Szendvics-zene

Prágában kávét ittam, s nem voltam egyedül. Egy régi ismerős ült velem szemben, s Valaki a sarokban ült mögöttem. Persze nem mondhattam semmit, mert nem tudok úgy beszélni, ha nem vagyok egyedül. Valaki a szemhéjamon kopogott, s éjjel egy csomag friss levegőt vettem magamhoz, hogy betöltsem a bennem tátongó űrt, amit agyamtól kaptam, nem is olyan rég.
Amikor a házak visszhangozták léptemet, felvillant bennem néhány mondat, s nem tudtam tőle szabadulni. Aki nem érti mi ez, annak nem tudok semmit mondani. Valaki súgta nekem ezt még egy hete:
Én nem hagytam semmit magára: csak úgy maradt. Én nem néztem semmit, csak maguk mutatták meg, a tárgyak, magukat. Én nem tudtam semmit, csak tudatom táplálkozott információkkal. Én nem mondtam semmit: csak szavak folytak ki a számon, s eltalálva megsebeztek téged. Én nem hallottam semmit: hangok úsztak fülemen át szívembe, hogy a kamrák falán visszaverődve öntözzék meg szememet. Én nem éreztem semmit, csak szaggatott vonalak húztak elő belőlem fehérlapnyi darabokat, s nem kaptam semmit vissza.
Valami vár itt, s nem találom meg igazából sehol, pedig biztosan errefelé van, mert utoljára is pont itt találtam rá; az igazi baj persze, hogy nem tudom, mit keresek. Talán virágokat? Vagy egy kékszárnyú angyalt, aki visszavisz a múlt közepébe. Oda, ahol még minden egyben volt, s nem tudtunk semmi újat mondani, csak a hangok zaját tükröztük arcunkon. Mondd, hová megyünk? Vezet minket valaki? Vagy egyenesen Valaki? S az autónk soha nem fog felszállni? Repülni is olyan szép…
A hajóm már éppen indul, mennem kell: találkozunk, ha már nem lesz ma a holnap…