Esik. A vízcseppek az ablakon csurognak le. Vidám gyerekek csúsznak így havas domboldalon, csakhogy az eső mégsem annyira vidám.
Hát hová tűnt a bögrék csöndje? S az italok zajgó mámora hogyan veszhetett el? Sápadt vélemények ballagnak magányosan az ázott utcákon: nem látnak semmit, amivel egyetértve meghatározhatnák magukat. Céltalanul csoszognak a csendes utcán, mint a vízbe hullott gondolatok parti halai. A gyertya lángja visszafogottan ég a bizonytalan vélemények asztalain: nem akarja hivalkodó magabiztossággal megbántani őket.
Asztal a széken túl, a lámpafény körbeölelte az éjjel, nem is gondol semmi másra, s tiszta minden, mint a kétely. A vattacukor nem pihen most a fejben: mindent beszív, hátha jó lesz. Nem látjuk már semmi hasznát: sehol sincs nesz.
Ismered az arcunkat? Sápadt, mert elbizonytalanodtunk. Nincs bennünk semmi biztos, csak talán maga a kétely. Ha lehet, adj nekünk valamit. Valamit, ami elindíthat egy irányba. A többi már a mi dolgunk: szavainkat léptek gyanánt egymás után rakni, hogy a kitűzött irányba haladjunk előre.
Sínek kellenének. Azok mindig visznek valahová. A végtelenbe tartó vakvágányok között csak találnánk valami kézzelfoghatót…
Fényes ablak a tiszta házon. Kényes élet a páros álmon. A rakéta indulásra készen. Szálljunk fel ma kéz a kézben. Órák ketyegnek mindkettőnkben: a visszaszámlálás is véget ér majd, s addig élnünk kell – ha érted.
Nekem nem lehet megmutatni a világot: magam akarom látni, s megmutatni másnak. Neked. De nem talállak. Bújócskát játszol, mint egy gyerek. Bennem meg szétfoszlik lassan minden keret. Szemüveg a porban. Törött. A Seholból jövök. S a Sohába megyek. Te ismered, hát nyújtsd kezed!
Visszarántasz, mint egy orsó. Nem tudom, de látom. Nem értem, de hallom. Kimondom és szétbontom. Palackba zárom, ha úgy akarom.
Tankok pattognak a képzelet kockakövén, mint valami labda. Hová lett az értelem? Lenyelte a gyertya lángja, vagy elveszett a sűrű füstben?
Nyissatok ablakot!
Nyissatok…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése