóra pottyanó
szemcsék szerelme
tarkán tartogat
váratlan vágyakat
ismeretlen ismerős
távoli távlatok tágasan
Kiereszti kevesebb
erejét ereim
lüktető lendülete
cseppekben csoda
roppan reggelre
vissza – vonszolom
elmém emlékeit
üreges üvegek üresen2017. április 15., szombat
Ha valamit még
Mondani vagy kérni
Érteni vagy írni
lehetne
Hallani vagy félni
Tagadni vagy bírni
lehetne
Osztani vagy várni
Megadni vagy törni
lehetne
Bontani vagy zárni
Megenni vagy köpni
lehetne
Álmodni vagy vágni
Számolni vagy mérni
lehetne
Árulni vagy szánni
Támadni vagy vélni
lehetne
2017. április 12., szerda
Melyik végül a könnyebb?
Ártani vagy tagadni
hasítani vagy űzni
szétszórni vagy elvágni
harapni vagy hazudni
Védeni vagy vallani
forrasztani vagy hívni
gyűjteni vagy megvarrni
ölelni vagy ígérni
Melyik végül a könnyebb?
egyik életből halál
másik a bűnből feláll
De mikor melyik a szebb?
2017. április 11., kedd
Aranyifjak...
Este hétkor kocsmák hátsó udvarában
Iddogáló vidám zajos társaságban
Szép magyar leventék, aranyos vitézek
Kitikkadt puhányok, levitézlett szépek
Hej! ha egyszer én is köztetek ülhetnék
Szép magyar vitézek, aranyos leventék!
Hörpintenénk együtt mind a mámort
A csapos lánynak meg földre hívnánk Ámort.
Szidnánk a világot, szaporítnánk a szót
Okosan kiáltnánk világgá a sok jót.
Húszévnyi bölcsesség hatalmas igazság
Ami veled történt az förtelmes gazság!
Aztán mikor szóval és lével elteltünk
Hazafelé kezdjük vonszolni fenekünk:
Fájó lesz a másnap, vár komoly tudomány
Egyetem és könyvtár, kötegnyi iromány.
Ott elöl valaki nagyon magyarázza –
Azám, mi tudjuk, mi a tabula rasa.
2017. április 3., hétfő
Ne nézz túl messzire!
(Hosszú idő után elkészült e kép. Sok napnyi pöttyözés eredménye. Élőben szebb, mert nem vagyok nagy fotós, meg különben is telefonnal fotóztam. Ahhoz azonban el kell jönnöd hozzám.)
2017. február 21., kedd
Sokkal többet...
Sokkal többet éltem
titkos szobákban
mint világos városok
lakói közt a nyárban
Sokkal többet kértem
másolt szavakkal
mint amennyit reméltem
kapni ócska dalokkal
Sokkal többet érkeztem
pontosan épp oda
ahová nem indultam
s nem is mentem soha
Sokkal többet néztem
keretbe zárt képeket
miket elfelejtett házak
falán a nép nézeget
Sokkal többet mostam
foltokat a lelkemről
mint letagadott sikerek
árnyékát testemről
Sokkal többet másoltam
hangról hangra dalokat
mint tisztuló mondatok
közé elbújt szavakat
2017. február 20., hétfő
2017. február 16., csütörtök
Asszociációk
VÁGYAK AZ ASZTALON
Papírgalacsin
ismeretlen
szavakkal
TÖRTÉNELEMLECKE
Mondd mikor voltam
utoljára
független
KÖNYVET OLVASOK
Polcomon használt
betűk tára
sorjázik
TÉRKÉPEK A FALON
Ismert és rejtett
helyei a
világnak
RUHÁSSZEKRÉNY
Lehetőségek
vállfáimra
akasztva
SZÓTÁR
Megismerés és
kincseimnek
tárháza
BÁTORSÁG
Nem is ismerek
senkit aki
rettegne
MAGYAR NYELV
Összetett elménk
képmásának
rendszere
MOTIVÁCIÓ
Haladni akar
egy szebb és jobb
jövőbe
2017. február 15., szerda
Este és reggel
Friss zene érkezett, ezúttal egy instrumentális szám.
https://soundcloud.com/szuromi-tam-s/este-es-reggel
2017. február 14., kedd
Esti vázlat
Holnapok is csak
egyre tisztábbak lesznek
ha nem maradok végig
egyedül a világon
falom én a szavakat
hátha vissza tudok belőlük
adni valamit, hogy
te is értsd, ha akarod
csak nekem maradnak
a madarak, hogy mutassák
az utat vagy a jövőt
vagy halottakat vigyenek
át a túlsó oldalra
amit még senki sem ismerhet
igazán, de mindannyian reméljük
hogy valami van
Mondd meg nekem, hogy miért
van tisztulás vagy miért
van fertőzöttség és honnan
jön még a remény vagy
reménytelenség
és az elkeseredés vagy
az elégedettség
2017. február 13., hétfő
Május
Az alábbi zenét eredetileg instrumentális számnak szántam, de tegnap este. íme ez lett belőle:
https://soundcloud.com/szuromi-tam-s/majus
2017. február 10., péntek
Verspárok I.
Néhány héttel ezelőtt találtam egy verset, ami akkor nagyon megfogott. Alább az is olvasható lesz. Illetve egy olyan vers, amit ez ihletett és ilyen módon párjaként tekintek rá.
Nádasdy Ádám
AZ IRODA FALÁRA
Egyedül voltam, józanul, mikor
a nap úgy besütött, az iroda falára
betegágyat vetített. Bejöttem. Vasárnap,
üres az iroda. Hallom a nagymamámat:
lázas a gyerek. Hőmérőt is hozott.
Jövés-menés, középen egyedül vagyok.
Forró a fal a napfénytől, az irodát
beragyogja a láz. Így nem lehet
társat találni, majd a nagypapával,
megyünk a hídon át, de nehogy lázasan.
A napsütötte üres irodában
fölmegy a lázam, aztán zuhanás:
hűlt ágy, hűlt hely, hűlt iroda.
Az tetszik ebben a versben, ahogyan folyamatosan váltogatja a két élményt a sorokban: az irodai pillanatot, amiről a versbeli beszélőben egy gyermekkori emlék merül fel, s magát e gyerekkori emléket. ráadásul a két sík egymásba fonódik: oda-vissza is hat.
Eltelt ugyan néhány hét, de végül megihletett. S persze az én versem sokban különbözik, de talán tetszeni fog:
A PADON
Tömeg vesz körül, átlagos
hétköznap ez: emberek
mégis egyedül vagyok. Ott
a parkban talán most
is vár valaki. Vagy csak
az emlék játszik velem
mint fénnyel a vízcsepp.
Hangzavar töri meg a
bennem lakó csendet: emberek
a tömegben. Hányan is
vesznek körül? Én egyedül
vagyok, s várok valakit aki
ma jön, vagy valaha jött,
vagy engem várt egyszer –
már nem is emlékszem.
Hányan vannak itt? Körülnézek.
Öt ember. Borzasztó tömeg.
Egy én vagyok, egy a tükörképem,
egy akit várok, s egy aki vár
vagy akit csak képzelek.
2017. február 9., csütörtök
Struktúrák
Senkit nem a titkok
s nem is a rejtett vágyak
csak a holnap vezérel
Senkit nem a foltok
s nem is a halott tájak
csak az elmúlt terel el
Senkit nem a lámpák
s nem is a kirakatok
csak a hang borzaszt el
Senkit nem a sánták
s nem is a beteg tagok
csak bensőnk riaszt el
Senkit nem a remény
s nem is a fojtott tervek
csak a perc hajt előre
Senkiben nem a hideg fény
s nem is a hullott levelek
csak a hit kap erőre
2017. február 7., kedd
Árnyék az aszfalton
Bátortalanná váltak
csak magukért tudtak félni
mert nem gyerekek
csak elveszett és
múltba visszadobott felnőttek
s nem bölcs öregek
csak megfáradt és
időbe áztatott gyerekek
Mosolyokba oltott
borzongásban állok
az ablak előtt, mert
várom, hogy jön valaki
lesem az utcát, hogy
ne szalasszam el, ha érkezik
Botlásait is szívesen
látnám, csak lássam
mert nem a végtelenség
de a megtalált és
letagadott visszaérkezés
és nem a határozatlanság
csak a visszatartott és
hazugságba zárt távozás
2017. február 6., hétfő
Megtisztul
Elérhető egy friss dal az alábbi linken. Remélem, hogy másoknak is tetszeni fog.
https://soundcloud.com/szuromi-tam-s/megtisztul
2017. február 3., péntek
Naplómba írok
Megtagadott magányt szereztem
semmibe fojtott létezést szerettem
egyiket érted – másikat értem
Felfedezett hiányt kerestem
gödörben ázó remény a keresztem
egyiket korán – másikat későn
Szétrepedő világ a mérték
távolba zárt láng az érték
egyikből fények – másikból árnyak
Megremegő hitet találtam
felrepülő halált zabáltam
egyiknek csöndet – másiknak hangot
2017. február 2., csütörtök
Mikor a jóról ábrándozik
Álmodozásaid messzire űznek
távol a léttől távol a mától
fényszakadásaid semmibe néznek
bárhol látod kábultságból
mind ami voltál
Léttagadásodat semmi se menti
átkod csak most csap rád vissza
Látogatásaid jobb kinevetni
várnod mindig azt ami tiszta
végzeted ennyi
Arcod előtt már tűz se loboghat
senki sem őrzi senki sem oltja
Szívtelenekben csak ma ragyoghat
árnyad fénye lelked foltja
mit letagadnál
Végül a fényben mossuk az arcunk
egyszer szebb lesz majd ami volt
Szégyeneinket messzire dobnunk
volna de jó, mert felszabadult
lenne a lélek
2017. február 1., szerda
Találkozások
Ma is meg tudok mutatni egy minimalista hangszerelésű dalt:
https://soundcloud.com/szuromi-tam-s/talalkozasok
2017. január 31., kedd
Parafrázis
Engedd, hogy valamit
megértsek legmélyebb
titkaidból
engedd, hogy rábízzam
életem egészen
törvényedre
Engedd, hogy másoknak
szabadon adjak ma
megbocsájtást
engedd, hogy nekem is
adjanak valamit
békességért
Engedd, hogy lelkemet
tehozzád vezesse
minden társam
engedd, hogy útitárs
lehessek magam is
akinek kell
Engedd, hogy szívemet
ne gonosz szándékok
vezéreljék
engedd, hogy legyőzzem
ami idebenn rossz
de én vagyok
Engedd, hogy valakit
megmentsek magamnak
de számodra
engedd, hogy megtartsam
előtted is tisztán
és szabadnak.
2017. január 30., hétfő
Szeánsz
Egy a blogomon is megtalálható szöveg, most dal formájában is meghallgatható:
https://soundcloud.com/szuromi-tam-s/szeansz
2017. január 27., péntek
Jelmondat
Az az érzésem (legalább is az eddig eltelt bő három hét alapján), hogy az idei év jelmondata: „Valahogy ezt is megoldom.” Az élet különböző kihívások elé állít, s eddig ezeket meg tudtam oldani. S nem csupán valami elviselhető vagy elfogadható szinten, hanem tulajdonképpen úgy, hogy közben jól is érzem magam. Például nincs víz a lakásomban (január 7-8. óta). Már több, mint két hetet csináltam úgy végig, hogy a kollégiumban zuhanyzom. S közben mégis megoldottam, hogy tudjak futni járni, s hogy mindennek ellenére értelmesen beleférjek a meglévő időkeretembe: tudok főzni, mosogatni, enni-inni, pedig el van zárva a víz. Nyilván nagyon messze vagyok attól a helyzettől, amit kényelmesnek lehetne nevezni, de meg tudtam úgy oldani ezt a kihívást, hogy nem csak élhető lett a helyzetem, de jól is érzem magam.
S ha ennek fényében képzelem el az év hátralévő részét, azt mondhatom, hogy nagyon jó lesz. Most már csak azt a lépést kellene megtennem, hogy ne csak az élet adta kihívásokra reagáljak így, hanem célokat kitűzve, saját magamnak adjak kihívásokat, s arra is tudjam alkalmazni a jelmondatot: „Valahogy ezt is megoldom.” Számtalan ilyen kihívás (kitűzendő, kitűzhető cél) jut eszembe, de nem akarom leírni őket, mert azzal már úgy érzem, valami fogadalmat teszek, vagy valahogy számonkérhetővé válok, hogy ezt vagy azt megtettem-e. De hogy egy példát említsek, ilyen kihívás (elhatározás) az is, hogy igyekszem minden hétköznap valamilyen produktummal megjelenni a neten (zene, dal, vers, más írás stb.). Remélem, sikerül megoldani.
2017. január 26., csütörtök
Tényleg a helyemen?
Vajon honnan tudhatja az ember, hogy tényleg azt csinálja, amit kell? Amit mondjuk Isten szán neki. Annyit biztosan érzek (tudni semmit nem tudok a témában), hogy ez a kérdés szorosan összefügg a boldogsággal, illetve jó közérzettel, örömmel, elégedettség érzésével stb.
Úgy hiszem, hogy onnan ismerhetem fel, hogy a helyemen vagyok, hogy egyrészt van időről időre sikerélményem. (Természetes, ha vannak rossz percek, akár rossz napok stb, de ha csak ilyen van, akkor valami gyanús szerintem.) Másrészt az is fontos, hogy jól érezzem magam a bőrömben (ha nem is minden percben, hiszen az lehetetlen, de többnyire).
Hogy például jó helyen vagyok-e a munkámat illetően, arról mindig voltak, s vannak kétségeim. De mostanában azzal biztatom magam, hogy ebbe is bele lehet jönni, s igenis van sikerélményem (sokkal több, mint ami a tavalyi évből rémlik). Sőt van jó pár olyan pillanat is (talán minden héten átlagosan egy-kettő), amikor úgy érezhetem, hogy nagyon is itt (ott) a helyem ebben a szakmában, vagy ezen a pályán. S arra is van példa (nem is kevésszer), hogy jól érzem magam a bőrömben (pl. most is, mikor e sorokat írom a füzetembe, s persze most nem dolgozom, de úgy vélem, hogy ha a mai munkanapom csalódásokkal lett volna tele, akkor nem is írnám ezt az egészet, s lehet, hogy egészen másként tölteném az estémet is). S világos, hogy nem lehetek folyton feldobott. Részben, mert ilyen a természetem: gyakran marcangolom magamat, puffogok vélt vagy valós sérelmek miatt, akár jóval azok megtörténte után is. Másrészt meg azért, mert nekem is vannak rosszabb napjaim, elfáradok a hét végére, csalódnom kell, olyan kihívásokkal kerülök szembe, amikre nem tudok megnyugtatóan reagálni, vannak árnyoldalai az életemnek stb. Úgy hiszem, hogy a lényeg az, hogy a mérleg legalább középtávon helyre billenjen. Ha nem úgy érzi az ember (amint ezt tavaly meg is fogalmaztam magamban), hogy nagyon sok negatív, csalódásteli pillanatra jut nagyon kevés sikerélmény és örömteli helyzet, hanem ennél biztatóbb az arány, az már mindenképpen szerencsésnek mondható. Ugyanakkor mindez nem csak rajtam múlik, mert ahogyan e szöveg megírását követően az esti imámban olvastam: Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. (Zsolt 127,1)
2017. január 25., szerda
Negyed egy
Ha későn is lett kész, mindenképpen szerettem volna mára is egy zenét közreadni:
https://soundcloud.com/szuromi-tam-s/negyed-egy
https://soundcloud.com/szuromi-tam-s/negyed-egy
2017. január 24., kedd
Eltitkolt, elzárt...
Egy vagyok csak nem
maradtam tömegbe
bújtatott elfeledett arcú
forradalmár virágcsokorral
feldíszített utcakövekre
dobott morzsák között
válogattam mint galambok
a peronon elpotyogtatott
és fel nem söpört de
széllel se fújt emlékdarabka
‒ így lehetne felismerni ha
én is akarnám a
rejtett mondatokat nektek
megmutatni, feltárni mind
ami másoknak már nem
lehet többet elzárt vagy
letagadott esetleg hazugsággal
takart valóság.
2017. január 23., hétfő
2017. január 20., péntek
Megteremteni
Ami csak kitakar
vagy figyelmeztet
semmi nem a jóért
de a végtelenségbe
oltott távolságért
vagy a hitnek adott
szavaink mögött
a felszabadított –
mert a talányaink
nem remélnytelenségből
és szívtelenségünkből
fakadnak csak történetek
a múlt porába dobva
mit magunknak adunk
ha minden rejtett
mondat egyet akar
nem a szívtelen kéz
s a szem fehére
vagy a szív fonákja
vagy a tisztítás a
bűntől vagy visszafogott
és letagadott hiedelem –
rebegjek bár hiteltelen
el nem mondható
zsoltárokat vagy vissza
sem tartható dalokat
a múltból vagy a jövőből
amik még nincsenek is
nem lesznek soha
nem is lehetnek, mert
titkokat feszegető porok
kellenek ha magunkat
mondjuk el másoknak
vagy visszadjuk a létezés
boldogtalanságát a földnek.2017. január 19., csütörtök
Rend a szabadságért?
Érdekes dolog a rend. Azt figyeltem meg magamon, hogy fontos, hogy minden a helyén legyen. Ugyanakkor ez korántsem a körülöttem lévő rendre vagy például a szobám rendjére vonatkozik. Ha végignézek a közvetlen környezetemen, azt látom, hogy egy életszagú rendetlenség vesz körül. Viszont az is igaz, hogy időről időre eléri azt a szintet, ami már zavar, s akkor igyekszem csökkenteni a rendetlenséget.
Most azonban nem erre a rendre vagy rendezettségre gondolok. Úgy tűnik, hogy fontos az, hogy egyes dolgok a helyükön legyenek. Fontos például, hogy úgy érezhessem: ott vagyok ahol kell (s ez nem valami külső hatalom által rám kényszerített „kell”); azt csináljam, amit kell. Azt gondolom, hogy ezért örülök annak is, amikor télen esik a hó és hideg van (még akkor is, ha közben ez nem kevés kihívás elé is állít), mert úgy érezhetem, hogy az évszakok rendje helyén van: télen legyen tél (hóval, hideggel stb.), nyáron pedig nyár. Sokkal jobban érzem magam télen szép hóesésben, s akár szokatlan hidegben, mint ugyanekkor melegben az esős, lucskos utcákon. S szerintem ennek nem csak az az oka, hogy általában az emberek (s köztük én is) kevésbé szeretik a mocsadék, latyakos időt; hanem az is, hogy ezt várom el a téltől. Avagy ez az a mélyebb ok, amiből következik, hogy nem rajong senki a latyakos téli időért; csak nem ismerjük fel, hogy valójában az zavar ilyenkor minket, hogy nem úgy alakul (például) az idő, ahogy annak kell.
S végül: meg merem kockáztatni, hogy igazán szabad is akkor lehetek, ha ez a fajta rend (én a helyemen vagyok, a természet rendje nem borul fel stb.) megvalósul. Azaz a szabadság nem rendezetlenség, nem a szabályok vagy a „kell”-ek felrúgásából adódik, hanem épp ellenkezőleg.
2017. január 18., szerda
2017. január 17., kedd
Ne tagadd meg!
mit akarhat magának
a titkok ajtaján bekémlelő
száguldásba fagyott idő
mit kereshet bennetek
a végső szándékot megtagadó
halálba születő támadó
kit találhat városok
piszkos falú házai között
a városlakó ki megszökött
mit remélhet magának
egy gyermekbe zárt diktátor
aki kívülről se volt bátor
s ki maradhat őszinte
ott ahol a létezést is úgy adják
hogy elvárt hogy megtagadják
2017. január 16., hétfő
2017. január 10., kedd
Estétől reggelig
Ébren töltött éjszakák
míg várunk és félünk
csak csendesen kérünk
Elszakadó fátylaink
megtört reménykedés
elfojtott tervezés
Lassan érkező hajnal
foltos lesz a lélek
pontos volt az élet
Sorban állnak a percek
várva hogy kinyisson
és rájuk kacsintson
Távolba bújik minden
mint kabátba hideg
vagy szembe az ideg
S ébredező hajnalok
táncolnak holnapig
s holnapok hajnalig
2017. január 3., kedd
Sámántűz
Lobogjon és
recsegjen én
így kérem de
úgy akarod te
Lábaink csak
árnyaink vak
koldusok mély
arcában személy
Hasadva kell
szívbe emel
fel minden úgy
lehet végre új
Távolság ma
nem hasít ha
mindenünk kell
akkor elveszel
Késekkel vért
eresztve vén
karunkon seb
maradna legszebb
Botlásunk is
magányunk kis
halálunk lesz
tévedés végez.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)