Egy harmatcseppen keresztül nézted a napfényt, ami még nem volt bántóan erős sem meleg. Neked sem fájt hát, hogy nézd. Viszont a levélen üldögélő vízcsepp egyre jobban érezhette (volna), hogy közeleg a vég, a visszafordíthatatlan elpárolgás, amit senki nem kerülhet el, hiába ilyen gyönyörű vagy lenyűgöző. Pedig minden reggel sok száz levélen sok ezer hasonló csepp születik és múlik el, de ha mi nézzük őket, valahogy nem a saját vagy a világ mulandósága jut róluk eszünkbe.
Nézted tovább tehát az egyre csökkenő harmatcseppet, s benne a napfényt, s érezted, hogy most minden rendben van. Nem sürget az idő, s nem kell számolnod a perceket, hiszen aki most elmegy, majd visszajön néhány hónap múlva, s újra együtt lehettek. Tökéletes érzés volt; tökéletes pillanat, amiket a filmek rendezői szeretnek ábrázolni, lágy, megnyugtató zenei aláfestéssel.
Hol vannak az indulat bogarai, amik felzavarják a kedélyt? Hová lettek a hangoskodó repülők, amik nem hagyták nyugodni az embert? Minden elcsendesedett végre, mert nem lehet mindig zaj. Most csak a természet halkabb zajai éledtek meg, s töretlen erővel újították meg mindazt, amit az ember el akart és el is tudott pusztítani: saját magát. Nincs többé rideg semmi a gödrök mélyén, csak holnapba bújt álmodozás, amit nem lehet magunktól megvonni, mert sérülne a lelkünk és a szellemünk. Távolságba bújt a hála és távolságba bújt maga a rettegés is. Most nem a holdfényes éjszakák vagy a finom hangulatok tartják ébren a hajnalt egészen addig, amíg valaki fel nem fedezi őket. Most magától történik minden, aminek kell, s nem a végtelenbe oltott magány cselekszik a világ vagy annak ura helyett. Az átlagember ezt úgy mondaná, hogy minden visszatért a rendes (normális) kerékvágásba. S valóban, érezted te is, hogy a kerttel együtt most minden kicsit közelebb került a rendhez, s benne a saját helyéhez; még te is.
Csak belebotlik a lélek a halálba, s nem ragaszkodik hozzá túl sokáig. Túllép rajta, mint ember a pocsolyán, amit csak utolsó pillanatban vett észre az utcán, magába mélyedő sétája közben. A pocsolya is csak egy hosszabb lépés, egy ugrás, nem kell tőle rettegni, nem valami végzetes és végleges helyzet, csak egy a lépések sorában, még ha különleges is a többihez képest. Hát ennyi: lépjünk mi is egyel nagyobbat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése