Már megint az az üres koppanás, ami semmit nem mond el, csak sértően, s bántóan zavarja fel az emberi idegeket. Valahonnan előjöhetne már egy megoldó mosoly, mert a tavasz is csak három hónap, s a nyárban izzad az ember arcizma is. Egy felfedezés, vagy valaki álarcledobása segíthetne a roskadó halogatásnak idebenn. Legalább nem volna a robbanás minden percben olyan fenyegető közelségben.
Már alszik minden hang, de mégis van egy döbögés, ami tovább szól. Tudom azt is, hogy honnan ered, s hálámat nem is vagyok képes eléggé kifejezni, hiszen sosem tudom meg a mai eszemmel, hogy milyen lenne, ha ez nem volna. Akkor már nincs semmi, amit eszemmel felfoghatnék… Szóval az igazi lényeg megint rejtve marad, mint annyi mindenben, amivel az ember elméje foglalkozni kezd.
Egyszer mondtam egy angyalnak, hogy vigyen el engem a hátán a rengetegbe. Nem akarta, s végül nem is vitt el odáig, de együtt megközelítettük, s megnézhettem a határát: már az is annyira felfoghatatlan volt, s annyira megragadóan szép, hogy valószínűleg sosem fogom elfelejteni.
Valami fáradtság ült most mellém, s átkarolja vállamat. Érzem, ahogy arcomba susog, de én még nem hagyhatom magam, hiszen vár a világ, s tombol a kinti hang: nem hagyhatom magára a fákat, amiket még nem is láttam. Ha ismerhetném őket, már mennyivel könnyebb helyzetem volna: nem ülnék itt, ha megtaláltam volna a tökéletes ágat…
Tudod, hogy mindennek a mélyén egy hatalmas gyökér él, s mozgatja mindezt? Téged is. Egy fordított gyökér, mely az égben ered, s a világnak szállítja a nedveket, hogy élete legyen. Egy cseppje vagy te is, s én is. Oldalán végigcsurogva érkeztünk erre a világra, hogy elérve erőnk végét egyszer majd visszacsurdogáljunk: így leszünk tápláléka a jövőnek.
S kopog. Ki az? Valaki? Nem, ő ma nem jön, mert ma a fáké a terep. Majd talán holnap, vagy holnapután újra találkozunk vele is. Addig kipihenheti a múlt hét fáradalmait, s felkészülhet egy újabb harcra, vagy új örömre, csodára, ami jön…
Ismeretlen ismerős dalok szólnak, s én már itt sem vagyok.
Már alszik minden hang, de mégis van egy döbögés, ami tovább szól. Tudom azt is, hogy honnan ered, s hálámat nem is vagyok képes eléggé kifejezni, hiszen sosem tudom meg a mai eszemmel, hogy milyen lenne, ha ez nem volna. Akkor már nincs semmi, amit eszemmel felfoghatnék… Szóval az igazi lényeg megint rejtve marad, mint annyi mindenben, amivel az ember elméje foglalkozni kezd.
Egyszer mondtam egy angyalnak, hogy vigyen el engem a hátán a rengetegbe. Nem akarta, s végül nem is vitt el odáig, de együtt megközelítettük, s megnézhettem a határát: már az is annyira felfoghatatlan volt, s annyira megragadóan szép, hogy valószínűleg sosem fogom elfelejteni.
Valami fáradtság ült most mellém, s átkarolja vállamat. Érzem, ahogy arcomba susog, de én még nem hagyhatom magam, hiszen vár a világ, s tombol a kinti hang: nem hagyhatom magára a fákat, amiket még nem is láttam. Ha ismerhetném őket, már mennyivel könnyebb helyzetem volna: nem ülnék itt, ha megtaláltam volna a tökéletes ágat…
Tudod, hogy mindennek a mélyén egy hatalmas gyökér él, s mozgatja mindezt? Téged is. Egy fordított gyökér, mely az égben ered, s a világnak szállítja a nedveket, hogy élete legyen. Egy cseppje vagy te is, s én is. Oldalán végigcsurogva érkeztünk erre a világra, hogy elérve erőnk végét egyszer majd visszacsurdogáljunk: így leszünk tápláléka a jövőnek.
S kopog. Ki az? Valaki? Nem, ő ma nem jön, mert ma a fáké a terep. Majd talán holnap, vagy holnapután újra találkozunk vele is. Addig kipihenheti a múlt hét fáradalmait, s felkészülhet egy újabb harcra, vagy új örömre, csodára, ami jön…
Ismeretlen ismerős dalok szólnak, s én már itt sem vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése