Elkezdődött hát. Úgy siklottunk át az egyik pillanatból a másikba, hogy semmit nem vettünk észre. Persze ebben nincsen semmi meglepő. A pillanatok közötti mindig így siklunk át. A határt észrevenni talán nem is lehet. Pedig nem lenne rossz.
Tűz ég a szívedben. Vigyázz, hogy ki ne aludjon! A zene éppen a pillanat határán szólalt meg. Mert a zene az egyetlen, ami képes ilyesmire. A zenében még meg lehet találni a határt két pillanat között: ezért okoz örömet, mert megsejtet valamit a boldogsághoz vezető útból.
Tekintetünk pislákoló hangokat formáz a fény játékára: látjuk az elénk táruló csodavilágot. S a hangzavar sem bánt egyáltalán: nem olyan erős, hogy elnyomja bennünk a látás ritmusát. Kit érdekelnek a robbanó villanások az éjszakában? Nincs okunk azt hinni, hogy ez a kezdet éppen a vég lenne. Tehát semmi sem ad magyarázatot semmire…
Ideje van az ünnepnek, s ideje a szürke napoknak is. Leülni, felállni. Minden perc a maga idejében jön el. Azt hiszem, ezt nem kell magyarázni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése