Fáradtan, reménykedve, elégedetten, de félve. S a hajnal nyit rám ablakot, de nem repül be rajta most senki és semmi: utolsó gondolatom is épp csak arra képes, hogy mindezt felfogja. Az ujjak bénultan matatnak a semmi ködén, s minden jónak tűnik egy pillanatra.
Bementünk egy moziba. Leültünk, hogy megnézzünk egy filmet, amit már kétszer láttunk: nem érdekelte egyikünket sem, de a vászon lapos világa, s a rajta mozgó óriásalakok lekötöttek minket, s addig is kizárhattuk agyunk moraját. Ráadásul gondolkodnunk sem kellett: szinte kívülről ismertük minden szavát, viszont a moziban sötét van, s ez a sötét úgy járt át mindkettőnket, mintha most tépték volna szét a Napot és a Földet összekötő láthatatlan zsineget. Minden hallgatott, csak a szakadás foszló hangja reccsent agyunkba, s a mozi duruzsolt még a háttérben.
Egy szárnyas lélek lépett be az ajtón, de az is lehet, hogy valamiféle tündér volt. Valójában mindkettőt kétlem: ez nem az a város, ahol lelkek vagy tündérek bolyongnak a csaknem üres moziban a sorok között. Itt csak álmos emberek, boldog szerelmesek, kiábrándult okosok, s buta boldogok élnek. Övék az egész város a mozival együtt.
Ültünk és bámultuk a vásznat. Nem voltunk képesek befogadni a filmet, csak az alakokat láttuk, s hangjukat hallottuk, de mindez annyira megfoghatatlan és irreális volt, mintha egy lámpát próbáltunk volna meg megérteni egy sötétség nélküli világban.
Néha fel is ébredtem, s pillanatokra követtem a filmet, de újra meg újra visszahullottam az érdektelenséggel összekötött álomszakadélba: felpattintottam a tegnap ládáján a zárat, s előhúztam belőle egy percet, amelyre szívesen emlékeztem vissza. Ezt a percet te adtad nekem, s ez már önmagában sokat jelent...
Bementünk egy moziba. Leültünk, hogy megnézzünk egy filmet, amit már kétszer láttunk: nem érdekelte egyikünket sem, de a vászon lapos világa, s a rajta mozgó óriásalakok lekötöttek minket, s addig is kizárhattuk agyunk moraját. Ráadásul gondolkodnunk sem kellett: szinte kívülről ismertük minden szavát, viszont a moziban sötét van, s ez a sötét úgy járt át mindkettőnket, mintha most tépték volna szét a Napot és a Földet összekötő láthatatlan zsineget. Minden hallgatott, csak a szakadás foszló hangja reccsent agyunkba, s a mozi duruzsolt még a háttérben.
Egy szárnyas lélek lépett be az ajtón, de az is lehet, hogy valamiféle tündér volt. Valójában mindkettőt kétlem: ez nem az a város, ahol lelkek vagy tündérek bolyongnak a csaknem üres moziban a sorok között. Itt csak álmos emberek, boldog szerelmesek, kiábrándult okosok, s buta boldogok élnek. Övék az egész város a mozival együtt.
Ültünk és bámultuk a vásznat. Nem voltunk képesek befogadni a filmet, csak az alakokat láttuk, s hangjukat hallottuk, de mindez annyira megfoghatatlan és irreális volt, mintha egy lámpát próbáltunk volna meg megérteni egy sötétség nélküli világban.
Néha fel is ébredtem, s pillanatokra követtem a filmet, de újra meg újra visszahullottam az érdektelenséggel összekötött álomszakadélba: felpattintottam a tegnap ládáján a zárat, s előhúztam belőle egy percet, amelyre szívesen emlékeztem vissza. Ezt a percet te adtad nekem, s ez már önmagában sokat jelent...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése