A fűben fekve, hasamon a könyv, így aludtam. S a virágzó almafát döngő méhek lepik el. Messze hasítóan száll a szélben a virágillat, elmémbe hatol, s visszapattan, hogy szívem egy szegletében landoljon. S fekszem a fűben, minden annyira egyszerű, hogy az már talán túlzás is, talán nem is igaz, csak olyan hevesen, s élénken képzelem magam elé, hogy magam is elhiszem. Valaki, mondd meg mi az igazság!
S a peron fekszem, s álmodom, hogy vagyok, hogy reggeli fények között táncol a szemem, s a hangok csillogása pattan le a fényesre törölgetett hangszer oldaláról. Ennyit tudok adni, mert nekem sincs több. Virágok, s hangok. De ha kéred, megkaphatod. Nem kell hozzá semmit tenned, éppen csak a kezedet nyújtsd ki! S akkor leveszem hátamról a kis csomagot, amiben magamat hordom, s a felét neked adom, hogy ne legyek egyedül. S ha akarod, én is viszem tenmagad egyik felét: talán éppen ez az, ami az én csomagomból hiányzik…
Valaki velem szemben ücsörgött a túlparton. Nézte a kacsákat, a horgászokat, a virágzó almafát, az ideges hangya-embereket; s találgatta, kinek hol lehet az otthont jelentő bolya… Ő megtalálta a sajátját: ott ült a parton, s övé volt az egész sziget: ki ment volna oda zavarni? Talán én, ha lett volna egy csónakom, de nem volt, tehát én sem háborgattam (úgysem tehettem volna sokat…)
Mindez persze csak amolyan kétbalkezes levélhánytorgatás, ha valami hasznosat, vagy izgalmasat szeretnél kapni, ami még ér is valamit, akkor inkább nézz be egy másik alkalommal, amikor nem leszek éppen itt… Hátha akkor megtalálod, amit keresel.
Most pedig tedd fel a kedvenc lemezem, s adj egy pohár vizet: el szeretnék menekülni a tévedés mámorába, ahol nem tudja senki, hogy merre van a fent és a lent, s éppen ezért nem is érheti ott semmi baj az arra járót…
Óraketyegésre libben a lámpafény.
S a peron fekszem, s álmodom, hogy vagyok, hogy reggeli fények között táncol a szemem, s a hangok csillogása pattan le a fényesre törölgetett hangszer oldaláról. Ennyit tudok adni, mert nekem sincs több. Virágok, s hangok. De ha kéred, megkaphatod. Nem kell hozzá semmit tenned, éppen csak a kezedet nyújtsd ki! S akkor leveszem hátamról a kis csomagot, amiben magamat hordom, s a felét neked adom, hogy ne legyek egyedül. S ha akarod, én is viszem tenmagad egyik felét: talán éppen ez az, ami az én csomagomból hiányzik…
Valaki velem szemben ücsörgött a túlparton. Nézte a kacsákat, a horgászokat, a virágzó almafát, az ideges hangya-embereket; s találgatta, kinek hol lehet az otthont jelentő bolya… Ő megtalálta a sajátját: ott ült a parton, s övé volt az egész sziget: ki ment volna oda zavarni? Talán én, ha lett volna egy csónakom, de nem volt, tehát én sem háborgattam (úgysem tehettem volna sokat…)
Mindez persze csak amolyan kétbalkezes levélhánytorgatás, ha valami hasznosat, vagy izgalmasat szeretnél kapni, ami még ér is valamit, akkor inkább nézz be egy másik alkalommal, amikor nem leszek éppen itt… Hátha akkor megtalálod, amit keresel.
Most pedig tedd fel a kedvenc lemezem, s adj egy pohár vizet: el szeretnék menekülni a tévedés mámorába, ahol nem tudja senki, hogy merre van a fent és a lent, s éppen ezért nem is érheti ott semmi baj az arra járót…
Óraketyegésre libben a lámpafény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése