Mámorba mártva mosolyogtál
s szabadon szemlélted szűk szobámat
vendégem voltál, világot vártál
talán tőlem – tévedéseimet
találtad.
Hidd el nekem: nem csak ez
nem csak ennyit adhatok
idebenn a szív se kezd
semmibe, amit tagadhatok
Hittel hintsd tele téliálmomat
sóval, sárral kend kabátom
darazsakkal dúdold dalaimat:
lelkem lábnyomait lobogni látom.
Bolond bánatba burkolóztam
magamból mutattam mulandóságot
neked, névtelenségbe némultam
szemed szórta szélbe a szótlanságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése