Ez francia. Nem is értem, hogy mi az, ami nem stimmel odabent. Vagy talán csak a gondolat tévedése az egész, s valójában az este hiánya okozza a zavart. Mondanék valamit, ha tudnám, hogy kit szólítsak meg. Itt ülök, s az ablak tökrét nézem, mint a pillanat homályának szakadékát. Én vagyok az egyetlen híd a szakadék felett: átmehetsz, vagy leugorhatsz, tetszés szerint, és itt nincs kérdés, vagy pénz, nincs semmi szankció, csak a döntés és a tett. Ez pont olyan mint minden az életben: nem számít semmi csak minden, amiről elmondhatod, hogy mennyi...
Foltok potyognak az égről, s elszakadt a húr, ami a zenét adhatná a mindennapok színesen szürke világába, bár nem tudom, hogy valaha volt-e egyáltalán. Piros ruhára emlékszem, s csizmákra, meg egy kalapra. Fújt a szél: szégyelősen szoknyád után kaptál, közben azért kacér mosoly bújkált az arcod szélén. Én is azt tenném a helyében: megkeresném a legbiztosabb rejtekhelyeket arcod lekerekített kiszögellésein, s egész életemben csak bújkálnék köztük, hogy senki se találhasson rám. Biztonságban lennék, mert arcod szépsége elterelné rólam mindenki figyelmét.
A mosoly egy pillanatra eltűnt, s a szél is pihent: de a szoknyád pirosa továbbra is visszhangozta a városi harsogást, mint nagy tükör a fények potyogását. A szavakat is alig hallani. Talán nem is mondtunk egymásnak semmit, hiszen mi szükség lenne egyetlen szóra is? - én biztos nem beszélnék, ha most látnám újra azokat a pillanatokat.
Az égen egy repülő zajongott keresztül: rozsdahangot árasztott a puffogó város fölé, de, érzésem szerint, rajtam kívül nem vette észre senki. Csak nekem zörgött, és csak én hittem, hogy zörgése mond nekem valamit: én voltam az, aki ismerte minden szavát. Ismertem, s mindet neked adtam, hogy te is halljad, s tudd azt a keveset is, amit én tudok, ezzel is több lehetsz, s te úgysem taníthatsz engem, hiszen sokkal többet tudsz nálam.
De az a piros szoknya, az a kalap, meg az a csizma itt táncol ma az ablakomban, ha leszáll az este mindig ezt látom. Nem felejtem, s nem is akarom: a szép képeket az emberek sokáig őrzik. Vannak, akik az ismeretlen "egyszer csak" hatalmának engedelmeskedve lefestik, vagy leírják, mások magukkal viszik az ismeretlenbe is.
Foltok potyognak az égről, s elszakadt a húr, ami a zenét adhatná a mindennapok színesen szürke világába, bár nem tudom, hogy valaha volt-e egyáltalán. Piros ruhára emlékszem, s csizmákra, meg egy kalapra. Fújt a szél: szégyelősen szoknyád után kaptál, közben azért kacér mosoly bújkált az arcod szélén. Én is azt tenném a helyében: megkeresném a legbiztosabb rejtekhelyeket arcod lekerekített kiszögellésein, s egész életemben csak bújkálnék köztük, hogy senki se találhasson rám. Biztonságban lennék, mert arcod szépsége elterelné rólam mindenki figyelmét.
A mosoly egy pillanatra eltűnt, s a szél is pihent: de a szoknyád pirosa továbbra is visszhangozta a városi harsogást, mint nagy tükör a fények potyogását. A szavakat is alig hallani. Talán nem is mondtunk egymásnak semmit, hiszen mi szükség lenne egyetlen szóra is? - én biztos nem beszélnék, ha most látnám újra azokat a pillanatokat.
Az égen egy repülő zajongott keresztül: rozsdahangot árasztott a puffogó város fölé, de, érzésem szerint, rajtam kívül nem vette észre senki. Csak nekem zörgött, és csak én hittem, hogy zörgése mond nekem valamit: én voltam az, aki ismerte minden szavát. Ismertem, s mindet neked adtam, hogy te is halljad, s tudd azt a keveset is, amit én tudok, ezzel is több lehetsz, s te úgysem taníthatsz engem, hiszen sokkal többet tudsz nálam.
De az a piros szoknya, az a kalap, meg az a csizma itt táncol ma az ablakomban, ha leszáll az este mindig ezt látom. Nem felejtem, s nem is akarom: a szép képeket az emberek sokáig őrzik. Vannak, akik az ismeretlen "egyszer csak" hatalmának engedelmeskedve lefestik, vagy leírják, mások magukkal viszik az ismeretlenbe is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése