Csavarogj! Menj el innen! Indulj neki a világnak anélkül, hogy tudnád, merre fogsz menni, s jutsz-e valahova egyáltalán – valami ilyet tanácsolt Valakinek egy eddig ismeretlen szakadtcipős figura az utcán. Persze várható volt, hogy előbb-utóbb ő is feltűnik a színen, hiszen mindig itt ólálkodik a környéken. Tulajdonképpen az a meglepő, hogy eddig még nem szólt bele a történetbe, de most megjött ő is…
A kérdés tehát adott: Valaki vajon elindul-e? Vajon enged-e a csábításnak, s otthagyva minden régi megszokottat: a dalházakat, a fűarcokat, a mondatporokat és a szomszédokat, elmegy-e, hogy „nekivágjon az ismeretlennek” – ahogy mondani szokás…
Valaki gondolkodóba esett. Kezdetnek talán az is megtenné, ha elérne néhány régebben kitűzött, s valójában nem túl elérhetetlen úti célt: beszélgetés egy baráttal, zene a parkban, versek egy könyvbe, dalok az elmékben – effélék jártak Valaki fejében.
Virágos mezőket látni mindenütt. Reggeli egy padon – mindenki ismeri. Mi az igazi változás? Miért különleges, ha valaki nekiindul, hogy maga járjon az úton? Talán éppen az a világ-tágasság, ami e szűk szóba szorult: „maga”? Végül is, eddig mindent az „együtt” jegyében tett, s ha most mások a fejébe látnának, nem egészen tudnának eligazodni az ott tanyát vert csodaképeken (madarak százainak fészke…).
Valaki még nem indult el, de kezében van már a kapukulcs, s ott van a zsebében az első úti célhoz szükséges néhány papír fecni: jegyek, címek, pénzek. Kockák és füvek, amiket másnak adunk, s amiket mástól kapunk, ha megyünk, s ha jövünk. De még tétovázik: valami hiányérzet motoszkál a füle mögött. Talán a biztonságérzet nevű tengerjáró kapott valahol léket? Vagy a mindennapok szokott ritmusa csalogatja apróságokkal? Virágok, képek, falak, arcok, hangok és szavak – mind fegyverek lehetnek az indulást akadályozni kívánó szürke „szokás” kezében…
Valaki az ajtóban áll: kezében a kalap, hátán kis csomagja. Várja, hogy… elinduljon.
A kérdés tehát adott: Valaki vajon elindul-e? Vajon enged-e a csábításnak, s otthagyva minden régi megszokottat: a dalházakat, a fűarcokat, a mondatporokat és a szomszédokat, elmegy-e, hogy „nekivágjon az ismeretlennek” – ahogy mondani szokás…
Valaki gondolkodóba esett. Kezdetnek talán az is megtenné, ha elérne néhány régebben kitűzött, s valójában nem túl elérhetetlen úti célt: beszélgetés egy baráttal, zene a parkban, versek egy könyvbe, dalok az elmékben – effélék jártak Valaki fejében.
Virágos mezőket látni mindenütt. Reggeli egy padon – mindenki ismeri. Mi az igazi változás? Miért különleges, ha valaki nekiindul, hogy maga járjon az úton? Talán éppen az a világ-tágasság, ami e szűk szóba szorult: „maga”? Végül is, eddig mindent az „együtt” jegyében tett, s ha most mások a fejébe látnának, nem egészen tudnának eligazodni az ott tanyát vert csodaképeken (madarak százainak fészke…).
Valaki még nem indult el, de kezében van már a kapukulcs, s ott van a zsebében az első úti célhoz szükséges néhány papír fecni: jegyek, címek, pénzek. Kockák és füvek, amiket másnak adunk, s amiket mástól kapunk, ha megyünk, s ha jövünk. De még tétovázik: valami hiányérzet motoszkál a füle mögött. Talán a biztonságérzet nevű tengerjáró kapott valahol léket? Vagy a mindennapok szokott ritmusa csalogatja apróságokkal? Virágok, képek, falak, arcok, hangok és szavak – mind fegyverek lehetnek az indulást akadályozni kívánó szürke „szokás” kezében…
Valaki az ajtóban áll: kezében a kalap, hátán kis csomagja. Várja, hogy… elinduljon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése