Nem mentem túl messzire, hogy megismerjem a saját világomat? S ha mégis sikerült megismernem legalább saját magamat, akkor nem az volt-e épp a kulcs, hogy minden egyes megtett lépés ugyanúgy távolított és közelített a célhoz? Holnapra mindent megint egészen másként fogok látni, s megint minden új fénytörésbe kerül, hiszen éppen ez a lényege a fények játékának, amely minden percemet meghatározza. Nincs olyan, ami ismeretlen, csak olyan, amit nem vagyunk hajlandóak elfogadni, vagy felfogni: kizárjuk magunkból a világ egy-egy szeletét, hátha ezzel megmenthetjük a lelkünk, a boldogságunk vagy bármi olyasmit amit identitásunknak érzünk.
Hajnalban a szél felerősödött, s a paplan alól kilógó lábam fázni kezdett a nyitott ablak mellett. Egyetlen mozdulat kellett, hogy ezt az apró problémát orvosoljam, de az alvás bénultsága egy pár percig erősebbnek tűnt, mint az akarat lendülete. S a hajnali pillanat ellenére mosolyogni támadt kedvem, mikor észleltem, hogy mi játszódott le bennem az imént. Egy-két órával később újra felébredtem. Addig azonban különös és megmagyarázhatatlan álmok futkároztak elmém emlékekkel beszórt pályáin. Egy társaság egy nagy házat mos. Lefektetik a szobában, s tisztogatják a falát, majd mikor elég tisztának ítélik, újra visszaállítják a helyére. Az egyikük talán én vagyok, de nem látom pontosan (vagy csak nem akarom). Fekete cseppek remegnek az esti szürkületi fényben a fák levelein: épp elállt az eső az ablakomban állsz, és nézed. Ami maradt, az csak egy gödör a szív helyén és a rettegés üszkei a lélek romjai között.
Felkeltem, mikor végiggondoltam zavaros álmaim, s kinéztem én is azon az ablakon, hátha mégis láthatok valamit. De csak a mozdulatlanságba merevedett világ köszönt vissza rám valami különös fénnyel, mint mikor egy titokzatos arcon alig észrevehető huncut mosoly villan, s ha sikerül felfogni, rögtön tudhatod, hogy minden rendben, nincs ok aggodalomra. A külvilág is így kacsintott rám ezen a reggelen: változatlansága már nem okozott bennem remegést, mert tudtam, hogy nem lehetek türelmetlen. Az alakulás be fog következni, csak nem egyik pillanatról a másikra.
S indul a megszokott hétköznapok rutinja, a monotonitás, a végtelennek tűnő szélmalomharc, vagy nevezzük bárhogyan, ahogyan évszázadok óta hívjuk és megéljük. Engem azonban már nem tud elrettenteni a végtelennek látszó ismétlés, mert tudom, hogy valahová haladok, haladunk, s tudom, hogy nem az itt maradásunkban rejlik a lényeg, hanem az indulásban és érkezésben. Át is élhettem már hasonlót, s tudom, hogy vár is még rám olyan formában, amit most elképzelni sem tudnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése