Hirtelen tavasz

Talpalatnyi éjszakai félhomály bukkan elő a ködből. Mindannyian egy pózba merevedve állunk a pillanatnyi felbukkanás erejéig. Most vesz minket szemügyre az Idegen: nem szabad hát mozdulnunk. Mint a szobrok, állunk. Mindenki abba a mozdulatba merevedve, amit éppen végzett a váratlan (és viszonylagos) kivilágosodás előtt. Te például éppen fél lábon állsz, jobb kezeddel a bal füledet fogod, bal kezedet pedig előre tartod vízszintesen, közben fél szemed csukva. Én éppen fél térden állok, jobb kezem a hajamba túr, bal kezem pedig az orromat fogja.

Melletted valaki egy piruettbe fagyott bele, másutt pedig egy vívó párost látni: egyikük épp szúrna, de a másik ügyesen hárít. Csakhogy mozdulatlanok mindketten.

Az idegen alaposan megvizsgál mindannyiunkat, amíg láthat. Szeretne minden részletet apróra megjegyezni, hogy később fel tudja idézni. Ugyanis néhány perc múlva teljesen világos lesz, s neki meg kell próbálnia visszaállítani minket az előbbi pozitúrába…

Az idegen egyébként messziről jött. Különleges, ám nagyon szép ruhát visel. Valami ismeretlen nyelven beszél (ha néha, hangosan gondolkodva megszólal, magamagának). Tekintete fürkészve néz minket, s nem téveszt szem elől egyetlen részletet sem.

Vajon honnan jött? Ruhája alapján ázsiainak gondolnám, de sem nyelve, sem a megjelenése nem erre utal. Magas, vörös hajú és nagyon erős alkatú. Szeme kék, s mélyen ülő. Az imént épp megszólalt. Ezt mondta:

– Le tong mie, kirnel a mandzsont. Vi lo mornoni.

Persze én sem tudom, hogy mi lehet ez, de olyan, mintha érteném…

Újra sötét lett. Pihenhetünk. S e sötét olyan hosszúnak tűnik, hogy mikor véget ér, kipihentnek és frissnek érezzük magunkat. Most jön az Idegen próbája…

Ablakok nyílnak tág elménkben. Nem mozdulnak most bennünk a szavak. Mindenki csak áll nyugodtan, s várja, mi lesz vele. Az utcalámpák is többet mozognak nálunk. S hallani az utcakövek kopottas kopogását, ahogyan az Idegen sétál körülöttünk.

Hirtelen jött idén a tavasz. Váratlan volt, mint a nyári vihar az éjszaka kellős közepén.