Beleremegtem, s nem hittem már a szavaknak sem, amik pedig most is úgy vettek körül, mint a legjobb barátaim: csendes kandallófény és kedves zenék között mosolyogtak rám – én azonban már nem találtam bennük semmi ismerőst. Ha a hajnal nem bátorít, akkor nem hozom vissza a mámoros évek aranyát, vagy a padokon alvó szakadt arcok reménységét. Csak magamra tudok gondolni, s attól rettegek, hogy valami nem úgy sül el, valami nem sikerül, s évekig megjegyzem, ha egyszer elpirultam. De miért nem tudok úgy felejteni, hogy ne fájjon más, csak a jövendőért való aggódás? Miért nem tudok hiszti és rágalom nélkül végigmenni azon az úton, amit magam választottam saját magamnak?
A borzongás percei nem ragadnak rajtam örökre, csak egy-egy mozdulat kell, hogy lerázzam magamról. Éppen úgy, ahogyan a kutya szabadul meg a szőrén ülő vízcseppektől: végig rázza egész testét (néha lefröcskölve akár saját gazdáját is). Az, amit hallok, s az, amit látok, többé nem riaszthat el attól, hogy megismerjem a végső erőket, s magát a személyt, aki visszaadja nekem a percek igazi értelmét, a dallamok igazi lejtését, a színek igazi fényét. Nem attól kell félnem, hogy felismerem őt, hanem attól, hogy hátha elszalasztom, vagy nem leszek elég felkészült. Ki tudhatná, hogy mikor jön el a pillanat, amit pedig mindannyian születésünk óta keresünk, mert valami boldog hazatérés lesz, valami olyan várva várt találkozás, amit addig csak egy tükrön keresztül (homályosan?) láttunk, vagy inkább csak elképzeltünk, de akkor majd valósággá válik, s felfogjuk, mint most a fényt vagy az esőt az arcunkon.
Mámor ez? Vagy csak nem találom meg azokat a szavakat, amiket visszafelé jövetben kerestem magamban, hogy felfedezzem a hibás pontot, ahol feltehetően a másik irányba kellett volna fordulnom. Azaz, ahol elrontottam. Már ha egyáltalán van ilyen. Nem biztos. Amit most igazán nem értek, hogy miért játszom olyanokat, amiknek nem ismerem sem a szabályait, sem a célját. Egy távoli illat nyomán is el lehetne indulni, csak nem vagyok olyan tehetséges, hogy megérezzem azt, ami nem itt van. Pedig lehetnék kutya, ami szagot fog, s nekilódul a bozótnak: hiába is próbálná visszahívni a gazdája, addig nem nyugszik, amíg a szaglása nem hagyja cserben.
Ne mondjak most már semmit el, amit legközelebb megbánhatok – ez a legfontosabb. A többi csak türelem és állhatatosság kérdése: mindent ki tudok bírni. Ha próbálkoznak is bennem azok az elfajzott gondolatok, hogy félre vezessenek – tudhatom, hogy képes vagyok legyőzni őket, s felülkerekedni rajtuk. Minden csak az időn múlik. Az idő pedig nekem is régi jó cimborám, noha nem énekeltem róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése