Mentél lefelé az utcán, s nézted, ahogyan előtted kibontakozott az ismeretlen város apró házaival és utcáival. Majdnem olyan volt, mint amit otthon megszoktál, de mégis idegen, s szokatlan. Először nem is értetted, hogy mi benne a furcsa vagy különös, de lassanként feltűntek apróságok: a házaknak alig volt utcára néző ablakuk, vagy ha mégis, azok is többnyire inkább csak apró, már-már lőrésszerű nyílások. Az utcára mindössze egy-egy ajtó vagy kapu nyílt, s azontúl a csupasz falak, amik azonban a legkülönbözőbb színekben virítottak. Némelyiken még díszítések, virágminták, angyalok, s más festett figurák is változatossá tették a házak látványát, s ezzel együtt magát az utca képét is. Befordultál jobbra egy sikátorba, aminek a másik végén apró teret értél el, közepén szökőkút állt víztelenül, mert már közeledett a tél. A tér másik oldalán egy kicsiny bolt előtt álldogált egy ember kalapban és öltönyben. Pipázott és mogorván nézett maga elé: úgy festett, mint aki egy évszázaddal ezelőtti regényből maradt itt, s abban is inkább valami negatív mellékszereplő lehetett volna inkább: mondjuk egy matróz vagy egy kocsmatöltelék. Te legalább is így képzelted el, ahogy keresztülvágtál a téren, s szemed sarkából láttad, hogy a kalapja karimája alól az idegen tekintetével követte lépteidet. Még a sarkon túl is úgy érezted, mintha szemei a hátad közepét bámulnák, csaknem átszúrva azt.
Végre elérted a címet, melyet ellenőriztél is egy eddig zsebedben tartott cédulán: egy piros ház, szürke kapuval, a falat ezüstös festéssel cirádák díszítették. Mielőtt a kapuhoz léptél volna, az utca túl oldaláról szemlélted egy darabig a mintát. Aztán a kapu mellett megnyomtad a csengőt: hallottad a berregését valahonnan a házból. Néhány perccel később már bent álltál egy előszobában, s a kabátodat, cipődet vetted le – ekkor fogtad fel végre, hogy megérkeztél. Itt vagy. Nem egészen tudod, még, hogy ez mit is jelent, de azt már sejted, hogy valami bizonytalanságnak és határozatlanságnak vége van. Elérted a célt. Legalább azt, ahová legutóbb indultál. Ismerős arc fogad, s látod, hogy örül neked, de mindez még kicsit szokatlan, hiszen az elmúlt hónapok az utazásról szóltak, rengeteg idegennel és fura szokatlan hellyel, melyekről csak egyet tudhattál biztosan, hogy sem nem a magad mögött hagyott élet szereplői és színterei, sem nem az új kezdet elemei, csak valami köztes állapot mozaikdarabjai, vagy egy-egy lépcsőfok valamihez, amit eddig legfeljebb csak részben ismertél, noha vágytál már rá nagyon.
Magadba szívod a lakás minden illatát, szívedben elraktározod a képeket, amik eléd tárulnak: a szobák fényét, az ablakokon túl látszó kertet, a bútorok formáját, a színeket. Valahol mindez ismerős, hiszen már sokszor elképzelted, mégis új és ismeretlen. Egy valami nem az: ő maga, aki várt téged, aki most itt van, s fogad, s akinek lassan kezded felfogni a szavait is, s tudod, hogy csak arra várt, hogy végre megérkezz, s elfoglald a helyet, melyet neked és kedved szerint készített. Asztalhoz ülsz, ételt kapsz, s egyre jobban érzed és érted, hogy tényleg hazaértél. Nem abba az otthonba, amit eddig annak hittél, s ami ennek ellenére mégis annyi kényelmetlenséget és fájdalmat okozott neked, hanem egy olyan helyre, ahol megtalálhatod a jövőt és benne magadat. S tudod, hogy a következő napok, hetek vagy ki tudja mennyi idő mind ezzel fog eltelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése