Néhány héttel ezelőtt találtam egy verset, ami akkor nagyon megfogott. Alább az is olvasható lesz. Illetve egy olyan vers, amit ez ihletett és ilyen módon párjaként tekintek rá.
Nádasdy Ádám
AZ IRODA FALÁRA
Egyedül voltam, józanul, mikor
a nap úgy besütött, az iroda falára
betegágyat vetített. Bejöttem. Vasárnap,
üres az iroda. Hallom a nagymamámat:
lázas a gyerek. Hőmérőt is hozott.
Jövés-menés, középen egyedül vagyok.
Forró a fal a napfénytől, az irodát
beragyogja a láz. Így nem lehet
társat találni, majd a nagypapával,
megyünk a hídon át, de nehogy lázasan.
A napsütötte üres irodában
fölmegy a lázam, aztán zuhanás:
hűlt ágy, hűlt hely, hűlt iroda.
Az tetszik ebben a versben, ahogyan folyamatosan váltogatja a két élményt a sorokban: az irodai pillanatot, amiről a versbeli beszélőben egy gyermekkori emlék merül fel, s magát e gyerekkori emléket. ráadásul a két sík egymásba fonódik: oda-vissza is hat.
Eltelt ugyan néhány hét, de végül megihletett. S persze az én versem sokban különbözik, de talán tetszeni fog:
A PADON
Tömeg vesz körül, átlagos
hétköznap ez: emberek
mégis egyedül vagyok. Ott
a parkban talán most
is vár valaki. Vagy csak
az emlék játszik velem
mint fénnyel a vízcsepp.
Hangzavar töri meg a
bennem lakó csendet: emberek
a tömegben. Hányan is
vesznek körül? Én egyedül
vagyok, s várok valakit aki
ma jön, vagy valaha jött,
vagy engem várt egyszer –
már nem is emlékszem.
Hányan vannak itt? Körülnézek.
Öt ember. Borzasztó tömeg.
Egy én vagyok, egy a tükörképem,
egy akit várok, s egy aki vár
vagy akit csak képzelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése