Minden készen áll. Én is.
Valami szakadt takarót húzunk magunkra, hogy eltakarja minden épségünk. Gazdagságunkat és szerencsénket e szakadt, ócska takaró alá rejtjük, hátha nem derül ki.
Lassított mozdulatokkal frakkot öltenek magukra az álmok táncosai. Majd könnyed léptekkel libegnek ki a porondra. Nem könnyű a munkájuk. El kell hitetniük velünk, hogy mindennek pont az ellenkezője az igaz és valódi.
Annyi előnyük van, hogy mi magunk (nézők) is lehazudjuk a valóságot. Ócska, szegényes külsőt öltve léptünk be ebbe az ősi színházba, pedig mindenünk megvolna ahhoz, hogy különleges pompával jelenjünk meg.
Ha jól tudom, te például egy világhírű és végtelenül gazdag gyáros szeretője vagy. Persze nem árulom el, hogy ezt tudom. Beszédemben is úgy közeledem hozzád, mint egyik szerencsétlen nyomorult a másikhoz. Így aztán te is kénytelen vagy azt játszani, hogy semmit sem tudsz az én valódi fényűző gazdagságomról.
Míg beszélgetünk, a színpadon a táncosok drága ruhákban a szegénységről táncolnak csodálatosan harmonikus mozdulatokkal. Táncuk az égre ívelő, földbe hulló és újra felemelkedő zenét követi, ahogyan mozdulatlanul állnak a néma zenekar hallhatatlan hangjaira.
Adj nekem egy mosolyt! Csomagold be jól, nehogy valahol megfagyjon jártamban-keltemben. Magammal viszem mindig, hogy bármikor gyönyörködhessek benne…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése