Madárcsicsergés, távoli dolgos kezek munkás zajai, s a konyhában a megnyugtató zörgések, amik jelzik, hogy itt vagy. Nem csak egy gonosz szellem álomjátéka volt az este és az éjszaka öröme, hanem a valóság (vagy, amit annak hiszünk születésünktől kezdve). A hangok meggyőznek arról, hogy tényleg élet, ami körülvesz, aminek részese vagyok. Nem hihettem el mindig, hogy nem a puszta létezés a sorsom, hanem a valódi, s mások által is annak nevezett élet. Jöhet most már bármilyen vihar, tudom, hogy van hová bújnom ellene, vagy – ha kell – képes vagyok szembeszállni vele, s felülkerekedni rajta. Nem kell hát rettegnem semmitől, csak a holdas éjszakák lélekrázó ridegségétől, vagy a határozatlanság ijesztő koboldjaitól.
Nincs most titok, amit ne lennék képes legalább megsejteni a maga valójában. S két kezem ott pihen az ölemben, mert most nem kell semmit emelnie, sem szerszámot, sem téglát, hogy épüljön a lélek birodalma. Csak bele kell nyugodnom végre a pillanat adta örömökbe és érzésekbe. Fel kell tudnom fogni mindazt, ami átölel, vagy amit kaptam; nem kell mindenáron megértenem, vagy megmagyaráznom, csak átadnom magam nekik, hogy belém csöpöghessen az élet minden egyes percének frissítő itala.
Hol vannak már a kétely percei? Hol vannak az aggasztó lenyomatok, mik hosszú éjjelek álmatlan perceit tömték tele, megnehezítve magát a létezést is? Hová tűntek el a rémisztő hangok, vagy a hátborzongató gondolatok? Mikor és hová osontak el észrevétlenül mindazok a gyötrelmek, amik megnehezítették a mindennapokat abban a felfoghatatlanul távolinak tűnő múltban, amiről igazából pontosan tudom, hogy csak egyetlen hét választ el tőle? Most tehát nem a fájdalom lesz az az erő, amely perceim előregördülését adja, hanem valami új és ismeretlennek tűnő, valójában azonban mégis jól ismert érzés.
Grammonként hullik le vállamról a múlt sötétje és szörnyű terhe; egyre könnyebbnek érzem magam, s egyre inkább tudhatom, hogy van még hová mennem, hogy lehet reménykednem, s van értelme újabb lépteket tenni a cél felé. Most már nem a rettegés, hanem a vágy az, ami a holnap felé vezet. Igazán rám talált valami, mert rátaláltam valakire, akitől elválasztott a saját hitetlenségem és a saját kétkedésem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése